Fred Dakota 1937-ben született a Michigan államban található Superior tó partján élő indián közösségben, amely önmagát a Keweenaw Öböl menti Indián Közösségként (KBIC) határozta meg. Fred koraszülött volt, és akkoriban egy lyukas garast sem adtak volna az életéért, mert még a legalaposabb korabeli orvosi ellátás sem mindig tette ezt túlélhetővé. A rettenetes szegénységben tengődő anyja csak annyit tehetett érte, hogy az apró csecsemőt egy cipősdobozba a fatüzelésű kályha mellé tette, hogy melegen tartsa. Születésének körülményei a törzs idősebb tagjait megnyugtatták, mert legendájuk szerint, ha egy fiú gyermek születik a fején kendővel, akkor az nagy dolgokat fog véghezvinni népe boldogulásáért. Fred pedig a fejére csúszott méhlepénnyel látta meg a napvilágot, minta kendő lett volna a fején.

Egy katolikus árvaházban nőtt fel, iskoláit hamar abbahagyta. Beállt a haditengerészethez, de elbocsátották, utána Chicagóban próbált szerencsét, majd egyre inkább felismerte az indián szuverenitás elismertetéséének fontosságát. Ennek a harcnak az eredményeként 1974-ben sikeresen fogadtatták el a szövetségi hatóságokkal törzsének jogszabály-gyűjteményét. Ennek egyik passzusa lehetővé teszi, hogy a törzset irányító tanács engedélyt adjon ki „kaszinószerű szerencsejáték-intézmény működtetésére”.

1970 és 1982 között Fred Dakota vezette a KBIC törzsi tanácsát, gyakorlatilag ő volt a törzsfőnök. Amikor 1983-ban leváltották, munkanélküliként, öt kis gyerekkel merész elhatározásra jutott:  kaszinóalapítási engedélyt kért a törzsi tanácstól a 9 évvel korábban elfogadott jogszabályra hivatkozva.

Noha más indián törzsek is működtettek már akkoriban bingótermeket és pókerszobákat, viszont Fred engedélye lehetővé tette, hogy olyan szerencsejáték egységet is nyisson, amely gyakorlatilag lefedi az összes ilyen tevékenységet a pókertől és a rulettől kezdve a kockajátékokon át egészen a kaparós sorsjegyig, ide értve még a pénzbedobós automatákat is.

Sógora széles, dupla garázsában építgette egyszerűen berendezett kis kaszinóját, ahol eleinte mindössze egy felújított blackjackasztal és egy kockajátékra alkalmas asztal várta a vendégeket. A pénze azonban elfogyott. Ekkor meggyőzött egy bankárt, hogy nézzen szét a garázskaszinóban, és megmutatta neki a törzsi engedélyt is. A befektető látott fantáziát a dologban, és adott Frednek 10 ezer dollárt, hogy befejezhesse, amit elkezdett. Két alkalmazott volt, Fred és akkori felesége. Kitanulták a játékszabályokat, és ha valamiben bizonytalanok voltak, akkor felhívtak egy kaszinót Las Vegasban. A hölgyek a sógor szomszédos házának fürdőszobáját használhatták, míg az urak szabadon kisétálhattak a garázs mögé a fák közé.

Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a játékra váróknak órákig kellett sorban állniuk, hogy bejussanak. A legnagyobb amerikai TV-társaságok a helyszínről tudósítottak az első indián kaszinó megnyitásáról. A dolog nagyon beindult, tavaszra már bővíteni kellett a játékasztalok és az alkalmazottak számát is. Sorra jöttek az érdeklődő telefonhívások a különböző rezervátumokból a siker láttán. A helyet gyorsan kinőtték.

Az új kaszinó 1984 júliusában nyílt meg, Pines néven, azonban látványos tevékenységével magára vonta a hatóságok figyelmét. Egy szövetségi bíróságon beperelték, és Fred végül vesztett. A szövetségi ítélet indoklása szerint a működtetése inkább volt magánjellegű tevékenység, amelybe a törzsi kormányzat semmilyen módon nem lett bevonva, ezáltal a tevékenység nem hozott a törzs számára is érzékelhető előnyöket. Mivel Fred pénze megint elfogyott, így nem tudott fellebbezni. A sors fintora, hogy alig egy évvel később a Legfelső Bíróság elismerte az indián jog elsőbbségét a rezervátumokban.

Persze ezt a döntést meg az államok támadták meg, mondván, mi az, hogy a területükön található rezervátumokban nem érvényesek az állam törvényei? A Kongresszust is bevonva a jogszabály megformázásába végül 1988-ban elfogadták az indián szerencsejátékot szabályozó törvényt. Ez kimondja, hogy a törzsek a területükön folytathatnak ugyan szerencsejátékhoz köthető tevékenységeket, de azok nem ütközhetnek az állam törvényeivel. És ami a legfontosabb, hogy az ebből származó bevételt saját nemzetük gazdasági fejlesztésére, fellendítésére kötelesek fordítani.  

Mekkora üzlet lett az indiánok számára a kaszinó?

Drjenovszky Zsófia tanulmánya szerint 1994-re már körülbelül kétszáz indián kaszinó létesült, amely 154 törzs tulajdonában volt. Egy törzs általában egy, maximum két kaszinót alapított. 2010-re már az 565 észak-amerikai törzsnek (ez több mint háromszáz rezervátumot jelent) közel fele, 239 üzemeltetett kisebb-nagyobb kaszinót. 2018-ban már huszonkilenc államban létezett szerencsejáték 511 helyiséggel. 

Míg 1988-ban 121 millió dollár volt a kaszinók összbevétele, addig tíz év múlva ez már elérte a 8,5 milliárd dollárt, majd folyamatosan növekedett. 2017-re ez az összeg (beleértve mindent, a kis bingótermektől a kaszinókig) huszonnyolc államban 32 milliárd dollárt meghaladó árbevételt tett ki. 

Mindezek hatására országszerte számos törzs kezdett kaszinóépítésbe. Az amerikai kaszinójátékok az USA egészének és az egyes államoknak is jelentős bevételt hoznak, olyannyira, hogy mindennek a 45 százalékát jelenleg is az indián szerencsejáték adja, vagyis a bevételek tekintetében már komoly versenytársai a hagyományos kaszinóvárosoknak, például Las Vegasnak. Az American Gaming Association (AGA) összehasonlító tanulmánya szerint jelenleg Kalifornia állam a legmeghatározóbb a törzsi szerencsejáték területén, mind a gazdasági mutatók, mind pedig a munkahelyteremtés és adóbevételek szempontjából.

Az indiánok gazdasági lehetőségeit elsősorban a speciális jogi helyzetük alapozta meg. A törvények által biztosított jogaik saját rezervátumukon belül lehetőséget adtak az indián szerencsejáték-üzlet felvirágoztatására. Ez pedig számos indián törzs esetében jelenti a fő gazdasági bevételt, ezért szerepét és jelentőségét ahhoz szokták hasonlítani, mint amit hajdan a bölények jelentettek az indiánoknak. A kaszinókat ezért az „új bölényekként” üdvözlik, az amerikai szlengben pedig „new buffalónak” is nevezik.