Transznyisztria. Egy senki által sem elismert, mégis létező és meglátogatható ország, egy Csongrád megye nagyságú skanzen, ahol megállt az idő. Amelynek fővárosában, Tiraspolban (oroszos kiejtéssel Tyiraszpolban) gigantikus Lenin-szobor magasodik a Szovjetek Háza előtti téren, ahol a legtöbbet látható szimbólum a sarló és a kalapács, és ahol műanyag rubellel is lehet fizetni. Itt járt az Index „külső munkatársa”, Eric, aki korábban már a csernobili zónából is küldött helyszíni riportot, és aki most is elugrott a történelem legsúlyosabb atomkatasztrófájának szürreális helyszínére.
Aki egyszer járt már a pripjatyi zónában, abban a szellemvárosban, amely 35 éve, a csernobili atomerőmű négyes blokkjának felrobbanása óta tiltott terület, az megmagyarázhatatlan módon visszavágyik oda. Aki pedig még sohasem járt ott, annak el kell mennie oda, mert csak akkor érti meg a létező – illetve valaha létezett – szocializmus lényegét.
19 éves levelezőnk, Eric mondja ezt a telefonba Hollandiából, ahol legutóbbi beszélgetésünk óta megkezdte tanulmányait egy üzleti főiskolán, de mielőtt még beiratkozott volna, alaposan kihasználta a nyarat: barátaival ellátogatott Pripjatyba – immár másodszor április óta –, majd azzal a lendülettel a Dnyeszter Menti Köztársaságba, vagyis Transznyisztriába is elbuszozott, abba az országba, amely jogilag nem is létezik, mégis funkcionál. Az, hogy él és virul, talán túlzás, mert ahogy Eric elmondta, meg vannak számlálva a napjai, és az utóbbi években felére csökkent a lakossága a folyamatos elvándorlás miatt. És hogy létező valóság, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a térség reprezentatív futballcsapata, az „örökös” moldáviai bajnok, a Sheriff Tiraspol bejutott a labdarúgó-Bajnokok Ligája csoportkörébe, és ott az első mérkőzésén 2–0-ra legyőzte a Sahtar Doneck együttesét! Kedden pedig Madridba utazik a Real vendégeként.
Eric azonban nem Madridba utazott, hanem első menetben immár megszokott „alaptáborába”, Kijevbe, Ukrajna fővárosába.
Július tizenötödikén érkeztünk meg Kijevbe, ahonnan másfél nap után indultunk el Csernobilba – vágott a közepébe Eric. – Egy kicsit más programot követtünk, mint áprilisban, ezúttal megnéztük a Joker nevű lánctalpas robotot, ami a Netflix sorozatában ikonikus szereplő volt. Ez egy rendőrségi robot, amellyel a kármentést végezték annak idején. Mellette volt még egy holdjáró is, ami ugyan sohasem járt a holdon, de olyan volt, és a leolvadt grafitot takarította a robbanás után. Természetesen megint bejártuk Pripjatyot, a szellemvárost, ezúttal tizenketten vállalkoztunk a tiltott túrára.
Felmerül a kérdés, hogy vajon az ukrán rendőrség jó szemmel nézi-e a katasztrófaturizmus kalandtúráit a tiltott zónában.
Nem mondhatnám, akadtak is veszélyes helyzetek, többször elrepült felettünk egy rendőrségi helikopter, ilyenkor behúzódtunk a bozótosba, egy másik alkalommal pedig váratlanul egy járőr terepjárójának a reflektorcsóvája villant meg mögöttünk, alig tudtunk beugrani az aljnövényzetbe. Pechünkre egy szögesdrótra vetődtünk, de szerencsére nem lett komolyabb bajunk. Ezúttal tizenketten indultunk útnak, két csoportban, én szerveztem a túrát, egy ukrán srác is velünk tartott. Felderítettünk egy titkos szovjet labort is, amelyet ma már bokáig érő víz borít. Nem volt egyértelmű, hogy mire használták ezt a létesítményt, csak az a biztos, hogy katonai felszereléseket teszteltek itt, ha minden igaz, robotokat. A robbanás után a radioaktivitás eltüntetésére végeztek kísérleteket. Kémcsöveket, gázmaszkokat találtunk ezen a kísérteties helyszínen.
Ericék hat napot töltöttek a zónában, a szabad ég alatt aludtak, illetve Pripjatyban egy elhagyatott épületben. Aztán Odessza felé vették az irányt, miután két napot ismét eltöltöttek Kijevben.
Odessza történelmi város a Fekete-tenger partján, kikérdeztük a helybélieket, hogyan tudnánk eljutni a Dnyeszter Menti Köztársaságba. Mindenki ukránul beszél, nagyon kevesen értik az angolt. Találtunk egy buszjáratot, amely elvitt minket Kucsurgánba, az Odesszától alig hatvan kilométerre fekvő határvárosba. Elképesztően alacsonyak az árak nekünk, magyaroknak. A buszjegy ötszáz forintnak megfelelő hrivnyába került, hogy értsük, másfél budapesti buszjegy árába. Egy óra alatt ott is voltunk. Gyalog mentünk át a hídon, hivatalosan Moldáviába léptünk be, egy belépési kártyát kaptunk, vízumra nem volt szükség. A kártyával négynapi tartózkodásra adtak engedélyt, de ez bármikor meghosszabbítható.
Kucsurgánban a transznyisztriai rubel a fizetőeszköz, vagyis a pridnyesztrovszkij rubl. Egy ilyen rubel tizennyolc forintot ér, négy és félszer annyit, mint az orosz rubel. Nagyon érdekes, hogy van műanyag pénzük is, amit Ericék le is fényképeztek. Amúgy mindegyik pénzérmén rajta van az ikonikus sarló és a kalapács.
Transznyisztria függetlensége Moldáviától orosz fegyvereken nyugszik – magyarázza Eric. – 1990-ben, amikor szétesett a Szovjetunió, megalakult a független Moldávia, amelynek hivatalosan része volt az akkor túlnyomórészt oroszok lakta Dnyeszter menti terület is. Csakhogy ők egyszerűen nem akarták tudomásul venni a birodalom megszűnését, és nem akartak csatlakozni Moldáviához. Kitört a függetlenségi háború, amit a Lebegy tábornok vezette szovjet 14. hadsereg megjelenése döntött el. Azóta Transznyisztria de facto független Moldáviától, és a mai napig 2500 orosz „békefenntartó" állomásozik ott.
Ezekkel a békefenntartókkal Ericék is rendszeresen találkoztak Tyiraszpolban. A helyiek hozzáállása ma már erősen ambivalens. A lakosságon belül csökkent az oroszok aránya, nagyjából egyharmad orosz, egyharmad moldáv, azaz valójában román, és egyharmad ukrán lakja a területet, amelynek pár éve még félmillió lakosa volt, de mára jó, ha a fele megmaradt a populációnak. A szegénység ugyanis akkora, hogy aki csak teheti, elvándorol innen. Eric szerint ma már komoly támogatottsága lenne a Moldáviához történő csatlakozásnak egy szabad választáson.
Nincs munka, főleg a fiatalok vándorolnak el, leginkább a rendkívül magas adók miatt – mondja Eric. – Ahogy beléptünk az országba, ha lehet így nevezni Transznyisztriát, egy vicces nevű boltra lettünk figyelmesek. Aztán ahogy egyre beljebb haladtunk, minden második üzleten – legyen az szupermarket, benzinkút, sörmárka vagy bármilyen bolt – a Sheriff felirat volt olvasható. Kiderült, a Sheriff egy hatalmas holding, a helyi milliárdos oligarcha, Viktor Gusan tulajdona. Gusan valaha a KGB ügynöke volt, majd egy Sheriff nevű biztonsági vállalkozást alapított, leverte a helyi maffiát, és most Transznyisztria gyakorlatilag az ő magánbirodalma. Van egy menő futballcsapata is, a moldáv bajnok Sheriff Tiraspol.
Eric szerint az emberek még a Sheriff nevét is félnek kiejteni, amikor egy bolhapiacon a magyar srácok kérdezősködni kezdtek a cég után, mindenki elhallgatott, és elfordult Ericéktől.
A tömegközlekedés nagyon érdekes, minibuszokkal utazgatnak az emberek, a sofőr az anyósülés felőli ajtót egy szíjjal a kezéhez erősíti, és azzal csapkodja, hogy ne kelljen odahajolnia. Ezt is lefényképeztük – meséli önjelölt riporterünk. – Bárkivel beszélsz, mindenkitől azt hallod, hogy mennyivel jobb volt az élet a Szovjetunió idején. Vagyis visszasírják a kommunizmust. A tyiraszpoli parlament, a Dom Szovjetov előtt bődületes méretű Lenin-szobor áll, amit honnan máshonnan, mint Németországból importáltak, már a Szovjetunió szétesése után, tehát nem a Szovjetunióból maradt vissza. Tele van a város vörös csillaggal, Lenin-képekkel, szóval mintha megállt volna az idő a nyolcvanas években.
A Dnyeszter mentieknek négy állampolgárságra van jogosultságuk. Lehetnek moldávok, ukránok, van saját transznyisztriai útlevelük is – de azt sehol sem fogadják el –, és ha 1990 előtt születtek, akkor automatikusan megkapják az orosz állampolgárságot.
Tudósítónk helyszíni benyomásai alapján azt jósolja, hogy legfeljebb tíz éve van a szakadár Dnyeszter Menti köztársaságnak, legkésőbb 2030-ig csatlakozik Moldáviához.
Hiszen akkora a szegénység, hogy ha így megy tovább, akkor addigra elnéptelenedik az ország.
(Borítókép: Lenin-szobor Tiraspolban. Fotó: Engelbrecht Eric)