Hamarosan megjelenik az új könyve. Miről szól pontosan?

A címe: Zárt városok titkai. A könyv egyfajta keveréke a történelemnek, a szociológiának, az antropológiának, a jogtudományoknak és a saját emberi jogi tapasztalataimnak, amely leírja a modern zárt városok működését Oroszországban.

Ön is egy ilyen városban született.

Én a legelső és talán az egyik legtitkosabb, legzártabb szovjet városban születtem, amelynek eleinte nem volt neve, később Cseljabinszk-40 lett, majd Cseljabinszk-65. Jelenleg a várost Ozerszknek hívják. Még mindig zárt város, nagyjából nyolcvanezer fős lakossággal a második legnagyobb ilyen típusú település Oroszországban. Tíz, korábban titkos és azóta is teljesen zárt város van jelenleg Oroszországban a Roszatom nukleáris ügynökség kezelésében. Ma ezek Oroszország legnagyobb nukleáris vállalatai, amelyekben már nemcsak védelmi, hanem kereskedelmi projekteken is dolgoznak. Ezekben a városokban nagyjából egymillió ember él összesen, habár az elmúlt időszakban jelentősen megcsappant a lakosság. Valójában valószínűleg még kevesebb ember van ott, csak sokan inkább megőrzik a hivatalos lakcímüket, hogy elkerüljék a korlátozásokat például a rokonaik látogatásánál.

Eredetileg, amikor ezek a titkos szovjet városok létrejöttek, az ott élők egyetlen céllal kerültek oda: nevezetesen hogy kiszolgáljanak egy katonai objektumot vagy nukleáris létesítményt. Feltételezem, hogy azóta a helyzet sokat változott, és sok olyan ember él ott, akinek már semmi köze az eredeti létesítményhez.

Igen, ez így van. Ha Ozerszket nézzük, a városalapításért felelős vállalat, a Majak eredetileg urándúsítással foglalkozott, később lett belőle több különböző gyár. Mára van ott védelmi ipari részleg, radioizotópos termelés, nukleárishulladék-feldolgozási részleg vagy szövetségi nukleáris anyagok tárolója – ide főleg a katonai forgalomból kivont plutónium tartozik. Ebben a teljes vállalatcsoportban nagyjából 13 ezer ember dolgozik, miközben, ahogy említettem, a város lakossága nyolcvanezer fő. Persze azt meg kell jegyezni, hogy a város lakossága elég idős, mintegy harmincezer ember nyugdíjaskorú, ők szinte mindannyian a Majak korábbi dolgozói. A város gyakorlatilag bármely lakója valamilyen kapcsolatban áll a Majakkal, ha nem a múltban vagy a jelenben, akkor a hozzátartozóin keresztül.

Hogyan kapcsolódott össze az ön története ezzel a zárt várossal és a Majak vállalattal?

Amikor 1945-ben az Egyesült Államok felrobbantották az első atombombájukat, Sztálin döntést hozott arról, hogy szükség van a plutónium ipari mennyiségben történő gyártására. Kijelölték az új város helyét, majd elkezdték építeni a gyárat. A nagymamám vegyészmérnök volt, Kijevből származott, de az evakuálás után nem tért haza, mert a papám életét vesztette a második világháborúban. Így fogta az ekkor kilenc- és tizennégy éves gyerekeit, és elment az új építkezésre a cseljabinszki területre. A környéket a negyvenes évek végére teljesen lezárták, és csak az mehetett oda, aki az új gyárban dolgozott. Jelenleg a városon belül két zóna húzódik – egy tiltott és egy ellenőrzött zóna.

Ezt úgy kell elképzelni, mint egyfajta berlini falat?

A lényegi különbség az, hogy az ellenőrzött zóna nincs elkerítve kerítéssel, de ugyanúgy külön engedély kell ahhoz, hogy valaki odamenjen. Könnyen lehet, hogy ha odamegy, senki egy szót sem szól érte, viszont ha a hatóságok ilyen vagy olyan okból figyelnek magára, nem fog tudni bejutni, vagy megállítják és jól megbüntetik.

A zárt városi státusz megnehezíti az ott lakók életét?

Akik ott élnek, alig érzik meg. Tizennégy éves korukban ki kell váltaniuk egy állandó engedélyt, és utána nem lesznek semmilyen módon korlátozva a szabad mozgásukban az ellenőrzött területen. Persze nincsenek közöttük öngyilkos hajlamúak, és senki nem fog például drónt reptetni a gyár területén, hiszen tudja, hogy az ott lévő dolgok államtitoknak minősülnek, amiért akár húszévnyi börtönt is lehet kapni. Akik pedig nem ott élnek, általában valószínűleg nem is tudnak a zárt városok létezéséről. A tiltott zónába engedély nélkül nem lehet bejutni. Ha pedig valahol a város mellett autózik, a saját tudta nélkül az ellenőrzött területen találhatja magát, ahol megállíthatják és megbüntethetik. Nincs kirakva tábla, hogy figyelem, most zárt és ellenőrzött területre tévedt.

A lezárt területet nagyon figyelik, illetéktelenül senki nem fog bejutni oda. Az ott dolgozókat is alaposan megfigyelik, például azt nézik, hogy nem lett-e valakinek több pénze, mint kellene, mert akkor valószínűleg titkokat árul. Ez a rendszer elég gördülékenyen működik.

Miért van szükség arra, hogy lezárjanak és ellenőrizzenek olyan területeket, amelyeken egyébként nincs is semmi?

Az állam úgy véli, hogy ellenőriznie kell azokat az embereket, akik a titkos objektumok melletti területeken élnek. A magyarázat másik része abban keresendő, hogy ezek a vállalatok elég öregek és környezetszennyezők, mindamellett hogy veszélyesek is. Épeszű ember nem szeretne a környéken lakni. Azonban a zárt városok lakosságát ez az egyediség, titkosság ideológiája is mozgatja – hogy ők egy kaszthoz tartoznak, egy olyan zárt helyen lakhatnak, ahová senki más nem juthat be. Ez az identitás része – mi alkottuk meg a nukleáris pajzsot, és azóta is tartjuk a kezünkben.

A majaki katasztrófát az emberiség harmadik legnagyobb nukleáris katasztrófájaként tartják számon Csernobil és Fukusima után. Feltételezem, hogy erről az ott lakók is tudnak. Mégis, miért maradnak ott – leginkább azok, akik nem dolgoznak a Majakban?

Hivatalosan a város egy olyan szélrózsában épült, amely megakadályozza, hogy a Majak felől a szél odafújja a szennyező anyagokat. Ezért a sugárszennyezés elsősorban a közvetlen területeket, kisebb falvakat érintette. Huszonhárom falut evakuálták a baleset után, majd további harmincnégyet a Tecsa folyó mentén. Hogy miért nem mennek el? Ezt a saját családom példáján tudom bemutatni.

Először is, már kiskorodtól kezdve hozzászoksz a korai halálozásokhoz. Az apám rákban halt meg, amikor tizenkét éves voltam. Közben tudtam, hogy máshol is ez volt a helyzet körülöttünk. A szovjet időkben a másik ilyen ott-tartó erő volt a jó ellátottság és a presztízs, most pedig már inkább a tehetetlenség és az a kiválasztottideológia, amelyet korábban említettem.

Van egy íratlan szabály, amelyet a férfi lakosság követni szokott: gyermeknemzés előtt a férfinak ott kell hagynia a gyárat, és legalább egy fél évig nem szabad a nukleáris üzemben dolgoznia.

Ezzel a kiválasztottsággal privilégiumok is járnak?

Semmiféle privilégium, ez csak egy érzés, egy tudatállapot. Korábban szó volt arról, hogy csökkentik esetleg az energiatarifákat, de nem lett belőle semmi. Az az igazság, hogy minél tovább marad fenn a környezeti veszélyhelyzet, annál jobban hozzászoknak az emberek.

Még a Szovjetunió összeomlása után sem történt meg a városok megnyitása és átszervezése?

Még akkor sem, pedig abban az időszakban nagyon rossz körülményekbe kerültek ezek a városok. A könyvemben egy egész fejezetet szenteltem ennek, hogy milyen megalázó helyzetben voltak. Egyrészt ujjal mutogattak rájuk, hogy ezek itt a gyilkosok, akik kiirtották a környéket. Másrészt nem volt pénz, a vállalatot elkezdték szétlopni. A megnyitás kérdése soha nem került napirendre, mert a hatóságok attól féltek, hogy az tovább erősítené a kivándorlást és az agyelszívást. Mindig ott van az emberben az érzés, hogy az állam máshogy viszonyul hozzám, mint mindenki máshoz. Ha a várost megnyitják, ugyanolyanná válnak, mint az ország többi lakója.

Hogyan hoznak döntést arról, hogy ki utazhat be a városba, és ki nem?

Erről egy külön törvény rendelkezik, amelyben van egy olyan fogalom, hogy célszerűség. Világos, hogy ha valaki a rokonaihoz érkezik, vagy temetésre, az megfelel a kritériumoknak. Azonban az engedélyeket kiadó tisztviselőnek meg kell mutatnia, kinek a kezében van a hatalom. Ezért ha például harmincnapos látogatást kérsz, csak tízet fogsz kapni. Ha három rokont szeretnél meglátogatni, akkor lehet, hogy csak egyet vagy kettőt engedélyeznek.

A Majakban most is leginkább katonai célú tevékenység zajlik?

Nem, azóta ez már a háttérbe szorult a többi mellett. A legnagyobb most a radioizotópos termelés, amely űrrepüléshez vagy az egészségügyhöz kapcsolódik. Egyre többet fektetnek a nukleáris hulladék feldolgozásába és tárolásába, és valószínűleg ez lesz az az üzletág, amelyből a legtöbbet akarnak keresni a jövőben. A világ legnagyobb nukleárishulladék-lerakójává és -feldolgozójává szeretnének válni.

Amely a világ különböző országainak a nukleáris hulladékát fogja kezelni és tárolni?

Eredetileg csak a szovjet atomerőművek által elhasznált nukleáris fűtőanyagot dolgozták fel. Majd ezt kiterjesztették a szovjet tagköztársaságokra, majd a szatellitállamokra. 2014-ben mindezt átalakították és modernizálták, így már más, például az amerikai vagy francia atomerőművekből származó nukleáris hulladékot is át tudják venni. Manapság a világban a nukleáris hulladék tárolásának a kérdése egyre fontosabbá válik, de hiányzik hozzá a megfelelő terület.

Ön soha nem dolgozott a Majakban és nincsenek olyan információi, amelyek már az államtitok kategóriájába esnek. A könyv hamarosan megjelenik Oroszországban, mégis attól fél, hogy a hatóságok leállíthatják a terjesztést. Miért?

Mert a könyv leépíti a régi mítoszokat. A cél, hogy az emberek ne féljenek ezektől a titkos városoktól, hogy ne legyenek valamiféle horrortörténetek részei. Azt szeretném, hogy a zárt városok lakói a könyv elolvasása után rájönnének arra, hogy teljesen hétköznapiak, sőt épp ellenkezőleg: rosszabbul járnak, mint a többi lakos, kihasználják őket, és semmit nem kapnak cserébe.

(Borítókép: Ozerszk városa Oroszországban 2008. július 31-én. Fotó: Wikipédia)