A jelenlegi kelet-közép-európai folyamatokba teljes mértékben illeszkedik a hódmezővásárhelyi polgármester győzelme. Szlovákia azonban intő példa lehet, ahogyan a történelemből már ismert 1905-1906-os magyar belpolitikai válság is.
Az ellenzéki előválasztás nyertese a hódmezővásárhelyi, hétgyermekes, katolikus polgármester, Márki-Zay Péter lett. Az eredmény az ellenzéki és a kormánypárti oldalról is fölülírt minden várakozást. Márki-Zay sikerének egyik legfőbb oka az volt, hogy a jelenlegi közéletből kiábrándult, politikailag inaktív réteget sikerült megmozgatnia.
Ezt mutatja, hogy az előválasztás második fordulójában 662 ezren szavaztak, míg az első fordulóban ez a szám 632 ezer volt, ráadásul a két fordulóban összesen több, mint 800 ezren vettek részt. Ez azt jelenti, hogy sokan csak a második körben kapcsolódtak be az előválasztásba. Az újonnan érkezetteknek körülbelül a háromnegyede szavazhatott Márki-Zay Péterre, ami magabiztos győzelmet eredményezett számára Dobrev Klárával szemben.
Sem az ellenzék, sem a közvélemény nem számított arra, hogy az „outsider” hódmezővásárhelyi polgármester felforgatja a teljes ellenzéki összefogást. Ha viszont kicsit kitekintünk a kelet-közép-európai régióra, akkor már nem ilyen meglepő Márki-Zay Péter győzelme, ami a regionális folyamatokba tökéletesen illeszkedik.
Márki-Zay Péter már az előválasztás előtt is bizonyította, hogy az ellenzék egyik legtehetségesebb politikusa. Hódmezővásárhelyen 2018-ban nyerte meg a polgármester-választást, amely a kormánypárt egyik fontos bázisa a mai napig Lázár János révén. Márki-Zay a város adósságát úgy tudta nagymértékben csökkenteni, és a sokszínű ellenzéki koalíciót egyben tartani (és kétharmados többséget szerezni a közgyűlésben), hogy a környező terület legnagyobb gazdasági erejével talán legnagyobb személyes ellenfele, Lázár János rendelkezik.
Ez kétségtelenül óriási politikai teljesítmény,
az pedig, hogy a tapasztalt Karácsony Gergelyt hogyan szerelte le négyszemközti tárgyalásokon, hogy végül legyőzze a legnagyobb háttérrel rendelkező Dobrev Klárát, szintén bizonyítják tehetségét.
Természetesen akad több kérdőjel is, amelyet a környező országokban megfigyelhető politikai folyamatok is alátámasztanak. Ebből a szempontból az első fecske Szlovákia volt, ahol a 2020-as országgyűlési választásokon szinte az összes ellenzéki párt azzal kampányolt, hogy véget vetnek a Fico-korszaknak. Ennek már előszele volt a 2019-es EP-választás, ahol a Progresszív Szlovákia (PS) győzött.
2020-ban az Igor Matovič egyszemélyes projektjének tekintett Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) nyerte 25 százalékos eredménnyel a választásokat, mögöttük Robert Fico Irány-Szociáldemokrácia (Smer-SD) kormányzó pártja végzett 18,3 százalékkal. Ez azt jelentette, hogy Matovičnak legalább két másik párttal kell kormánykoalíciót kötnie, azonban ezek a pártok egyaránt 10 százalék alatt teljesítettek.
Matovič még tovább ment – és talán ez volt később végzetes számára –, hiszen alkotmányozó többséggel (ez Szlovákiában háromötödöt jelent) akarta a Smer korábbi intézkedéseit fölülírni.
Így a kormányban már négy párt foglalt helyet,
köztük a szintén jobboldali-populista Család vagyunk (Sme rodina), a neoliberális Szabadság és Szolidaritás (SaS), valamint a jobboldali liberális Az Emberekért (Za ľudí).
A további történetet ismerjük: a szlovák válságkezelés katasztrofális volt, Matovič és a SaS elnöke és gazdasági miniszter, Sulík közötti konfliktus végül a kormányfő lemondásával végződött, azóta pedig a közvélemény-kutatásokat az előző miniszterelnök, Peter Pellegrini pártja, a Hang-Szociáldemokrácia (Hlas-SD) vezeti, mögöttük pedig a Smer következik, ketten pedig (kiegészülve valamelyik szélsőjobboldali párttal)
jelen állás szerint már biztosan kormányt tudnának alakítani.
A következő állam majdnem Lengyelország lett, ahol a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) jelöltje, Andrzej Duda csak hajszállal tudta legyőzni Varsó főpolgármesterét, Rafał Trzaskowskit az elnökválasztáson. Ugyan Kaczyński ekkor még föllélegezhetett, azonban az ország végzetesen ketté szakadt.
A magyar belpolitikában nem egyszer használják
a „varsói gyors” kifejezést, ami azt jelenti, hogy a magyar folyamatok rendszerint követik a lengyelországiakat.
Ezt alátámasztja, hogy mindkét ország politikai palettája szinte teljesen kétosztatúvá vált (a magyar azért jóval polarizáltabb), a fővárosnak és a nagyvárosok jelentős részének ellenzéki vezetése van, míg a kormánypárt jellemzően vidéken és a hagyományosan jobboldali nagyvárosokban erős.
A PiS idén augusztusban kisebb kormányválságot élt át, hiszen Jarosław Gowin és frakciója kilépett a kormányból, ráadásul a jobbközép ellenzék nagy öregje, Donald Tusk is visszatért a lengyel belpolitikába. A legnagyobb veszélyt azonban nem a legnagyobb ellenzéki blokk (Koalicja Polska – KP) jelentheti, hanem
a Lengyelország 2050 (Polska 2050) párt, amelyet Szymon Hołownia vezet.
A párt nagyjából a Mindenki Magyarországa Mozgalomnak feleltethető meg, Hołownia pedig ugyanazt a jobbközép protestizmust jeleníti meg Lengyelországban, amelyet Márki-Zay itthon. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a PiS még mindig vezet, azonban a KP és a Polska 2050 együtt már megelőzné Kaczyńskiékat, ez pedig csak erősítheti egy lengyel előválasztás lehetőségét.
A második fecske végül Csehország lett, ahol az Együtt (SPOLU) lehajrázta Andrej Babiš miniszterelnök pártját, az Elégedetlen Polgárok Akcióját (ANO), akik már 2017 óta kormányoztak együtt a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal. A sokszínű SPOLU összefogásnak az eredmények alapján többsége lesz az országgyűlésben a Kalózok-STAN koalícióval együtt, ami azt jelenti, hogy egy Szlovákiához hasonló, sokszínű kormány jöhet létre Csehországban is. Andrej Babiš ugyan megkapta a kormányalakítási megbízást Miloš Zeman elnöktől, azonban ő azt visszautasította.
Lehet-e Magyarország a harmadik fecske? És ha igen, mit várhatunk? A közvélemény-kutatások szerint Márki-Zay Péter vezetésével az ellenzéki összefogás jelen állás szerint megnyerheti a 2022-es országgyűlési választásokat.
Amennyiben 2022-ben kormányváltás lesz, abban az esetben Márki-Zaynak egy rendkívül sokféle protestkoalíciót kell összetartania, amely (hozzá hasonlóan)
nem igazán kínál nagy víziókat azon kívül, hogy ők a kormánnyal szemben állnak,
és majd jobban csinálják a kormányzást, mint a Fidesz. Részben ebbe bukott bele Sebastian Kurz is, akivel kapcsolatban Jan Werner Müller megjegyezte, hogy
az európai jobbközépnek fölül kell vizsgálnia, hogy mit is képvisel a technokrata hozzáértésen túl.
Amit Szlovákiában láttunk, az az, hogy a protesthangulat által eredményezett nagykoalíció egy választás megnyerésére elég, ezt követően azonban jellemzőek a kormányon belüli ellentétek, a közvélemény-kutatások pedig azt mutatják, hogy
a szavazók jelentős része elkezd visszapártolni a tekintélyelvűbb, de stabilabb kormányzást folytató egykori kormánypárt(ok)hoz.
De az időben is visszautazhatunk, hiszen a magyar dualizmus korában is találhatunk arra példát, amikor a kormányzó óriáspártot ideiglenesen ellenzéki nagykoalíció váltotta. A dualista rendszer rugalmatlanságai ellenére, a híres zsebkendő-szavazás és egyéb botrányok után ugyanis 1905-ben a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt 39,95 százalékos eredménnyel múlta fölül a kormányzó Szabadelvű Pártot, amely 38,5 százalékot kapott.
Arra most nem térünk ki részletesen, hogy az 1905-1906-os kormányválságot hogyan mélyítette az, hogy Ferenc József a győztes ellenzék helyett Tisza Istvánt és a Szabadelvű Pártot kérte föl kormányalakításra, de a végeredmény az lett, hogy 1906-ban abszolút többséggel alakíthatott nagykoalíciós kormányt a Függetlenségi Párt, az Országos Alkotmánypárt, a Katolikus Néppárt és a Demokrata Párt.
A kormányalakításnak azonban rengeteg kompromisszum volt a feltétele, köztük az ellenzék zászlójára tűzött saját hadügy, külügy és pénzügy elengedése. Ebben a négyéves ciklusban jelentősen labilisabb volt a kormányzás, mint az előzőekben, a Lex Apponyi pedig a nemzetiségek kedélyeit is borzolta. Az eredmény az lett, hogy
a Tisza által újjászervezett Szabadelvű Párt (immár Nemzeti Munkapárt) abszolút többséggel nyerte meg az 1910-es választásokat.
Afelől ne legyenek kétségeink, hogy egy nagykoalíciós kormánynak most is rengeteg kompromisszumot kellene kötnie belföldön és külföldön egyaránt. Ennek főleg gazdasági okai vannak. Egyrészt a német nagytőke befolyása attól független adottság, hogy valaki kormányon vagy ellenzékben van. Másrészt rengeteg állami tulajdont szerveztek ki a jelenlegi kormányhoz közel álló nemzeti nagytőkéseknek, alapítványoknak.
Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni
– írta Bibó István 1946-ban. Kérdés, hogy a kelet-közép-európai anti-establishment korszaka után bátrabbak lesznek ezek a nemzetek, vagy a nagykoalíciós kormányok csak a félperifériás történelmi mókuskerék egy újabb görgetőjét fogják jelenteni.
(Borítókép: Márki-Zay Péter a Miniszterelnök-jelölt vitán 2021. október 13-án. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)