1991. december 25-én az akkori amerikai elnök, George H. Bush meglepő karácsonyi ajándékot kapott Borisz Jelcin szovjet elnöktől, aki miután felhívta, bejelentette a Szovjetunió felbomlását. Ez nemcsak a közel hetvenéves államszövetség megszűnését jelentette, hanem egyben a hidegháború végét is. Az Index a harmincéves évforduló alkalmából nemcsak a felbomláshoz vezető utat idézi fel, hanem az egyes volt tagköztársaságok azóta eltelt időszakát is. Cikksorozatunk első részében a felbomláshoz vezető eseményeket tekintjük át.
A Szovjetunióban a nyolcvanas évek második felében Mihail Gorbacsov színrelépésével egy olyan gazdasági, politikai irányváltás kezdődött, ami magában hordozta a rendszer közelgő felbomlásának lehetőségét. Gorbacsov az 1960-as évek fiatal pártértelmiségei közé tartozott, politikai értelemben ott folytatta, ahol elődje, Andropov abbahagyta. Röviddel hatalomra jutása után azonban szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a tervgazdálkodás évtizedei nem váltották be a hozzá fűzött reményeket,
a Szovjetunióban nem volt ritka, hogy hiányoztak az üzletek polcairól az alapvető élelmiszerek.
Mindehhez hozzájárult Afganisztán szovjet megszállása is (1979-1989), amit egyesek a rendszer felbomlásának egyik fő katalizátorának tartanak. Gorbacsovnak lépnie kellett valamit, máskülönben nem tudta volna egyben tartani a szovjet blokkot. Meghirdette a reformokat, amelyeket eleinte a gyorsításként (uszkorényije) emlegettek, de ez igazán a peresztrojka (átalakítás) néven elhíresült gazdasági tervet jelentette, amellyel a szovjet gazdaság egészének átalakítását kívánta volna keresztülvinni. Ennek ellenére se tőkepiacot, se tőzsdét, és a részvénypiacot sem akarta bevezetni. A programot az Egyesült Államok gazdasági lobbija is gyengítette, mivel Washington folyamatosan azt kérte Szaúd-Arábiától, hogy növelje az olajkitermelését, így értékelve le az egyik szovjet bevételi exportcikk árát.
Ha gazdasági értelemben nem is sikerült keresztülvinni a reformokat a politika területén annál inkább. A peresztrojka melletti másik reformelem, a glasznoszty (nyíltság, politikai nyitás) kiszélesítette a demokratikus jogokat, a kormányzat kevésbé avatkozott be a szólásszabadságba, és nem lépett fel már olyan erőszakosan a rendszerellenes hangokkal szemben sem.
A szovjet rendszert ekkor már egy olyan kettősség jellemezte, amit az állampolgárok kétkedve figyeltek.
Miközben a demokratikus jogok bővültek, Gorbacsov személyes hatalmának kiszélesítésével volt elfoglalva. 1990 márciusában létrehozta az államfői tisztséget, majd hamarosan ő lett az elnök is. Az állam és a párt szerepe egyre gyengült, a tömegmozgalmak viszont egyre erősebb antikommunista, és nacionalista töltetűek lettek. Gorbacsovnak a romló gazdasági, és belső társadalmi feszültségek enyhítésére a külpolitikához fordult és hajlott a nukleáris leszerelésre. 1985 és 1988 között a Szovjetunió, és az Egyesült Államok vezetője többször találkozott. 1987-ben a közepes hatótávolságú nukleáris eszközökről szóló egyezmény aláírásával elhárult ennek a fegyverosztálynak a fenyegetése.
Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke 1988 májusában a moszkvai Vörös téren kijelentette, hogy már nem tekinti a gonosz birodalmának a Szovjetuniót. Amikor egy riporter csak erőltette a témát, nemes egyszerűséggel azt mondta:
Ön egy másik korszakról beszél.
A Washington és Moszkva közötti enyhülés azonban már nem tudta megállítani a rendszer felpuhulását. Gorbacsovnak ráadásul a belső ellenzékkel is meggyűlt a baja. Az 1990. júliusi pártkongresszuson a „demokratikus ellenzék” vezetői (Jelcin, Popov) kiléptek az SZKP-ből, vagyis a kormányzó kommunista pártból. Jelcin az Orosz Föderáció elnökeként egyértelműen egy új irányvonalat képviselt. A bürokratikus privilégiumok elleni szólamaival rövidesen nagy népszerűségre tett szert.
Figyelemre méltó, hogy a kelet-erurópai rendszerváltások többsége vérrontás nélkül ment végbe. 1988 nyarán Lengyelországban kibontakozó sztrájkok végül tárgyalóasztalhoz kényszerítették a varsói rezsimet. A következő évben pedig megtartották az első szabad választásokat, amelyen az ellenzék vezérét, Lech Wałęsát választották meg köztársasági elnöknek. Magyarországon 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, aki akkor az Országgyűlés elnöke volt, kikiáltotta a köztársaságot, amelynek ideiglenes elnöke is lett. 1990-ben pedig felállt az első demokratikusan és szabadon választott kormány Antal József vezetésével. Csehszlovákiában 1989 decemberében ért véget a kommunista uralom. Bulgáriában ugyanez 1990 januárjában történt. Jugoszlávia helyzete korántsem volt ilyen egyszerű.
Bár Horvátország, és Szlovénia kikiáltotta a függetlenségét, a kilencvenes években véres polgárháború tört ki a volt jugoszláv utódállamok között. Az egykori szocialista országok közül egyedül Romániában volt véres a rendszerváltás.
míg Nicola Ceausescu, aki az országot sztálinista eszközökkel irányította és luxuskörülmények között élt, addig az emberek szinte nyomorogtak és éheztek.
Önkényuralmú berendezkedésében keveredtek a kommunista elvek, a nacionalizmus, és a mindent átható személyi kultusz. Az elégedetlenség folyamatosan nőtt. Amikor „a Kárpátok géniusza”, ahogy magát előszeretettel nevezte, 1989. december 17-én elrendelte, hogy a katonák használják a fegyverüket a tüntetések résztvevői ellen végleg aláírta a halálos ítéletét. Feleségével, Elenával elmenekült Bukarestből, majd rövidesen elfogták, és egy statáriális bíróság döntése után karácsonykor kivégezték.
A gazdasági-szociális problémák nemzetiségi kérdésként voltak jelen több országban is. Így volt ez a második világháború idején (1940) a Szovjetunió által bekebelezett balti államokban is. Szimbolikus jelentőségű esemény volt 1989. augusztus 23., a Molotov- Ribbentrop-paktum 50. évfordulója, amikor kétmillió ember élőlánca fogta körbe a balti államokat. 1991 februárjában népszavazás eredményeként Litvánia elszakadt a Szovjetuniótól, márciusban ugyanez történt Lettországban, áprilisban pedig Grúziában is. Gorbacsov az utolsó szalmaszálba kapaszkodva 1991. március 17-én népszavazást írt ki a Szovjetunió egyben tartása érdekében. A balti államokban, Grúziában, és Moldovában megtagadták a választások megrendezését, a többi tagköztársaság a föderáció fenntartása mellett voksolt.
Az államszocializmus napjai meg voltak számlálva. Miközben Gorbacsov a Krímben üdült, a régi vágású kommunisták, a KGB elnöke, Jazov honvédelmi miniszter, Pavlov miniszterelnök sikertelen puccskísérletet hajtott végre ellene augusztus 19-én. Gorbacsovot házi őrizetbe helyezték, ám a keményvonalasok akciója rövidesen kudarcba fulladt, mert a katonaság nem engedelmeskedett nekik. Jelzésértékű, hogy még az ellenzéki Borisz Jelcin is elítélte a cselekményt.
Gorbacsov hiába élte túl az ellene irányult puccsot, ezzel politikai tőkéje gyakorlatilag elfogyott.
1991. augusztus 24. után Jelcin kormánya megszavazta a kommunista párt betiltását, december 8-án pedig megalakult a Független Államok Közössége (FÁK), amely a volt Szovjetunió tagállamainak egy részét tömörítette. Gorbacsov december 25-én lemondott, búcsúbeszédében sajnálkozását fejezte ki, amiért nem tudta egyben tartani a Szovjetuniót.
Az újonnan létrejövő köztársaságokra ugyanakkor óriási feladat várt, nemcsak a gazdasági, és politikai rendszerüket kellett megreformálni, hanem a szocializmusból megmaradt beidegzésektől is meg kellett szabadulniuk. Egy azonban biztos volt, végérvényesen megszűnt a Szovjetunió, és véget ért a mintegy fél évszázados hidegháború korszaka.
(Borítókép: Gorbacsov 1990-ben. Fotó: Wojtek Laski / Getty Images)