A második világháború idején szovjet érdekszférába került balti államok berendezkedése egészen másképpen alakult, mint a többi volt szovjet tagköztársaságé. A három ország sorsáról nem Tallinnban, Vilniusban, Rigában döntöttek, hanem Moszkvában. Az Index folytatja a Szovjetunió harmincéves felbomlása alkalmából indult cikksorozatát. Ezúttal a balti országok rendszerváltás utáni történetét tekintjük át röviden.
A balti államok függetlenedési törekvései a nyolcvanas évek második felében indultak meg a Mihail Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka és glasznoszty jegyében. Az országok kezdetben nem akartak radikális reformokkal előjönni, csupán csak a nemzeti szuverenitásuk, és a Szovjetunióhoz fűződő viszonyuk újrahangolását akarták felülvizsgálni. A helyi kommunista pártvezetés eközben egy puhább, reformer irányvonalat kezdett követni, ami jelentősen megkönnyítette az átmenet felgyorsítását. A balti tagállamok Legfelsőbb Tanácsai (parlamentjei) 1989-ben mondták ki a szuverenitásukat, és ezzel egy időben új pártok is megjelentek. Moszkva ugyan megpróbálta, hogy fegyverrel törje le a litván, és ezzel a baltikumi függetlenedési törekvéseket, ám nem járt sikerrel.
1991. március 3-án mindhárom balti államban népszavazással erősítették meg a függetlenséget, amit először Izland, majd az Európai Közösség országai is elismertek.
Az akkori két nagyhatalom az Egyesült Államok szeptember 1-jén, míg a Szovjetunió szeptember 6-án mondott igent az elszakadásra. Fontos kiemelni, hogy a balti államok a nyugati orientáció érdekében nem csatlakoztak a Független Államok Közösségéhez (FÁK). 1991-től a gazdasági és politikai átmenet alatt megkezdődött a független nemzetállamiság kiépítése.
A másik fontos kihívás az orosz nemzeti kisebbségek jogainak tisztázása volt. A szovjet megszállás idején ugyanis több százezer orosz gyári munkást és katonát telepítettek a Baltikumba (főleg Észtországba és Lettországba). A helyzet Litvánia szempontjából volt a legkedvezőbb, mivel lakosainak több mint nyolcvan százaléka litván nemzetségű volt, Észtországban ez az arány 64, míg ebben az összehasonlításban a legkedvezőtlenebb Lettország helyzete volt, ahol a lettek aránya 58 százalék volt.
Litvániában a helyzet kezelése érdekében mindenki automatikusan megkapta az állampolgárságot, aki az országban élt. Az orosz ajkúakkal kapcsolatos kérdést az észtek évi 3-4 ezer fős honosítással kezdték el rendezni, bizonyos korai kivételektől és speciális esetektől eltekintve alapvetően azonban ők is nyelvi és alkotmányismereti vizsgához kötötték az állampolgárság megszerzését, emiatt Észtországban jelenleg is több ezer ún. szürkeútleveles, hontalan oroszajkú él. A lettek komolyabb döntésre csak 1998-ban szánták el magukat, amikor is 5 éves állandó tartózkodáshoz, illetve az észtekhez hasonlóan, nyelvi és alkotmányismereti követelményekhez kötötték az állampolgárság megszerzését.
1993-ban a balti országok az Európa Tanács tagjai lettek. Az euroatlanti integráció részeként 2002-ben beléptek a NATO-ba, 2004-ben pedig Magyarországgal együtt csatlakoztak az Európai Unióhoz is.
Lettország függetlenségének kikiáltása után egy labilis politikai rendszer jött létre, mivel egymást követték a hatalmon az új pártok. A politikai törésvonalak nem az adott ideológiai nézetek mentén alakultak ki, hanem, hogy kinek mi volt a viszonya a rendszerváltáshoz. A rendszerváltáskor a Népfront volt az a tömörülés, amely a reformok elkötelezett híve volt, hozzájuk csatlakoztak a centrum, és főképp a baloldal pártjai. A jobboldali pártok viszont távol maradtak. Az első szabad választás után röviddel visszaállították az 1922-ben felfüggesztett alkotmányt is.
Rigának - hasonlóan a többi balti államhoz - súlyos gazdasági recesszióval kellett megküzdenie, valamint rendeznie kellett az orosz kisebbségek helyzetét is.
A másik érzékeny kérdés az orosz katonai jelenlét tisztázása volt, Lettországban ugyanis 1991-ben még több mint 50 ezer orosz katona állomásozott, ők végül csak 1994-ben hagyták el az országot. A két állam közötti rossz viszony még a kétezres évek elején is éreztette a hatását, aminek hátterében a második világháborús szovjet megszállás állt. A helyzet odáig fajult, hogy Moszkva ideiglenes elzárta a kőolaj csapokat Lettország irányában.
Nem tett jót a diplomáciai viszonyoknak az orosz kisebbségek nyelvhasználati jogának csorbítása sem a lett iskolákban.
Ami a gazdaságot illeti, példás ütemű, két számjegyű bővülés volt jellemző 2005-2008-ig, amit csak a globális pénzügyi válság állított meg, olyannyira, hogy Rigának az IMF-hez kellett fordulnia segélyért. A Nemzetközi Valutaalap egy sor reformintézkedést kért, többi között adóemeléseket, a fizetések csökkentését a közszférában, valamint a jóléti kiadások lefaragását. 2014-ben Lettország csatlakozott az euró-övezethez, és bevezette az eurót. A balti államban legutóbb 2018-ban tartottak parlamenti választásokat, amikor is az oroszbarát Harmónia Központ kapta a legtöbb szavazatot, és Vjacseszlavs Dombrovszkis alakíthatott kormányt.
Észtországban az 1992-es első szabad választásokon a jobboldali Mart Laar győzedelmeskedett. A magas infláció és munkanélküliség azonban rövidesen kormányváltást eredményezett, és 1996-ban balközép koalíció alakult. 1999-ben ismét fordult a kocka, és a Centrumpárt került ki győztesen, viszont a megalakult koalícióban jelen voltak a liberálisok, a konzervatívok és a mérsékeltek is egyaránt. Észtország életében a demokratikus átmenet egyik kulcskérdése az orosz etnikumú lakosság sorsának a kezelése volt.
A honosítás miatt kialakult feszült viszony megnehezítette Moszkva és Tallinn diplomáciai viszonyát.
A kilencvenes évek végére felívelő gazdaságot csak az 1998-as orosz pénzügyi válság ingatta meg. 2005-2014 között Andrus Ansip vezette Reformpárti koalíció kemény megszorításokkal válaszolt a 2008-ban begyűrűzött gazdasági recesszióra. A miniszterelnököt Taavi Röivas követte, aki koalíciós kormányt alakított a balközép Szociáldemokrata Párttal.
A 2019-es észt választásokat meglepetésre a liberálisok nyerték, így Kaja Kallas alakíthatott kormányt. Az egymást követő észt kormányok elsődleges feladatuknak tekintették, hogy áttereljék a gazdaságot a nyugati piacok irányába. Ehhez mindenekelőtt a privatizációra, és a külföldi tőke gyors beáramlásának felgyorsítására fókuszáltak. Mindez annyira jól sikerült, hogy manapság talán az észteké a világ egyik legnyitottabb piaca. Az OECD jelentése szerint az észt gazdaságot kevésbé sújtotta a pandémia, mint szomszédjait, mivel csak 2,7 százalékos volt a gazdasági visszaesés 2020-ban. Az előrejelzések szerint idén közel három, míg jövőre öt százalékkal bővülhet a gazdaság.
Litvánia függetlenségének kikiáltása után tartott választásokon a volt állampárt utóda, a Litván Demokrata Munkáspárt szerezte meg a legtöbb szavazatot, 141 helyből 73-at.
Az új kormánynak hamarosan azonban súlyos gondokkal kellett szembenéznie, ilyen volt például a magas munkanélküliség, a gazdasági visszaesés, és a mindent átszövő korrupció megjelenése.
A helyzet kezelése érdekében hozott súlyos reformintézkedések azonban hamarosan népszerűtlenséghez vezettek, aminek következtében 1996-ban a jobboldal vette át az ország irányítását. Az újonnan felálló kormány folytatta elődje gazdasági reformjait, a beruházások ösztönzését, aminek következtében a kilencvenes évek végére már jelentős volt a Nyugat-Európával folytatott kereskedelem.
A 2003-ban tartott elnökválasztáson aztán a Liberális Demokrata Párt vezetője, Rolandos Pasas legyőzte Valdas Adamkust, ám nem sokáig örülhetett, mivel az Alkotmánybíróság súlyos jogsértések miatt lemondatta. A vizsgálat során kiderült, hogy Paksas és köre kapcsolatban állt számos orosz bűnözői csoporttal. 2004-ben ismét Adamkus lett az elnök.
2008-ban komoly felháborodást keltett a litvánok körében, hogy az Európai Bizottság - a magas infláció miatt - elutasította Litvánia euró övezeti csatlakozási kérelmét.
A 2008-2009-es pénzügyi válság Litvániában 17 százalékos gazdasági visszaesést eredményezett. A kormány a helyzet kezelése érdekében jelentősen megvágta a közkiadásokat. Visszafogták a szociális támogatásokat, leszállították a magánnyugdíj-pénztári hozzájárulások mértékét. A legutóbbi, 2020-as, parlamenti választásokra rányomta bélyegét a koronavírus-járvány kezelése. A voksoláson a legtöbb szavazatot a jobbközép Haza Szövetsége nyerte. A járvány alatt Litvánia jóval kisebb GDP-visszaesést produkált, mint az uniós átlag, szakértők szerint ennek fő oka a gyors és hatékony járványügyi intézkedések bevezetése volt.
(Borítókép: Szovjet tank Vilniusban 1991. január 13-án. Fotó: AFP)