Eleinte azt hihette az ember, hogy a Kazahsztán-szerte kitört, forradalmi hangulatú zavargások megdöntik a belső-ázsiai ország rezsimét, és hamarosan beköszönt a kazah tavasz. A forrongásnak a nagy nyertese azonban nem a nép, hanem Kaszim-Zsomart Tokajev regnáló elnök.
Szemben több volt szocialista országgal Kazahsztánba nem köszöntött be a demokrácia hajnala a Szovjetunió szétesése után, az országot Nurszultan Nazarbajev vonta uralma alá, regnálása pedig összeolvadt a modern Kazahsztán történetével, amit a politikai rendszerbe fokozatosan beleivódó személyi kultusz bizonyít.
Nazarbajev exelnök építette meg az ország új fővárosát, a pozíción Almatit váltó Asztanát, amelynek központi felhőkarcolójában a „kazah nemzet vezetője” címet viselő volt államfő aranyba öntött kézlenyomata egyfajta zarándokhely funkcióját tölti be. Ha ez nem volna elég, a volt elnök feledhetetlen emlékét több, róla mintázott szobor őrzi az országban, de a biztonság kedvéért az államfői tisztségéből való távozását azzal ünnepelték meg, hogy átnevezték a fővárost Nur-Szultanra.
Aztán kitört a felkelés, és elsöpörte magával a Nazarbajeveket, amihez, úgy tűnik, a regnáló hatalom örömmel asszisztál.
A népharag egyik legjelképesebb pillanata Nazarbajev szobrának ledöntése volt, hiszen a rezsimet az emberek a volt elnökkel azonosítják, már csak azért is, mert rokonai és szövetségesei fontos politikai és gazdasági pozíciókat töltenek be, a volt államfőről pedig széles körben úgy tartották, a háttérből továbbra is ő irányítja az országot, hiába van egy Tokajev néven ismert elnök.
Csakhogy Nurszultan Nazarbajev és szűk családi köre helyi hírforrások szerint még az előtt elhagyták az országot, hogy megérkeztek rendcsinálás céljával a volt szocialista országokat tömörítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ) katonái, élükön az oroszokkal. Több hírforrás is azt állítja, hogy Nazarbajev az Egyesült Arab Emírségekbe menekült magángépen. Sőt még az is benne van a pakliban, hogy az ebben a cikkben említett Bombardier Global 5000 típusú repülő fedélzetén.
Kazahsztánban a posztszovjet térség más országaihoz hasonlóan a nemzetbiztonsági szolgálatoknak kulcsszerepük van az adott rezsim fenntartásában, elképzelhetetlen, hogy egy elnök hatalmon maradjon anélkül, hogy ne legyen közvetlen befolyása a szolgálatokra. Ennek legismertebb példája Vlagyimir Putyin orosz elnök.
Az eseményeket követő Telegram-csatornákon azt rebesgetik, hogy a KBSZSZ-nek az adott tagországba való bevonulást lehetővé tevő cikkelyének aktiválása előtt egy orosz delegáció érkezett Kazahsztánba, ami azt feltételezi, hogy Moszkva és Tokajev megállapodtak abban:
a felkelés leverése után új, Nazarbajev-mentes korszak kezdődik.
Még nem ropogtak a fegyverek a forrongás központjában, Almati utcáin, de az épülőben lévő Tokajev-rezsim megkezdte a tisztogatást: letartóztatták Nurszultan Nazarbajev korábbi kazahsztáni elnök unokaöccsét, a Nemzetbiztonsági Bizottság titkosszolgálati testület volt első alelnökét, Szamit Abist, valamint hazaárulás vádjával őrizetbe került a testületnek a héten elbocsátott elnöke, Karim Maszimov. Mellettük több fej hullott még, vélhetően a Nazarbajev-klán embereié.
A kegyelemdöfést Nazarbajeven pedig maga Tokajev hajtotta végre azzal, hogy elbocsátotta elődjét a katonai és a rendfenntartó erőket ellenőrző, az államfői adminisztráció munkáját segítő Biztonsági Tanács elnöki tisztségéből, pedig az exállamfőnek élete végéig szólt a megbízatása. Helyére pedig nem mást, mint a hivatalban lévő elnököt nevezte ki, azaz önmagát.
Ami viszont mindenkinek feltűnt, hogy a fővárost már nem Nur-Szultanként emlegetik a vezető politikusok, ahogy a híradásokban is körülírják, mint hogy kimondják az exelnök nevét.
Főként a nyugati sajtó, például a New York Times figyelmeztet arra, hogy az orosz békecsinálók (mert oroszul a békefenntartó миротворец, ami tükörfordításban békecsinálót jelent) megjelenésével és a hivatalos verzió szerint átmeneti kazahsztáni állomásozásával Oroszország jelentősen megnövelte befolyását a volt szovjet tagköztársaságban, és ha bebizonyosodik, hogy hozzájárul a poszt-Nazarbajev-éra kiépüléséhez, szövetségi hálózatán belül egy lojális, támogató partnerre lelt, amelynek akár még a belügyeibe is nagyobb beleszólása lesz.
Nem véletlenül szólította fel az Európai Unió Moszkvát, hogy tartsa tiszteletben Kazahsztán szuverenitását. Már csak azért is, mert számos befektetés történt Nyugatról a kőolajban és földgázban gazdag országba, igaz, az amerikai Exxon Mobil és a Chevron 37 milliárd dolláros földgázipari fejlesztésben érdekelt.
Kazahsztán lenne a második posztszovjet ország, amelyet a népharag lök vissza a Nagy Medve szorító ölelésébe: Belarusz élő példája annak, hogy mi az ára az orosz segítségnek.
Ugyancsak a kelet-európai országra emlékeztet az is, hogy a tüntetőket és zavargókat kegyelmet nem ismerően verik le Kazahsztánban, éjszaka hangosbemondókon figyelmeztetik a népet, hogy ne hagyják el az otthonukat, a KBSZSZ és a hatósági akciók miatt napközben békésen tiltakozókat pedig a rendőrség nemre és korra tekintet nélkül viszi el kisbuszokkal.
Ismerős lehet az is, hogy a zendülőket terroristáknak, banditáknak bélyegzik, a KBSZSZ elnöke külső beavatkozást és színes forradalmat emleget, az állami híradásokban pedig a harcokban meghalt rendőröket és katonákat gyászolják, miközben a civil áldozatokról egy szót sem ejtenek. De legalább katonai védelem alá kerültek az állami műsorszórók a fővárosban.
A különbség a kazah és a belorusz rezsim között az, hogy előbbi vezetője tűzparancsot adott a fegyvereseknek, tehát a lehető leggyorsabban pontot akar tenni a gazdasági nehézségekből fakadó felkelésnek.
A sors iróniája, hogy míg a KBSZSZ külső, lázító erőket emleget, a katonai szövetséghez való fordulással tették éppen külső erőktől függővé Kazahsztánt.
(Borítókép: Kazahsztán elnökének, Nurszultan Nazarbajevnek a szobra 2021. július 3-án Nurszultánban. Fotó: Dmitry Karaman / TASS / Getty Images)