Pu Ji, uralkodói nevén Hszüan-Tung 1912. február 12-én mondott le a kínai császári címről. Ezzel Kína történelmében óriási változás következett be, ugyanis a mintegy két évezredes császári időszak végérvényesen lezárult. Bár az uralkodó a lemondatása után is a császári palotában lakhatott, később elhagyta Pekinget, és egy japán bábállam elnökévé, később császárává nevezték ki. Pu Ji idővel felvette a Henry nevet, Nyugaton ezen a néven vált ismertté. Az utolsó császár önéletrajzából film is készült, Az utolsó kínai császár voltam címmel.
A kínai császári cím évezredeken átívelő uralkodói megnevezés volt a távol-keleti államban. A címet Kína uralkodói az ország egyesítésétől, azaz a Csin-dinasztia (i. e. 221) megalapításától Jüan Si-kaj császári kísérletének kudarcáig, 1916-ig használták.
Kína első császára az agyaghadseregéről híres Csin Si Huang-ti (i. e. 246–i. e. 210) volt.
Uralkodása alatt a birodalom északi határán megkezde a kínai nagy fal kiépítését, amely az északról érkező barbár hordákat volt hivatott megállítani.
A kínai császárt az Ég fiának is szólították, ami arra utal, hogy a kínai császár az egész világ ura, az ég alatti világ helytartója.
Az elmélet a konfuciánus gondolatokból ered, miszerint az égen nem lehet két Nap, tehát a földön sem lehet két uralkodó,
ezzel pedig egyértelműen deklarálták hatalmukat az uralkodók. Természetesen más elméletek is születtek, mégpedig hogy Kína a világ közepe, a többi ország pedig hozzá képest perifériára szorult, civilizálatlan és barbárok lakta terület mind.
A Kína-központú világkép pedig úgy alakította – kormányzati nyomásra – a társadalmat, hogy az emberek egyértelműen érezzék, a környező országok mind csak alattvalóik lehetnek. Tehát Kína nem ismerte el egyetlen szomszédját sem vele egyenrangú államnak. Bár a történelem során sorra születtek a diplomáciai kapcsolatok, azonban ezeknek megvolt a maga szokásos formalitása. A Kínával kapcsolatba lépő államoknak követeket kellett küldeniük a császárhoz, hódolatukat lehetőleg gazdag ajándékok formájában kellett kifejezniük, sőt adót is fizettek, amiért cserébe Kína megígérte, hogy megvédi őket, ha háború tör ki. Természetesen ezután már kereskedhettek is. Az így behódolt ország onnantól fogva Kína fennhatósága alá került. 1793-ban a Kínába érkezett brit küldötteket úgy fogadta a kínai fogadóbizottság, mintha hódolati küldöttség érkezett volna.
Az utolsó kínai császár sorsa érdekesen alakult. Pu Ji 1906. február 7-én látta meg a napvilágot Pekingben, a Csing- (mandzsu) dinasztia tagjaként. Nagybátyja, Kuang-hsü császár 1908. november 14-én bekövetkezett halála után Pu Jit császárrá koronázták.
Mindössze hároméves volt, amikor az ország első számú embere lett,
így korára való tekintettel természetesen kineveztek mellé egy régenst.
A Csing-dinasztia – a Pu Jit megelőző években – alkotmányos átalakulást tervezett: fokozatosan kívánta kialakítani az alkotmányos monarchiára jellemző hatalmi formákat, így a tartományokban tanácskozó testületeket választottak, amelyek feladata később a császár mellett működő testület vezetése lett volna. Azonban a demokratizálódási folyamatokkal szembemenve a gyermek Pu Ji helyett kormányzó régens akadályozta a reformfolyamatokat.
Az addigi széles támogatói kör pedig hirtelen megfogyatkozott, országszerte felkelések törtek ki.
Ezek a folyamatok vezettek az 1911. október 10-ei vucsangi (a mai Vuhan) felkeléshez, amely végül forradalommá szélesedett, és végül a császárság megbuktatásához vezetett. 1911. október 11-ére a teljes város (Vucsang) a felkelők kezére került, és ez jó példa volt, hogy az ország más pontjain is kirobbanjanak a felkelések. Bár a felkelés megszervezését a korábban elhíresült Szun Jat-szen köztársaságpárti politikusnak és több felkelés irányítójának, szervezőjének a nevéhez kötik, mégsem ő volt a vucsangi zendülés kitervelője. Ő ugyanis éppen az Egyesült Államokban tartózkodott, és csak az újságokból értesült a hírekről. Hazautazott, majd
1912. január 1-jén kikiáltották a Kínai Köztársaságot
Nankingban.
A császári sereg vezetésével megbízott Jüan Si-kaj ahelyett, hogy megtámadta volna a lázadókat, egyezkedni kezdett velük. Az ajánlat az volt, hogy amennyiben sikerül lemondatnia a Csing-dinasztiát, akkor ő lesz a köztársasági elnök. A hadsereget irányító Jüan Si-kaj pedig eleget tett az ígéretnek: hatéves korában, három év uralkodás után 1912. február 12-én lemondatták a Csing-dinasztia utolsó uralkodóját, ezzel pedig a császárság 2000 éves története is véget ért Kínában.
Bár a császár már csak excsászárként hivatkozhatott magára, mégis a pekingi császári palotában lakhatott, ahol addigi életét töltötte. Uralkodónak kijáró tisztelettel bántak vele. Neveltetésében semmiféle fegyelem nem volt, ezért
önfejű és bosszantó gyerekként rendszeresen kegyetlenkedett alattvalóival.
Makacssága olyannyira rossz irányba vitte a fiatal excsászárt, hogy az anyja életét vesztette egy veszekedést követően, miután túl sok ópiumot vett be. Az excsászár az emlékirataiban az ópium utálatáról ír, de gyásznak alig van nyoma.
Egyetlen igazán szeretetteljes kapcsolatról számol be: a dajka, aki nyolcéves koráig szoptatta őt, nagyon hiányzott neki később.
A Csing-dinasztia utolsó császárára nagy hatással volt nyugatról érkezett nevelője, a skót származású Sir Reginald Johnston. Általa kedvelte meg a nyugati kultúrát, és választotta
a Henry keresztnevet.
Később Johnston miatt kezdett szemüveget hordani, és tűzte ki célul, hogy Nagy-Britanniába költözik, és ott tanárként vállal munkát.
1924 novemberéig Pu Ji továbbra is uralkodóhoz méltó életet élhetett, azonban akkor távozásra szólították fel, ezért előbb a pekingi japán követségre ment, majd 1925-ben a tiencsini japán koncessziós területen élt két feleségével. Később a japánok kinevezték az általuk elfoglalt területeken Mandzsukuo bábállam elnökévé 1932. március 9-én, majd 1934 és 1945 között Kang-te néven az állam császára volt. Ekkor született az alábbi, Mandzsukuót dicsőítő gyermekdal is:
Piros fiúk, zöld leányok sétálnak az utcán.
Mind azt mondják, hogy Mandzsukuo igen boldog ország.
Te is vidám, én is vidám,
Békés az élet, öröm a munka, semmi se bánt.
A második világháború végén, 1945-ben szovjet fogságba esett. 1950-ben ugyan visszavitték hazájába, Kínába, ott viszont háborús bűnösként elítélték, és csak
1959-ben amnesztiával szabadult.
Nekifogott emlékiratai megírásának Az utolsó kínai császár voltam címmel, amelyből Bernardo Bertolucci 1988-ban filmet is készített.
Betegség vitte el 1967. október 17-én Kína utolsó császárát.
(Borítókép: Agyaghadsereg 2009. június 10-én Kínában. Fotó: FREDERIC J. BROWN / FILES AFP / AFP)