Peking nem szívesen tenné kockára nemzetközi megítélését egy esetleges Ukrajna elleni háborús szerepvállalás miatt. Míg a NATO 5. cikkelyéből adódóan a szövetséges országoknak egységesen kell fellépniük a megtámadott tagállam mellett, addig Kínát – Moszkva laza szövetségesét – nem terheli ilyen kötelezettség. Kína elemi érdeke, hogy ne kockáztassa a harmincéves diplomáciai kapcsolatát Kijevvel, ugyanakkor kérdés, hogy milyen geopolitikai űrt tud betölteni a Nyugat és az Oroszország közötti mostani háborús helyzetben.
Az orosz–ukrán-konfliktus árnyékában elemzők tucatjai foglalkoztak a kérdéssel, hogy egy esetleges háborús cselekmény esetén Kína milyen pozíciót foglalna el. Sokan tévesen úgy vélik, hogy a két ország baráti kapcsolata kellő alapot nyújt ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le Peking céljairól és stratégiájáról. Viszont ahhoz, hogy megértsük Oroszország és Kína sajátos kapcsolatát, szükséges egy rövid történelmi áttekintés.
Röviddel a második világháború után Kínában polgárháború kezdődött. Az amerikaiak a nacionalista Csang Kaj-seket, a szovjetek pedig érintőlegesen a kommunista Mao Ce-tungot támogatták. Érdekesség, hogy akkoriban maga Sztálin sem bízott abban, hogy a kommunisták kerekednek idővel felül, ezért 1949-ig jó kapcsolatot ápolt Csang Kaj-sekkel. A polgárháború végül Mao győzelmével ért véget, Csang Kaj-sek pedig Formosa szigetére menekült, ahol megalapította a független Tajvant. Mao irányítása alatt a kommunista Kína veszélyes kísérletbe kezdett, amelynek köszönhetően az 1958–1962 közötti nagy ugrás politikája, majd az 1966-tól 1976-ig tartó kulturális forradalom éppen az ellenkező hatását érte el annak, amit valójában szerettek volna elérni.
A kommunista ideológiának Mao írásain alapuló kínai változata már a kezdetektől fogva eltért a Szovjetunió marxista-leninista ideológiájától, de Kína a nyugati imperializmussal szemben sokáig még a Szovjetunió szövetségére támaszkodott. Ahogy nőtt Kína tekintélye, és lett egyre számottevőbb tényező a nemzetközi porondon, úgy mérgesedett el Peking és Moszkva kapcsolata, ami a hatvanas-hetvenes években már határincidensekhez vezetett. Az Egyesült Államok áthangszerelte addigi külpolitikáját, és Richard Nixon elnök idején egészen más alapokra helyezte Washington és Peking kapcsolatát.
Néhány év múlva Mao elhunyt, követői pedig lassú reformokat indítottak el Teng Hsziao-ping irányításával, ugyanakkor politikai szinten megtartották a Kommunista Párt egyeduralmát.
Teng piaci reformjai 1978-ban kezdődtek, amelyek eredményeként Kína néhány év alatt komoly tényező lett a nemzetközi kereskedelemben. A betörést a globális piacra komolyan segítette az Egyesült Államok, amelynek következő elnöke, Ronald Reagan érdemben támogatta a kínai kereskedelmi kedvezmény tető alá hozását. Amerika lényegében megnyitotta belső piacát a sokkal olcsóbban gyártott kínai termékek előtt. A gazdasági csoda azt eredményezte, hogy 2010-re Kína a második helyre jött fel a világ legerősebb gazdaságainak sorában. A legfrissebb előrejelzések, amit az egyik legtekintélyesebb londoni gazdasági elemző cég, a Centre for Economics and Business Research készített tavaly decemberben, azt valószínűsítik, hogy 2028-ban megtörténik a kínai-amerikai gazdasági helycsere.
Kína ma már nyilvánvalóan az Egyesült Államok és a Nyugat kihívója gazdasági és katonai téren egyaránt. A politikai elkötelezettségből fakadó kérdéseket leginkább úgy tudjuk szemléltetni, ha megnézzük, hogy Kína milyen viszonyt alakított ki szövetségeseivel. Elemzők szerint Peking Moszkvához fűződő mostani kapcsolatának intenzitása Észak-Koreával egyenértékű. Idesorolható Irán is, amelynek követeléseit a nyugati szankciók feloldása érdekében jogosan ismerik el. Ugyanakkor hozzá kell tenni, Peking nem támogatna sem egy Szöul–Phenjan, sem egy Teherán–Jeruzsálem közötti háborút sem.
Kína az utóbbi időben mindig is arra törekedett, hogy baráti kapcsolatokat ápoljon Ukrajnával.
A két ország baráti viszonyát jól mutatja, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nemrég szívélyes üzenetet váltott a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének harmincadik évfordulóján.
A remek kapcsolatokat bizonyítja a kijevi kínai nagykövet írása, amely az ukrán médiában jelent meg, és amelyben Ukrajna területi integritását és függetlenségét hangsúlyozza. Fontos az is, hogy Peking a mai napig nem ismerte el a Krím elcsatolását.
Ugyanakkor több kérdés is felmerül. Ha Kína ellenzi az inváziót, akkor Peking miért nem lép fel határozottabban Oroszországgal szemben, ahogy ezt a Nyugat teszi? Peking számára teljesen egyértelmű, hogy nem lenne kifizetődő egy második frontot nyitni, nekik elég a hadakozás az amerikaiakkal. És persze kiváltképp az egyik fő szövetségesével nem szeretne rosszban lenni, így inkább megpróbál úgy lavírozni, hogy különösebb érdeksérelem nélkül élje túl a helyzetet.
A másik lehetséges ok pedig az energiabiztonság hosszú távú biztosítása. Kína egyre nagyobb mértékű energiaszükségletét csak kellő mennyiségű olajjal és gázzal tudja kielégíteni, azonban ezekből nem önellátó. A zavartalan ellátást jelenleg Moszkván keresztül a legolcsóbb és a legmegbízhatóbb megoldani.
Természetesen sok kínai, főleg fiatal nacionalisták, tevőlegesen támogatnának egy orosz inváziót. Alapvetően ez a narratíva onnan jön, hogy Kínának is joga van rendet tennie a saját háza táján, de az uralma alá még nem vont területek (Tajvan, Hongkong, Dél-kínai-tenger) ügyében.
1982 óta Kína külpolitikáját alapvetően öt pontban foglalhatjuk össze:
A kínai külpolitika az elmúlt évtizedekben következetesen betartotta ezeket az alapelveket, és tiszteletben tartja minden népnek azt a jogát, hogy maga válassza meg azt a politikai berendezkedést, amelyben élni akar, és nem akarja más országokra ráerőltetni saját politikai és ideológiai rendszerét. Ugyanakkor az is igaz, hogy Hongkongban is egyre egyértelműbbek a demokratikus berendezkedések elleni kínai törekvések, és akkor a Dél-kínai-tenger feletti kontroll igényéről még nem is említettük.
A fent említetteken túl azt is látni kell, hogy Peking – eltérően az Egyesült Államoktól – tartózkodik más országok politikai rendszerének és vezetőinek bírálatától, és nem állomásoztat csapatokat külföldi támaszpontokon.
Kína egyenrangúnak tekinti mindazokat az országokat, amelyek hajlandók vele a fenti alapelvek szellemében együttműködni, függetlenül azok méretétől és politikai berendezkedésétől.
A most kialakult helyzetben Kína kívülállóként igyekszik egyensúlyozni, és jól mutatja igyekezetét Vang Ji kínai külügyminiszter videóüzenete, amelyben a tárcavezető arról beszélt, hogy se a NATO, se az oroszok ne terjeszkedjenek. Vang Ji – a Bloomberg jelentése szerint – korábban arra kérte az érintetteket – Oroszországot, az Európai Uniót és az amerikaiakat –, hogy a minszki egyezmény alapján rendezzék a konfliktust, és ezt tekintsék az egyetlen lehetséges megoldásnak.
(via The Diplomat)
(Borítókép: Anatolii STEPANOV / AFP)