Index: Hogyan indul el egy ilyen misszió?

Giuliano Stochino-Weiss: Figyeljük a sajtót, de mint nemzetközi, professzionális szervezet olyan körökben vagyunk benne, olyan hírfolyamunk van, ahol a potenciálisan segítségnyújtásra szoruló helyszíneket folyamatosan követjük. Ezt az ENSZ Humanitárius Ügyeket Koordináló Hivatala (OCHA) fogja össze. Ukrajna azonban most más volt, én a háború kirobbanásakor reggel hatkor kapcsolódtam be az eseményekbe. A főnököm eközben annyit írt, hogy „nézed?”, én meg annyit válaszoltam, hogy „pakolok”.

Mi volt a következő lépés?

Reggel hétkor már az irodában voltunk, elővettünk egy Ukrajna-térképet és elkezdtünk számolni. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Lviv és a régió lesz a belső menekültek elsődleges célpontja, illetve válik a nyugatról érkező segélyezés elosztóközpontjává. Ezután pedig azonnal összeállítottuk a válságstábot.

Bevett emberek vannak, akiket specifikusan lehet ilyen helyzetekre mozgósítani?

Jómagam eddig Etiópiában, Afganisztánban és Irakban szereztem tapasztalatot háborús övezetekben való segítségnyújtásban, de látva ennek a konfliktusnak a potenciális következményeit, azonnal jelentkeztem erre a feladatra. Vannak állandó embereink, akik több térséget felügyelnek, de ráállítottunk minden fogható embert Ukrajnára most. Persze nem vagyunk ismeretlenek itt, a 2014–2015-ös háborúban Dnyipróban létesítettünk irodát, és egészen Mariupolig terjesztettük ki a segélyezési láncot. Akik most, 2022-ben még az országban vannak és dolgoztunk együtt, már benne vannak a kiterjedt csapatban. Hozzá kell tennem azt is, hogy a szervezetünk 1993 óta jelen van Kárpátalján, ami megkönnyebbíti az ellátási lánc kiépítését.

Milyen cél vezérli a szervezetet, hogyan határozza meg azt, hogy mit akar elérni?

Nem úgy szoktunk tervezni, hogy kihozunk három tonna élelmiszert, hanem azt mérjük fel, mire van szükség, milyen hiányokat, szükségleteket tudunk enyhíteni. Tehát azt nézzük, milyen eredményeket tudunk elérni, mindig legyen egy nagyobb célja az adott projektnek. Mondok egy példát: nem az a cél, hogy iskolát építsünk, hanem az, hogy emeljük az oktatás minőségét.

Nem tűnik egyszerű feladatnak.

Pedig az. Jóllehet, az évek meg a rutin. Nem a segélyek eljuttatása a nehéz, az logisztika. Nemzetközi segélyszervezetként vannak olyan alapok, amelyekre ügyelnünk kell, például nem osztunk tejport. Azt ugyanis szennyezett vagy rossz minőségű vízzel keverhetik össze, ami csak problémákat szül. Egy másik alapkövetelmény a biztonságos környezet biztosítása. De ami nagyon fontos háború esetében, és amit mindenkinek minden alkalommal elmondok, hogy – mint vallási hátterű szervezet – nem segíthetünk semmilyen fegyveres csoportnak.

Minden egyes alkalommal, amikor tárgyalunk, elmondjuk:

• segíteni akarunk,
• ti mondjátok meg, hogyan segíthetünk,
• fel kell mérnünk a helyzetet, a körülményeket,
• kérünk egy listát arról, miből van hiány,
• és mint mondtam, nem segíthetünk fegyvereseknek, biztosra kell mennünk, hogy a civil lakossághoz ér el az, amit nyújtunk. 

Hogyan tovább?

Egy nagyszerű hölggyel hozott össze a sors lvivi tartózkodásunk másnapján, aki felajánlotta azt, hogy a tulajdonában lévő épületet irodájában felállíthatjuk a központunkat. Ez eddig nekem is rekord. Tehát megérkeztünk hétfőn, és szerdára már volt irodánk, így hozzáláthattunk a következő lépéshez: helyi önkéntesek rohamos toborzása ahhoz, hogy ne legyen nyelvi akadálya a munkának, és kiszélesítsük a hálózatunkat, minden érintett szervezettel és aktivistával kapcsolatot tudjunk ápolni. Szerencsére jönnek az emberek, sok tapasztalt új munkatársat várunk.   

Ha jól tudom, önök az első külföldi csapat a helyszínen.

Igen, érkezésünkkor csak a Máltai Szeretetszolgálat helyi ága volt jelen, így ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk a segélyezés koordinációját végző szervezetekkel, konkrétan kimentünk a terepre. Hangsúlyozom, hogy példátlan civil összefogásnak és aktivizmusnak voltunk szemtanúi, tényleg, itt rengetegen segítenek a bajbajutottakon, olykor csak magánemberként, olykor pedig önkezdeményezésből alakítanak ki önkéntes csoportokat, például a lvivi pályaudvaron.

Egyik első utunk oda is vezetett, hogy megpróbáljunk információhoz jutni arra vonatkozóan, kik az illetékesek, kik fogják össze az erőfeszítéseket. Ember embert, telefonhívás telefonhívást követett, de miután elmondtuk, kik vagyunk és mit akarunk, mindig sikerült egy hívással előrébb jutni. A pályaudvarról így jutottunk el a város fő humanitárius stábjához, melyet a lvivi kulturális központban rendeztek be. Ott is profizmusról árulkodtak a körülmények, rengeteg önkéntes hordta és válogatta kornak és céllokációnak megfelelően az élelmiszereket, gyógyszereket és ruhaneműket. Azt látjuk, hogy aki tud és akar, segít.   

Te ezt hallod? − kérdezte váratlanul interjúalanyunk.

Ekkor megszólalt a légvédelmi sziréna, és az interjúnak pont került a végére. Lesiettünk az óvóhelyre, de a kavarodás közben nem találtuk meg a kulcsot. Az utcára kitekintve láttuk, hogy még mindig nem mindenki veszi komolyan a riasztást, ami baj. 

Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan követjük, percről percre frissülő szombati cikkünket itt találja.

(Borítókép: Fabiny Lóránt és Giuliano Stocchino. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)