Háború ide vagy oda, a nemzetközi nőnapot nem fújták le Ukrajnában, a hagyománytisztelő férfiak igyekeztek virágokkal kedveskedni a hölgyeknek. Persze akkor, amikor az élelmiszert is porciózzák, virágot sem könnyű beszerezni, de a bunkerlakók ezt is megoldották.
Dél után érkezett meg egy autó a hátsó ülésein temérdek tulipánnal és egy hatalmas csokor rózsával. A cél nem volt más, mint mosolyt csalni a bunkerben lakó hölgyek arcára, amit sikeresen teljesítettek. A virágok lehordása az óvóhely étkezőjébe többemberes feladat volt, és amint elhelyezték őket, mint a méhek, úgy érkeztek a színes szirmokban gyönyörködő hölgyemények, kicsik és nagyok egyaránt.
Mintha a japán cseresznyefák virágzását hozták volna el a föld alá, úgy készültek a szelfik, majd mindenki kiválogatott magának egy kisebb csokorra valót, hogy azzal díszítse fel átmeneti otthonát.
Tudod, tegnap beszéltem a pszichológusommal, mondtam neki, hogy magam alatt vagyok, most meg hirtelen az egész világot magamhoz ölelném
– lelkesedett Szerafima, aki a párjával, Oleggel intézte a virágszállítást.
Annyi színes szirom maradt, hogy kár lett volna őket elhervadni látni, így Szerafima azt találta ki, hogy a metróállomásokon alvó embereket is meglepi.
A kijevi metróban már nincs annyi ember, mint a háború első napjaiban, de egyes állomásokon még mindig vannak, akik láthatóan idejük nagy részét ott töltik. Budapesthez hasonlóan a metróállomások Kijevben is, ha kell, az atombunkerek szerepét is el tudják látni. A hatalmas ólomajtók félig voltak nyitva, mögöttük fegyveres rendőrök őrködtek.
Ne, inkább ne fényképezzenek, az emberek nem fogják érteni, mit akarnak, még a végén magukra támadnak
– magyarázta az első állomásnál az egyik rendőr, szépen kérve azt, hogy a köznyugalom érdekében elő se vegyük a fényképezőgépet.
S valóban, jobban is tettük, a cél most nem sajtódíjra pályázó fotók készítése, hanem a kedveskedés volt.
A metróban már többségben voltak az idősek, a félhomályos vagonokban babuskák (oroszul nagymama) mosolyodtak el azon, ahogy egy-egy szál tulipánt jómagam, Oleg és Szerafima átnyújtott nekik. Itt-ott a rendőröknél is hagytunk néhány virágot, hogy adják át az érkezőknek, de a megmaradt készletből jutott a föld alatti dolgozóknak, a rendőrnőknek, a föld alatti boltok eladóinak és azoknak a fiatalabb nőknek, akiknek a párjuk láthatóan nem tudott vagy nem akart most virágot hozni.
Az adni jobb mint kapni élményt azonban egy rövid konfliktus félbeszakította. A három közül a második metróban egy trafikos nő ugyancsak virágokat csomagolt, de az arcára kiülő meglepettségből átcsapó harag gyorsan elárulta, nem örül a látványunknak.
Ti mit képzeltek magatokról, nem látjátok, hogy itt én árulom a virágokat?!
– fejezte ki felháborodását, és csak jobban feltüzelte magát azon, hogy Szerafima közölte: nem piaci versenytársak vagyunk, ezeket a virágokat ingyen adjuk.
Amibe a trafikos nem gondolt bele, hogy ha délutánig nem vásárolták fel a metróállomás lakói a készletét, akkor már nem is fogják. Abba sem gondolt bele, hogy sok lehet a férfi kísérő nélküli nő, az idős, netán megözvegyült hölgy, és így tovább.
Baj csak akkor lett, amikor már szétosztottuk a virágokat, és kifelé menet a trafikos újra rázendített. Oleg nem reagált, nyugodt jellemű ember, de a barátnője, Szerafima a „nem hagyom magam” típus. És nem is hagyta magát, visszafordult a trafikoshoz, és beleállt a veszekedésbe, aki már-már emelte volna a kezét Szerafimára.
Pillanatok alatt eldurvult a helyzet. Először a trafikos mellett dolgozó fiatalember állt a két nő közé, majd Oleg. A két férfi elráncigálta egymástól a hadakozó nőket, majd jött a trafikos felől Szerafima lekurvázása, amit Oleg nem hagyott szó nélkül, ez azonban kiváltotta a trafikos munkatársának (tán fiának?) a haragját. Megragadta Oleget, és a metróból kifelé ráncigálta, erősködve, hogy akkor az utcán rendezzék le az ügyet, mint férfi a férfival.
Ekkor már a rendőrség is megjelent, négy, Kalasnyikov típusú karabéllyal felszerelt férfi. Oleg csöndben magyarázta a történteket, jelezve, hogy csak távozni szeretnének, a trafikos nő viszont már garázdasággal vádolta az ingyen virágot adókat. A trafikos fiatalember végül idegében megütötte Oleget. Több se kellett a rendőröknek, a falhoz nyomták, és az egyik egy szempillantás alatt lekapta a gépfegyverét, a férfi lábára fogta, jelezve, hogy a lehető legjobban teszi, ha üzlettársával azonnal visszamegy a boltjába.
A rendőrség végül mindenkit elzavart a dolgára – nagyobb bajuk is van annál, mint hogy virágokon civakodó emberekkel foglalkozzanak.
Oleg és Szerafima komoran szállt be az autóba, de percek múlva már elengedték a történteket.
Hát igen, ilyen helyzetben előfordulhat az ilyen. Bár nem tudom, mit akart mások szerencsétlenségén nyerészkedni
– mondta Oleg, majd átnyújtott egy háromszálas tulipáncsokrot az ellenőrző ponton egy önkéntes nőnek, aki már a lila szirmú tulipánokkal a kezében ellenőrizte az utánunk jövők dokumentumait.
(Borítókép: Kiss Dániel / Index)