Egymás után jelennek meg az Egyesült Királyságban azok a leleplező, tényfeltáró tanulmányok, amelyek – megannyi bizonyítékkal alátámasztva a feltételezést – bemutatják azt a megdöbbentő folyamatot, ahogy az utóbbi két évtizedben az orosz oligarchák Putyin parancsára ingatlanokat, politikai befolyást, sőt, még futballklubot is vásárolnak, szemérmetlenül megvesztegetve akár még egy miniszterelnököt is. Bepillantás a brit „pénzmosógép” titkaiba.
Annak idején senki sem értette, ami 2000-ben történt Roman Abramoviccsal. A babaarcú, 34 éves oligarcha már akkor, ebben a költőien fiatal korban Oroszország egyik leggazdagabb mágnása, áttette a székhelyét Csukcsföldre, tíz időzónával keletebbre Moszkvától, a világ legelhagyatottabb, legszegényebb, isten háta mögötti szegletébe, és a tartomány – oroszul Csukotka – kormányzója lett. És ezzel átmenetileg mindent otthagyott, amit addig kibrusztolt magának. Azzal a vagyonnal, ami nem is sokkal korábban még a szovjet államé volt...
Már akkor az övé volt a Szibnyefty olajvállalat részvényeinek a fele, továbbá birtokolta a világ második legnagyobb alumíniumgyártó cégét. A kozmopolita ízlésű fiatalember szerette a kínai konyhát, és előszeretettel nyaralt Dél-Franciaországban. És akkor váratlanul bejelentette, hogy indul a választásokon Csukotka – egy jórészt a sarkkörön túli, kopár, terméketlen, koldusszegény tartomány – kormányzói posztjáért.
Abramovics természetesen a szavazatok 92 százalékával megnyerte a választást, a második legtöbb voksot egy helyi rénszarvaspásztor kapta... A választói Abramovics győzelme után a következő kérdéseket szegezték az új kormányzónak: „Mikor lesz fűtőanyagunk? Mikor lesz húsunk?”
Ami biztos: Csukotkában nem volt kínai konyha...
Itt nem élnek az emberek, csak léteznek
– jegyezte meg Abramovics, aki természetéből következően visszahúzódó, apolitikus ember volt, mégis rengeteg pénzt pumpált Csukotkába a magánvagyonából anélkül, hogy különösebben örömét lelte volna a kormányzói létben.
Amikor a Wall Street Journal riportere vette a fáradságot, és elutazott Anadirba, Csukotka fővárosába, hogy meginterjúvolja a milliárdost, nem sikerült kiderítenie, mi motiválta Abramovicsot, hogy politikusi karrierbe vágjon.
Egyszerűen elegem lett abból, hogy csak gyártom a pénzt
– hangzott a nem túl meggyőző magyarázat.
Mindenesetre a WSJ riportere valami mögöttes szándékot sejtett Abramovics kormányzósága mögött, az újságíró azt feltételezte, hogy a pénzember megszimatolta, rejtett ásványkincsek vannak a tundra örök jégtakarója alatt, és ezért jött el ide a világ végére. A milliárdos mindenesetre bevallotta a riporternek, hogy még a legközelebbi barátai sem értik, mit keres itt a semmi közepén.
Viszont közben zajlott az élet: három évvel azok után, hogy Csukotka kormányzója lett, Abramovics megvásárolta a Chelsea futballklubot. 2009-ben beköltözött egy tizenöt hálószobás villába London előkelő Kensington negyedében, amit állítólag 90 millió fontért vásárolt meg. Eclipse (Napfogyatkozás) nevű jachtján két helikopter-leszállópálya volt, továbbá saját rakétaelhárító légvédelmi rendszerrel rendelkezett. Szilveszteri partiján olyan celebritások jelentek meg, mint Leonardo DiCaprio vagy Paul McCartney. Hol volt már akkor Csukotkától?!
Hogy hol? Nos, 2008-ig töltötte be a kormányzói tisztséget, és 2013-ig még a helyi törvényhozás elnöke volt, akkor mondott le végleg minden csukotkai pozíciójáról. Mára már mindenki el is felejtette volna a mágnás csukcsföldi kalandját, ha 2020-ban nem jelenik meg Catherine Belton oknyomozó újságíró – aki hosszú évekig dolgozott Oroszországban tudósítóként – könyve az alábbi címen: Putyin emberei: Hogyan vette vissza a KGB Oroszországot, és hogyan szállt szembe a Nyugattal?
A könyv vezeti a brit eladási listát.
Belton állítása a következő: azt követően, hogy Putyin 2000-ben Oroszország elnöke lett, úgy működteti az ország gazdaságát és az államot, ahogy egy maffiafőnök, egy don a birodalmát. És teszi mindezt a látszólag tőle független milliárdos üzletembereken keresztül.
Belton azt is állítja, hogy Abramovics 2000-ben Putyin parancsára ment Csukotkába és lett a tartomány kormányzója.
„Maga Putyin mondta nekem, hogy ha Abramovics kormányzóként megszegi a játékszabályokat, börtönbe juttatom” – ezt állítólag a milliárdos egyik közeli munkatársa közölte Beltonnal.
Szép lassan – vagy nem is olyan lassan – kialakult egy feudális rendszer, amelyben Putyin oligarchái, a legnagyobb orosz gazdasági társaságok tulajdonosai menedzserekként kezdték működtetni az államot, az orosz gazdaságot. A gazdagság azonban nem az övék volt valójában, ők csak kezelték a pénzt, és a Kreml utasításai szerint üzleteltek. Belton szerint
ők nem is oligarchák voltak, hanem Putyin kápói.
Az újságírónő odáig megy, hogy – Szergej Pugacsovra, Putyin korábbi bizalmasára és két másik, meg nem nevezett forrásra hivatkozva – azt állítja, a Chelsea-t is Putyin parancsára vásárolta meg Abramovics 2003-ban.
Putyin nagyon okosan úgy kalkulált, az egyetlen út az elfogadottsághoz a brit társadalomban a nemzeti sporton, a futballon keresztül vezet. A Chelsea hídfőállás volt a brit társadalomban, amelyen keresztül út vezetett nemcsak az elitbe, hanem az egyszerű angolok szívébe is – mondta állítólag Pugacsov a szerzőnek.
De Belton még ennél is többet állít. Putyin nemcsak az egyik leghíresebb angol futballklubban lett Abramovicson keresztül „csendestárs”, hanem a brit elitbe beszivárgó oligarcháin keresztül az Egyesült Királyság politikai, gazdasági és jogi rendszerét is saját céljai szolgálatába állította. Akkora sikerrel, hogy most, amikor az oroszok lerohanták Ukrajnát, senki sem veszi igazán komolyan Boris Johnson miniszterelnök churchilli dörgedelmét:
El kell kapnunk az oligarchákat!
Tudniillik a szomorú valóság az, hogy maga Johnson és a Konzervatív Párt is Putyin és az oroszok lekötelezettjei közé tartozik...
A napokban jelent meg egy másik korábbi oroszországi tudósító, Oliver Bullough könyve „A világ komornyikja: Hogyan lett Britannia az oligarchák, adóelkerülők, a kleptokrácia és a bűnözők szolgája” címmel. Ebben arról van szó, hogy az Egyesült Királyság nemcsak eltűrte e kétes egzisztenciák beáramlását, hanem anyagi megfontolásból egyenesen vonzotta őket.
Bullough szerint Angliában senkinek sem tesznek fel kellemetlen kérdéseket, ha elég gazdag az illető.
Kétmillió fontért bárki törvényesen hozzájuthat a beutazóvízumhoz, ha pedig leszurkol az illető tízmillió fontot, akkor teljesen legálisan megkapja az állandó tartózkodási engedélyt is.
(Bármiféle hasonlóság a magyar letelepedési kötvényhez csak a véletlen műve...)
A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb befektetés egy külföldi pénzembernek az ingatlanvásárlás Londonban. Az egyik első ilyen példa a trónfosztott görög király, II. Konstantin nevéhez fűződik. Az uralkodó, miután egy katonai puccs 1967-ben megdöntötte a hatalmát, Hampstead Heathben vett egy házat. Ezzel mintegy megadta a jelet, hogy a világ plutokratái, bukott uralkodói, oligarchái elkezdjék a londoni ingatlanok felvásárlását.
A Szovjetunió bukása után az orosz újgazdagok megrohanták a brit ingatlanpiacot. A Transparency International felmérése szerint korrupciógyanús ügyletekbe keveredett oroszok vagy a Kremlhez szorosan kapcsolódó üzletemberek 1,5 milliárd font értékben vásároltak ingatlanokat az országban. A valós összeg ennél nyilván sokkal magasabb, csak az a baj, hogy jól fizetett sztárügyvédek könnyen átláthatatlanná tudják tenni ezeket a tranzakciókat.
Nem véletlenül hívják Londont az orosz oligarchák pénzmosó automatájának, mosógépének („laundromat”). Bullough szerint a befolyásszerzés, a pénz tisztára mosásának bejáratott útja a következő:
az oligarcha bőkezű szponzorációval támogat egy nagynevű egyetemet, egy galériát, egy múzeumot, netán egy futballklubot, sőt, egy politikai pártot, és máris sikerült bekerülni a brit felső tízezerbe.
Ezért történt az, hogy amikor az elmúlt másfél évtizedben olyan bűncselekményeket hozhattak összefüggésbe a Kremllel, mint 2006-ban Alekszandr Litvinyenko meggyilkolása a Mayfairben vagy 2018-ban Szergej Szkripal és lánya megmérgezése, nem is beszélve a Krím 2014-es annektálásáról, a brit politikusok minden esetben nagy hangon megtorlást ígértek, aztán a szájkaratén kívül semmi sem történt. (Talán éppen erre számítva vághatott bele Putyin február 24-én Ukrajna inváziójába is, de ezúttal mintha elszámította volna magát.)
Nagyon úgy fest, hogy a brit politikai establishment – ahogy Londonban szinte minden – eladó. Vagy másképpen: megvesztegethető.
Boris Johnson, amikor London polgármestere volt, pénzes külföldi vásárlók közvetítőjeként fungált.
Orosz oligarchák fontmilliókat adományoztak a Konzervatív Pártnak, és angol lordokat ültettek a cégeik igazgatótanácsába zsíros járandóságért.
Egy hírhedt példa: 2014-ben a Toryk adománygyűjtő nyári bálján egy Ljubov Csernuhina nevű hölgy – akkor éppen Vlagyimir Csernuhin, Putyin korábbi pénzügyminiszter-helyettesének felesége – 160 ezer fontot fizetett azért, hogy teniszmeccset játsszon Boris Johnsonnal és David Cameronnal, az aktuális miniszterelnökkel.
Már egy éve a könyvesboltokban volt Belton könyve, a Putyin emberei, amikor 2021 januárjában Alekszej Navalnij orosz disszidens, aki túlélt egy merényletet is, előhozakodott a Szocsi közelében épült gigantikus objektum, a Putyin palotája néven elhíresült birtok leleplező videójával. Ennek a promóciójában Navalnij hivatkozott Belton bestsellerére.
És milyen érdekes: rögtön ezután Abramovics beperelte Beltont és a kiadót, a Harper Collins céget. Majd napokon belül három további orosz oligarcha, sőt, a Szibnyefty olajvállalat is pert indított az újságírónő ellen. Összehangolt támadásnak tűnt az akció... A per tárgya tízmillió font, továbbá a jogi költségek. Ha Belton veszít, koldusbotra jut.
Apropó, jogi költségek. Az oligarchák beszivárgásának legfőbb haszonélvezői a brit ügyvédek. A szakzsargonban már kialakult egy olyan kifejezés, hogy az „orosz prémium”. Általában ilyen tarifát számítanak fel Abramovicséknak. Ez ezerötszáz fontos – hétszázezer forintos – ügyvédi óradíjat jelent...
De sokszor el sem jut a könyv vagy a szerző a bírósági perig. 2014-ben Karen Dawisha amerikai politológus írt egy könyvet Putyin kleptokráciája: Kié Oroszország? címmel. A kéziratot elküldte a Cambridge University Press neves kiadónak. A szerkesztő hamarosan visszaírt:
nagyszerű a munka, de sajnos nem kockáztatják meg a publikálását, mert ha perre kerülne sor, azt alighanem elveszítenék. Így a kézirat a fiókban maradt.
De vissza a Belton-perhez, ami tavaly decemberben zárult le. A szerző és a kiadó arra kényszerült, hogy a jövőbeli kiadásokban legyen benne, hogy a könyvben olvasható állítások nem nyertek kétségbevonhatatlan bizonyítást, továbbá ki kellett húzni azt a mondatot, amely szerint Abramovics Putyint képviselné – olvashatjuk a The New Yorker írásában.
Az Ukrajna invázióját követő napokban egy lassított felvételen játszott vígjáték jelenetei peregtek Európa néhány kikötőjében.
Az orosz orligarchák által tulajdonolt megajachtok szép lassan kihajóztak a nemzetközi vizekre, mások pedig elvándoroltak egészen a Maldív-szigetekig, amely országnak nincs kiadatási egyezménye az Egyesült Államokkal.
A Graceful (Kecses) nevű több száz millió dolláros szuperjacht, ami állítólag Vlagyimir Putyiné (persze nem hivatalosan), február 24-én sietve kihajózott Hamburg kikötőjéből, és meg sem állt a Balti-tenger túlsó partján, orosz felségterületen fekvő Kalinyingrád – az egykori Königsberg – dokkjáig. Igor Szecsin, a Rosznyefty olajtársaság elnöke nem volt ilyen szerencsés: a francia hatóságok Marseille kikötőjében lefoglalták 600 millió dollárt érő luxusjachtját, az Amore Vero (Igaz szerelem) nevű bárkát...
Boris Johnson miniszterelnök pedig, aki annak idején 160 ezer fontért teniszezett egy orosz miniszterhelyettes feleségével, most igen határozottnak tűnik. Fennhangon hirdeti, hogy az „orosz oligarcháknak nincs hová elrejtőzniük, bárhol is legyenek, megtaláljuk őket”. Továbbá létrehoz egy „kleptokrácia-ellenes nyomozócsoportot” a Nemzeti Bűnüldöző Ügynökségen (National Crime Agency) belül.
Az idő dönti el, mennyire gondolja komolyan a brit politikai osztály a leszámolást az orosz oligarchákkal.
Folyamatosan követjük az orosz–ukrán háború eseményeit, szombati, percről percre frissülő cikkünket itt találja.
(Borítókép: Roman Abramovics 2018. május 2-án. Fotó: MTI / EPA / Anthony Anex)