Hallani rémtörténeteket tömegszállásokon összezsúfolódott magyar vendégmunkásokról, akiknek munkáltatójuk ki sem fizeti a bérüket, ugyanakkor az is biztos, nem véletlenül dolgozik több százezer magyar túl a határainkon. Ahány ember, annyi eset, annyi történet. Mi egy alpesi síparadicsomban futottunk össze azzal a siófoki fiatalemberrel, aki saját példájával illusztrálta: a kemény munka rendszerint kifizetődő. Szocioriport egy alpesi síparadicsomból.
Ha megállunk egy kávéra valamelyik osztrák autópálya benzinkútjánál, jó eséllyel magyarul köszön vissza az alkalmazott, legyen az a pénztáros hölgy vagy a töltőállomás kútkezelője. Nincs ebben semmi meglepő, nem áll szándékunkban 2022 márciusában rácsodálkozni a jelenségre, hiszen honfitársaink évek, sőt évtizedek óta özönlenek az itthoninál jóval magasabb bérek reményében a Lajta túlsó oldalára dolgozni, mindenekelőtt a vendéglátásban vagy egyéb szolgáltató szektorokban.
Most sem lepődünk meg, amikor a bécsi múzeum bejáratánál magyarul kéri a belépőjegyet a fiatal jegykezelő, és azon sem kapjuk fel a fejünket, amikor a stájerországi Murau közelében magyarul köszöni meg a benzinkút pénztárosnője a feketekávé ellenértékét, az öteurós bankjegyet. (Amelyből egykilencven visszajár...)
De vajon kolbászból fonták-e a kerítést a határ nyugati oldalán, vagy ellenkezőleg: sanyarú az emigránslét, a burgenlandi ingázók esetében a mindennapos bumlizás egy soproni vagy éppen kőszegi, körmendi felszolgáló fiatal – vagy kevésbé fiatal – esetében?
Nyilván ahány eset, annyi élettörténet, de egy biztos: nem véletlenül dolgozik annyi magyar Ausztriában.
Például Tibi sem, aki az egyik legdivatosabb ausztriai síparadicsomban, Obertauernben, egy négycsillagos szálloda éttermében teszi elénk a vacsorát, és kíván jó étvágyat – magyarul. Eszembe jut, hogy négy éve Glasgow-ban az úszó-Európa-bajnokságon szállodánk szinte valamennyi recepciósa, londinere és felszolgálója a honfitársunk volt.
Mint ahogy azt sem fogom elfelejteni, amíg élek, amikor az egyik Las Vegas-i kaszinó egyenruhás krupiéja a műszak befejeztével magyarul zokogta könnyek között a diktafonomba, mennyi mindent jelentett és jelent még ma is neki szíve klubja, a Fradi. (Talán mond valamit az olvasónak a nyolcvanas évek sziklakemény bekkje, Jancsika Károly neve...)
Szóval cseppet sem voltam biztos benne, hogy egyfelől Tibi rááll az interjúra, sőt engedi is lefényképezni magát, másfelől az sem volt borítékolható, hogy az a sztori bontakozik ki a félórás beszélgetés során, amit most megosztok az olvasóval.
A bevezető kérdés adja magát, hiszen teljesen természetes módon arra vagyok kíváncsi, hogyan keveredett ide, jó háromszáz kilométerre a magyar határtól ez a ránézésre 25 év körüli fiatalember.
Milyen huszonöt? Pár hónap múlva betöltöm a harmincat, de mindenesetre köszönöm, hogy öt évvel megfiatalított – mosolyodik el Tibi, majd belefog a történetmesélésbe.
Tibinek sok ismerőse dolgozik Obertauernben, olyanok, akik idénymunkára érkeztek, tudniillik a síszállodák itt fenn, 1500 méteres tengerszint feletti magasságban december elején nyitnak ki, és április végén zárnak. Egészen elképesztő az a szám, amit hallok:
Itt, a négycsillagos Hotel Enzian éttermében is találkoztunk Tibin kívül még egy magyar sráccal, a szakács is honfitársunk, összesen tíz magyar alkalmazottja van az Enziannak. Tibi korábban Dél-Tirolban, egy Steinhaus nevű kisvárosban, az osztrák–olasz határ túlsó oldalán dolgozott, de az ottani élményei nem kellemesek, még az úgynevezett szezonpénzzel is átverték. (Mindjárt elmondjuk, mi a szezonpénz.)
Az olaszok – bár szinte mindenki németül beszélt odaát – sokkal lazábbak és kevésbé törvénytisztelők, mint az osztrákok, és hiába volt szerződésem, engem is átvertek egy-két dologban, például a szabadnapjaimmal, ezért is hagytam ott őket. Itt, Obertauernben nem lehet egy rossz szavam sem.
A magyar fül számára szokatlan információk következnek: Tibi és a szálloda összes vendégmunkása – a magyarokon kívül dolgoznak itt horvátok, románok is, utóbbiak között néhány székelyföldi magyar – be van jelentve, az itt eltöltött idő beleszámít a nyugdíjukba, a munkáltató fizeti utánuk a társadalombiztosítási járulékot.
Amikor megérkeztem, és elkezdtem dolgozni, alaposan elvágtam a mutatóujjam, de még a nyolcvaneurós tetanuszoltást is kifizették helyettem – említi Tibi már-már meghatottan.
Ahogy megtudom, itt, Obertauernben „ától cettig” mindenben tartják magukat a szerződéshez. Természetesen szóba kerül a fizetés, ami Tibi esetében havi 1700 euró, kapnak jattot – ahogy fogalmaz –, és jár nekik a szezonpénz is.
A szezonpénzt az idény végén kapjuk meg, ebben benne van a túlórák ellenértéke, plusz az Urlaub-napok, ami a kifizetett pihenőnapokat jelenti, hiszen heti öt napot dolgozunk, és két szabadnapunk van. Ha mindent összeadok, kijön olyan 2800 euró, ami mostani árfolyamon több mint egymillió forint. Az egész szezonban, december 10-étől április 24-éig meg tudok keresni tizenöt-tizenhat ezer eurót. Öt és fél, hatmillió forintot.
No, de ott van még a megélhetés költsége, valahol lakni és enni is kell, ezt le kell vonni a keresetből, vetem közbe, amire sokkoló válasz érkezik.
Dehogy kell! A szállásomat és a napi háromszori étkezésemet fizeti a hotel, sőt, még bérletet is biztosítanak a fitneszterembe, hogy karbantartsam az egészségemet – vág vissza Tibi.
És folytatódik a meseszerű történet. Amikor Tibi jelentkezett erre a munkára, küldött egy e-mailt a tulajdonosnőnek, aki ezekben a pillanatokban éppen lerak elém egy pohár kólát, amiről kijelenti, ez a ház ajándéka. A fiatal hölgy – a neve Elizabeth, vagyis Sissy, ahogy Tibi barátom szólítja – édesapja nem más, mint az osztrák szállodaszövetség nemrégiben megválasztott elnöke.
És a lánya, a hotel tulajdonosa együtt dolgozik a felszolgálókkal!
Szóval, Tibi küldött egy elektronikus levelet, amelyre azonnal érkezett a válasz, majd Sissy telefonon is felvette a kapcsolatot leendő felszolgálójával. Megkérdezte, hogyan érkezik a siófoki fiatalember – merthogy Tibi siófoki –, és amikor kiderült, hogy vonattal és Salzburgba, Sissy foglalt neki egy szobát Mozart városában, majd megtérítette neki a Salzburg–Obertauern közti út költségét.
Nagyon korrektek, életemben először tapasztaltam azt, hogy emberszámba vesznek, az itteni tulajdonosok messzebbre látnak az orruknál. Ugyanis rájöttek, hogy érdemes jól bánni az alkalmazottakkal, mert így többéves munkakapcsolat, már-már családias viszony alakul ki munkáltató és munkavállaló között, és ez megmutatkozik a munkavégzés minőségében is – mondja ismerősöm. – Itt hosszú távra tervez tulajdonos és pincér egyaránt, van olyan kollégám, egy horvát srác, aki már a hatodik szezonját tölti itt, és biztos vagyok benne, hogy lesz ebből hetedik, nyolcadik is.
Persze nem mindenhol fenékig tejfel az élet, Tibi korábbi munkahelyein nagy volt a fluktuáció, folyamatosan cserélődött a személyzet. Itt azonban másképp gondolkodnak a hoteltulajdonosok.
Amúgy Tibi nem szakképzett pincér, csak nyolc általánost végzett, de fiatalon kiment dolgozni Németországba. Legalul kezdte, mosogatóként, megtanulta a nyelvet, ma már angolul sem lehet eladni. Később bártenderként dolgozott, majd előlépett felszolgálónak, szóval végigjárta a szamárlétrát.
Három éve pincérkedem, úgy voltam vele, ha ez nem jön be, akkor befejezem, és hazamegyek Siófokra. De bejött. Továbbá nekem nyárra is lesz munkám, amikor vége a téli szezonnak, kapunk egy hónap szabadságot, aztán május végén a tavaknál, a Putterersee környékén fogok dolgozni.
Tibi beszélt a távlati terveiről is: még öt-hat évet beleöl – ahogy fogalmaz – a vendéglátásba, aztán az összegyűjtött pénzből talán vesz egy házat otthon, vagy belevág egy vállalkozásba.
Az sem biztos, hogy hazamegyek, mert megmondom őszintén, nem érzem rosszul magam itt, Ausztriában. Tudja, mi tetszik nekem itt? Hogy nincs stressz! Nem marják egymást az emberek, nincs fúrás, áskálódás, mindenki összetart, segíti a másikat. Magyarországról elszármazva ez olyan furcsa nekem... – mosolyodik el.
Tibi otthon, Siófokon is dolgozott pincérként, ráadásul az akkori barátnője szüleinek a pizzériájában, de ott folyamatos volt az áskálódás, a fúrás-faragás, el is ment onnan egy idő után. Amikor megkérdezem, mit lehetne eltanulni az osztrákoktól, nem habozik a válasszal.
A munkamorált! Itt a tulajdonos is beáll dolgozni a pincérek közé, és a nap végén baráti hangulatban válunk el, sokszor összejövünk itt, a drinkbárban.
Beszélgetünk még egy negyedórát, aztán Tibi elbúcsúzik, mivel későre jár. Én pedig eltöprengek, vajon mennyire általános ennek a siófoki srácnak a példája. Biztos, hogy nem minden ausztriai vendégmunkásnak van ekkora szerencséje, de az sem lehet véletlen, hogy egyedül Obertauernben kétezer magyar dolgozik a vendéglátásban.
Persze minden eset más, például a másik magyar felszolgálónak – nevezzük Istvánnak – a szomszédos Svájc jobban bejött, mint mondja, a koronavírus tombolása idején itt, Ausztriában minden bezárt, „egy házzal” nyugatabbra viszont zavartalanul dübörgött az idegenforgalom. Most mégis visszatért Obertauernbe, mert ez mégiscsak közelebb van Magyarországhoz.
(Borítókép: Havas hegyek Obertauernben, Ausztriában 2022. január 14-én. Fotó: Andrei Pungovschi / Bloomberg / Getty Images)