Az orosz megszállást leginkább a kisebb ukrajnai falvak és települések lakói szenvedik el. Fejetlenség és kegyetlenség jellemzi azokat a helyeket, amelyeket az oroszok elfoglaltak, s bár az orosz médiában továbbra is felszabadítókként próbálják az orosz erőket bemutatni, a valóságban zsarnokok, megszállók, akik helyi beszámolók szerint a nőket és a gyerekeket sem kímélik.
Míg Kijev továbbra is nyugodt, az ukrán fővárostól csupán ötven kilométerre fekvő Barisivka körzet háborús rémálommá vált. A békeidőben tanárként dolgozó Denisz Melnyicsuk a halállal dacolva menekítette ki onnan családját.
Hallottad, mi történt Melnyicsuk úrral?
– jött az üzenet egy középiskolai ismerőstől. Denisz volt a testnevelőtanárom kijevi tanulmányaim alatt, de úgy tudtuk, hogy külföldön él és dolgozik. Azonnal ráírtam a volt oktatómra, aki percekkel később válaszolt is az én biztonságomról érdeklődve. Pedig ahhoz képest, amin ő átment, kijevi tartózkodásom egy nyaralással ér fel.
Miután biztosítottam arról, hogy nálam minden rendben, és kerülöm a közvetlen veszélyt, Denisz elmesélte, hogyan menekült meg családjával a háború borzalmai elől. Nem volt egyszerű folyamat. Elbeszélésének leirata következik.
Ahogy kitört a háború, elhoztam a családomat Barisivkából a közelben fekvő Peremoha (Győzelem) településre, mert úgy gondoltuk, ott biztonságban leszünk. Már aznap képtelen voltam tétlenkedni, így egy ellenőrző ponton segédkeztem a közeli Ruszanovában. Február 27-én értesültünk arról, hogy az oroszok áthaladnak Peremohán, ahol a családom tartózkodik, és Ruszanován keresztül vonulnak tovább Kijev felé.
Azonnal elkezdtük a felkészülést, tucatokban gyártottuk a Molotov-koktélokat. A terv az volt, hogy megvárjuk az oroszokat, és az út mentén ütünk rajtuk, majd a Ruszanovánál állomásozó ukrán erők lecsapnak rájuk. Csakhogy az oroszok megálltak Peremohában, ott tüzet nyitottak néhány házra, majd bázist létesítettek a helyi iskolában és a templomban. A családom pedig pont ott tartózkodott, ahol az oroszok megjelentek.
Öt napig nem tudtam kapcsolatba lépni velük, így addig partizánkodtam, információval láttam el a mieinket az oroszok tevékenységéről. Végül nagy nehezen visszajutottam Peremohába a családomhoz. A házunkban tizenhárom ember tartózkodott már, köztük öt gyerek.
Másnap viszonylag jó idő volt, így a gyerekek, köztük a kislányom a kertben játszottak. Ebédre behívtuk őket a házba, én pedig amíg terítettek, rágyújtottam. És ekkor repeszgránát csapódott a kertbe. Az volt a szerencsém, hogy egy 38 centiméteres válaszfal mögött álldogáltam. A repeszeket viszont így sem úsztam meg, egy tucat szilánk fúródott a bal oldalamba.
Szóval azóta nem dohányzom, hiszen a dohányzás öl – teszi hozzá nevetve Denisz.
Az apósomat is megsebezte egy repesz, a hátában landolt, pedig ő bent volt a házban. Egyértelmű volt, hogy a repeszeket azonnal el kell távolítani, mivel fertőzést, de idővel akár halált is okozhatnak. A kórházba hiába mentünk, az épület üres volt, minden egészségügyi dolgozó elmenekült már.
Végül az oroszok tábori orvosát hívtuk segítségül, de ő sem tudott segíteni, mivel még elsősegélykészlet sem volt nála. Szóval maradt a csináld magad módszer, és otthon ápoltuk le magunkat, ágyneművel fedtük le a sebeket, hogy elállítsuk a vérzést.
Hogy miért nem próbáltunk más városba eljutni segítségért? – teszi fel a költői kérdést Denisz.
Az orkok azt mondták, hogy útközben lelőhetnek minket. Vagy ők lőnek le, vagy az ukránok. És egyébként is, az utakat már lebombázták, így járhatatlanok voltak – mutat rá a helyzet realitására a testnevelőtanár.
A hörghurutos hatéves kislányom mellett négy kisgyerek volt még, a legfiatalabb két és fél éves. Egy hétig a pincében aludtunk, de miután megszűnt az áramszolgáltatás, már semmiképpen sem tudtunk maradni. Muszáj volt megpróbálnunk kijutni. Ugyebár az apósom és én sebesültek voltunk.
Szóval fogtuk magunkat mind a tizennégyen, beültünk három autóba, és nekivágtunk az útnak Luckba.
Eléggé félelmetes volt. Én vezettem az utolsó autót, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy bármikor lelőhetnek minket. De szerencsések voltunk, három nap alatt eljutottunk Luckba, ahol megműtöttek minket, bár még van egy szép repeszdarab a lábamban. Azt majd máskor veszik ki – neveti el magát Denisz.
Ráadásul az utolsó pillanatban sikerült elmenekülni. Mint később megtudtuk, az oroszok kibővítették az ellenőrző pontok számát, és senkit sem engednek ki a faluból.
Sőt távozásunk után még aznap este megkezdték a tisztogatást. Bementek a házakba, és elvitték azokat, akiket kerestek vagy akik nem tetszettek nekik. Minden este máshol aludtunk meg, pedig normális helyzetben ezt a távot egy nap alatt le lehet tudni. Mellékutakon mentünk, így nagyon sok falun áthaladtunk. Mindenhol legalább két ellenőrző pont volt, de nagyon kedvesek voltak. Almát, süteményt adtak a gyerekeknek, nekünk kávét és vizet, és segítettek abban is, hogy mely utakon haladjunk tovább. Ténlyeg nagyon szeretem a honfitársaimat.
Eközben a házunkat több alkalommal kirabolták, ezt biztosan tudjuk. Sebaj. Most már biztonságban vagyunk, legalábbis nagyobb biztonságban itt, Luckban. Ez volt az én történetem – zárta sorait Denisz Melnyicsuk.
(Borítókép: A kijevi Retroville bevásárlóközpont romjai 2022. március 21-én. Fotó: Aris Messinis / Afp)