Magyar? És a maga lapja oroszbarát? 

− indította a beszélgetést a kijevi Ohmatgyid gyermekkórház igazgatója. A gyanakvás nem új keletű, az ukrán hírforrások rendre beszámolnak a Budapest és a Kijev közötti feszültségekről, melyeknek gyökerét abban kell keresni, hogy a magyar kormány nem támogatja az orosz energetikai szektor elleni szankciók kibővítését. 

A bizalmatlanságot rögtön oldotta segítőm, aki jelenleg érszorítók és protézisek készítésével foglalkozik. A kórházigazgató hirtelen sokkal barátságosabb lett, miután tisztázódott, hogy Aljona ismerősöm ukrán, jó szándékkal érkezett, és ha már az ő társaságában vagyok, akkor velem sem lehetnek gondok.  

Ha magukat nem riasztja meg az, ami Mariupolban zajlik, akkor nem tudom, mi kell még a cselekvéshez. Csak azt kérem öntől, hogy az igazságot tálalja, semmi mást

− bólintott rá az igazgató arra, hogy körbevezessenek az egyébként modern és jól felszerelt kórházban, és bemutassanak Vovának, a tizenhárom éves fiúnak, aki lőtt sebekkel hoztak be két hete. 

„Csak meg akarom találni a kutyámat és élni tovább”

Amikor megérkeztünk a betegszobába, rádöbbentem, hogy elképzelésem sincs, mit kérdezzek. Hogy vagy, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Kellemetlennek éreztem a saját jelenlétemet, és egy pillanatra undor fogott el a tudósítói munkától. 

Vova szerencsére nem vette zokon a sajtófigyelmet, két hét után elfogadta azt, ami vele történt, és közömbösen mesélte a történteket. A fiú fogai furcsán álltak, arca jobb oldala pedig duzzadt volt, így nyöszörögve beszélt, minden második mondatát értettem csak. 

Így Aljona tolmácsolta Vova beszámolóját, mely szerint a fiú és szűk családja, édesanyja, édesapja és nagypapája autóval menekültek Kijev megye keleti részeiről, amikor egy ellenőrzőponthoz értek. Az ott őrt állók azonnal tüzet nyitottak az autóra, és ha Vova anyukája nem üvölti torka szakadtából azt, hogy gyerek is van az autóban, tán az egész tárat kiürítik rájuk.  

A fiú édesapja és nagyapja szörnyethaltak, Vovát pedig találta érte a lábán, hátán, kezén és arcán. A lövedék az arcának jobb oldalán hatolt be és fogait kitörve a száján távozott. 

A fegyveresek az édesanya sikoltozására − aki csodával határos módon sértetlenül megúszta a történteket − azonnal beszüntették a tüzet, és látván, hogy mit tettek, segítettek a fiúnak kórházba jutni. Arra nem tértek ki, hogy orosz vagy ukrán ellenőrzőpont volt-e a tragédia helyszíne, és a történetet hallgatva, a fiút fotózva ezen részlet fölött elsiklott a figyelmünk. 

Az oroszokról azt mondják, hogy nőkre és gyerekekre is lőnek, evakuációs konvojokat és folyosókat helyeztek ágyútűz alá, erről számos beszámoló érkezett már. Úgy tudni, a háború első napjaiban olyan nagy volt az ijedtség, hogy Kijevben tévedésből két rendőrt öltek meg a területi védelmi egységek. A rendőrök fekete ruhában, jelzés nélkül, gépfegyverekkel érkeztek egy ellenőrzési ponthoz, és a „közteresek” felhívására sem lassítottak. Azok pedig tüzet nyitottak az autóra, jobb félni, mint megijedni alapon. Ahogy a harcok csillapodtak, ilyen incidensek nem fordultak elő a fővárosban, vagy legalábbis nem tudni róluk. Aki ezt az információt átadta nekem, úgy fogalmazott erről: 

Sajnos az ilyen dolgok megtörténhetnek, különösen, ha kitör a pánik. De ne felejtsük el, nem történt volna ilyen félreértés, ha nem támadják meg az országot. 

Más forrás azonban Vova történetéről azt írja, hogy a fiú és családja a megszállók tüze alá kerültek. Az Indexnek mesélő Denisz Melnyicsuk élményei alapján ez könnyen meglehet.     

Visszatérve Vovára: a fiú rehabilitációja előreláthatóan két évet fog igénybe venni, a hátát ér lövedék még mindig a testében van. Hamarosan távozik Lengyelországba, ahol újra megműtik, és a tervek szerint egyelőre ott is fog lábadozni. Az édesanya szerint az előzetes költségeket az ukrán állam viseli, de elképzelése sincs arról, miből fognak ott élni.

Vova a maga részéről nem kerget nagy álmokat. Mint mondta, csak meg akarja találni hátrahagyott kutyáját, és folytatni az életét. 

A lövedékek nem válogatnak

A kórházban jelenleg 200-300 különböző korú gyermeket ápolnak különböző sérülésekkel. Van, akit repesztalálat ért, van, akit törmelék nyomorított meg. A kisebbek, mint a kórházi folyosón előttem katéterrel szaladgáló, 5-6 éves kisfiú nem fogják fel a borzalmakat, amiről a számtalan játék és más, a figyelmet elterelő tevékenység is gondoskodik. De az biztos:

Roman, az egyik osztály kezelőorvosa kérdésünkre elmondta: van, amikor tudják, mikor fognak érkezni sebesültek. Elsősorban a Kijevi területről (értsd: megye) fogadják a sebesülteket, és nem csak gyerekeket. Amikor látják a hírekben, hogy lakott területen harci cselekmény bontakozott ki, a legrosszabbra készülnek. Látogatásunk napján öt mentő érkezett a sürgősségire. 

A kórházat egyébként folyamatosan evakuálják, amint lehet, küldik tovább a pácienseket utókezelésre Nyugat-Ukrajnába vagy Lengyelországba. Erre pedig jó okuk van. A háború második hetében rakétatámadás érte a kórház területét, tehát az ellenség egyértelműen tudja, hol fekszik az intézmény. A mariupoli eseményeket látva, ahol óvóhelyre mértek csapást az oroszok, civilek százait elpusztítva, még a kórházak sincsenek biztonságban. Valószínűleg erre is utalt a kórházigazgató a találkozásunkkor.  

(Borítókép: Gyermekeket evakuálnak a Kijevtől északnyugatra fekvő Irpin városából 2022. március 5-én. Fotó:  Aris Messinis / AFP)