Március elején beszélgettünk önnel, akkor még azt mondta, hogy Szlavutics tartja magát, és a hírek ellenére a környéket nem foglalták el az oroszok. Nagyjából két hétre rá azonban a városban is megjelent az orosz hadsereg. Hogyan történt Szlavutics elfoglalása?

Szlavuticsnál nem voltak valamilyen komoly harcok, inkább összetűzéseknek mondanám ezeket. Még hadseregünk sem volt, csak a territoriális védelem egységei. Március 23-án jelentek meg itt a katonák, majd egy ultimátumot adtak át a városvezetésnek: a territoriális védelem adja meg magát, a fegyvereket adják le, majd az orosz hadsereg bevonul a városba. Ezt az ultimátumot nem fogadtunk el, ezért másnap az összeütközések újult erővel folytatódtak, immár közelebb a városhoz. Hallottuk a robbanásokat egyre közelebb hozzánk, ekkor kezdtünk el ténylegesen is félni. Ráadásul amikor a megyeszékhelyet, Csernyihivet lőtték, akkor a rakéták a fejünk felett szálltak el a magasban, Belarusz területe felől.

De ha nem volt ott ukrán hadsereg, tudott érdemleges ellenállást tanúsítani a helyi lakosokból álló territoriális védelem? 

Ezért mondtam, hogy ezek nem harcok, hanem inkább összeütközések voltak. De az igazság az, hogy valószínűleg az oroszok nem is tudták, hogy mi van a városban, vannak-e itt komolyabb erők vagy hadifelszerelések. Március 25-én egész nap, reggeltől estig hallottuk a lövéseket, egyre közelebb értek Szlavuticshoz. Bezárkóztunk a lakásba, nem mentünk sehová, ijesztő volt az egész helyzet. Estére hirtelen csend lett. Később kiderült, hogy az oroszok bevonultak a városba. Reggel a szlavuticsi Telegram-csatornán a helyi aktivisták kiírták: aki tud, jöjjön a demonstrációra. Mi is elmentünk a feleségemmel. Rengetegen voltak, valójában senki nem számított rá, hogy ez a megmozdulás ilyen tömeges lesz, főleg, hogy az ezt megelőző hetekben nagyon sokan elhagyták a várost. Előhoztak egy ötvenméteres ukrán zászlót, és azt kiterítve indultunk el a város körül. Ahogy befordultunk a sarkon, ott álltak a nagy Tigris páncélos autóikban az orosz katonák. A tömeg azonban nem ijedt meg, mindenki kiabált, elküldtük őket az ismert hajójuk után. 

Mi volt erre a reakció?

A levegőbe lőttek és hang- és fénygránátokat dobáltak, de közben folyamatosan hátráltak, mígnem kiszorítottuk őket a város szélére. Közben megjelent a polgármesterünk, akit még éjszaka vitték el a megszállók, egy orosz katonai parancsnok kíséretében. A parancsnok egy hangosbemondót fogott, és bekiabálta a feltételeiket: átvizsgálják a várost, hogy biztosan ne legyenek itt katonák, sem fegyverek, és másnap elhagyják Szlavuticsot. Katonák itt tényleg nem voltak, a rendőrség is elment a városból még a harcok kezdetén. A territoriális védelem feloszlott. Ezzel véget ért az aktív fázis, másnap bejárták a várost, majd kivonultak. Szlavuticsnak végeredményben négy hősi halottja lett.

Miért volt ilyen nagy különbség Szlavutics elfoglalása és a Kijev környezetében található városok orosz megszállása között? Az egyik településen valakit még azért is meggyilkolták, mert khaki színű horgásznadrágot találtak a szekrényében, és azt mondták rá, hogy biztosan veterán.

Szerencsénk volt. Szlavutics önmagában egy különleges város, a Szovjetunió utolsó felépített települése. Az orosz egységek, amelyek bevonultak hozzánk, nem reguláris orosz erők voltak. Nagyjából ötven-száz katona érkezett, a felszerelések alapján orosz nemzeti őrség, különleges alakulatok és zsoldosok. Hozzájuk képest az orosz reguláris erők mezítlábasoknak néznek ki. Volt, aki maszkban volt, és volt, aki nem. Ez alapján idősebb, tapasztalt katonák voltak, mind harmincas éveikben, vagy afölött. Konkrét feladatuk lehetett: a környéket járták, hogy meggyőződjenek, hogy nincsenek itt fegyverek és ukrán katonai erők. Sehol nem fosztogattak, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a reguláris orosz erők, mondjuk, Bucsában vagy Irpenben. Hatalmas szerencsénk volt.

Szlavutics a csernobili atomerőmű városa, ahonnan a személyzet kéthetes váltásokban jár dolgozni a zónába. Mi történt az atomerőműben az orosz megszállás alatt?

Erről van egy érdekes sztorim. Egy csapat ukrán sztalker február 22-én érkezett a zónába. És hiába a szervezett körülmények, a sztalkerek – vagyis a csernobili zónába engedély nélkül bejutni próbáló kalandorok – száma az elmúlt években sem csökkent. A hivatalos turizmus a bejáratott útvonalakat és a nagy tömegeket jelenti, akik veled együtt mennek. Ezzel szemben a sztalkerek hárman-négyen mennek, olyan helyeken, ahol más nem jár. Rejtőzködsz, törvényt szegsz meg, ez pedig adrenalint termel.

Szóval közvetlenül a háború előtt jutottak be a zónába. Extrémek voltak a srácok, és pont 24-én reggel húzták fel a drótkötelet a pripjatyi 16 emeletes magasházak között, hogy aztán végigsétáljanak rajta. Ezt már megtették két éve, a zónában lévő Duga radarállomáson. Szintén drótkötélen, százötven méter magasságban. Február 24-én pedig éppen a tetőn voltak, amikor elindult a háború, és a fejük fölött szálltak el a vadászgépek és a harci helikopterek.

Azt tudták, hogy az orosz eszkalációból lehet valami, de így is váratlanul érte őket. Nem tudták, mit tegyenek, de a zónában nem mászkálhattak csak úgy, khaki ruhában, ez már egyáltalán nem volt tréfa. Ezért gyorsan elindultak az atomerőműhöz, ahová előbb érkeztek, mint az orosz hadsereg. Szépen megadták magukat az ukrán Nemzeti Őrségnek, azok pedig bezárták őket a pincébe. Majd jöttek az oroszok, akik átvették őket az atomerőművel együtt. Lényegében az orosz megszállás végéig, több mint egy hónapig voltak fogságban, és az ukrán személyzetnek segítettek főzni.

Az atomerőműben a megszállás alatt nem volt probléma?

Volt egy időszak, amikor elment az áram. Ez pedig nem jó, hiszen teljesen elveszik a kontroll az atomerőmű felett: ilyenkor semmi nem működik, sem a tűzvédelem, sem a sugárzási szint mérése, sem a szellőzőrendszerek, sem a hűtés. Ez kiemelten problémás volt a nukleárisfűtőanyag-tároló, a HAJAT 1 hűtésénél, ahol a csernobili elhasznált fűtőanyag nagy része található nagy, hűtött medencékben. Az orosz parancsnokságnak sikerült elmagyarázni, hogy mivel fenyeget a helyzet, és a katonák végül üzemanyagot hoztak a tartalék dízelgenerátorokba.

Maguk a katonák a megszállás ideje alatt civilizáltan viselkedtek Csernobilban. A gondok akkor kezdődtek, amikor megkapták a parancsot a kivonulásra. Hazafelé teljesen kifosztották az adminisztratív épületeket. Volt, hogy kidobálták a páncélosok tartalék kerekeit, hogy ne foglalják a helyet, és tele tudják pakolni a járművet lopott holmikkal. Az ott dolgozók szerint mindent elvittek, ami csak mozdítható volt, mintha valamilyen sztyeppei barbárok lennének, akik nem ismerik például a kávéfőző gépeket.

Az ukrán Telegram-csatornákon elterjedt a hír, mely szerint az orosz katonák nagyobb sugárdózist kaphattak az ottlétükkor. Arról is írtak, hogy lövészárkokat áshattak a sugárszennyezett Vörös-erdőben, ami, mondjuk úgy, hogy nem volt rájuk jó hatással. De a nyilvános nyilatkozatai alapján ebben nem hitt?

Szkeptikus vagyok ezekkel a hírekkel szemben. A sugárzást kapott katonákat nem látta senki. A hírek abból erednek, hogy a belarusz homeli sugárzástani kórház előtt két katonai buszt fotóztak le. Az információs kampány ebből merített, minden megjelent elméletnek ez volt a kiindulópontja, ami engem fel is bosszantott. Megértem az okokat, hiszen jó érzés beállítani ezeket a megszálló orosz agresszorokat komplett idiótáknak, de ezt lehetett volna sokkal okosabban csinálni.

Például ha ástak is valamit Csernobilban, az már gyakorlatilag nem fordulhatott volna elő, hogy akár a Vörös-erdőben, akár máshol olyan mértékű sugárdózist kapnak, amitől leég a bőrük, vagy azonnal az egészségüket veszélyezteti. Azonban annak sokkal reálisabb az esélye, hogy nem vigyáztak, és lenyelték a porban lévő „forró”, radioaktív részecskéket. A részecske szépen elindul a véráramlással, és lerakódik valahol a szervezetében, és onnantól kezdve folyamatosan, belülről sugároz. Ennek a hatása nem most fog jelentkezni, hanem majd évekkel később.

Tényszerűen, ahol az oroszok árkokat ástak, az nem a Vörös-erdőben volt, de még ha ott történt is volna, nem okozott volna azonnali sugárzást?

Ha nagyon megerőltetjük magunkat, akkor azt lehet mondani, hogy az a Vörös-erdő határa volt. De még egy fontos dolog: a Vörös-erdővel már nem lehet senkit ijesztgetni, a Vörös-erdő – mint olyan – már 35 éve nincs. A robbanás után a rendkívül sugárszennyezett erdőt még 1987-ben betemették. A helyükön kinőtt fák már nem olyan veszélyesek, az igazi veszély a földben és porban található radioaktív részecskékben van.

Nagyjából 3 microsievert sugárzást mérhettek ott óránként. Az igaz, hogy ez a normális háttérsugárzás nagyjából a hússzorosa, de a csernobili zónában ezek elfogadható, nem kiemelkedő értékek. Minden relatív. Itt, Szlavutics mellett van egy tisztás, ahol a normál sugárzás kb. hatszorosát mértem. Szedtem ott erdei szamócát, leellenőriztem a műszerrel. Teljesen normális volt, meg is ettem.

Az oroszok visszavonulása után eltelt időben mennyire sikerült helyreállítani a károkat – áram- és gázellátást, infrastruktúrát, élelmiszer-ellátást? Visszatért minden a régi kerékvágásba?

Szlavuticsban minden kezd visszatérni a korábbi életünkhöz. A háborút jelenleg a szinte mindennapos légiriadók alapján érzékeljük. Sokan már hozzászoktak, és nem is mennek menedékbe. Az üzletek újra megnyitottak, a szupermarketekben lett áru, a gyógyszertárakban van gyógyszer. Mi sokkal jobban megúsztuk a háborút, mint Ukrajna más területei.

A csernobili atomerőmű esetében a legfontosabb kérdés a logisztika lesz: amikor Szlavuticsot megépítették, az egyetlen észszerű utazási lehetőség a város és az atomerőmű között vasúton volt, Belarusz területén keresztül. Erről az útvonalról a jelen körülmények között szó sem lehet. Amikor a háború véget ér – és a magam részéről biztos vagyok benne, hogy a háború a mi teljes győzelmünkkel fog befejeződni –, még akkor sem hiszem, hogy a Belaruszon keresztüli útvonal vissza fog térni. Ezek a kapcsolatok hosszú-hosszú időre megszakadtak.

(Borítókép: Egy páncélozott jármű Pripjaty kísértetvárosában, a csernobili atomerőmű közelében. Fotó: Sergei Supinsky / AFP)