A történet annyira meseszerű, hogy a Wall Street Journal fotóst és újságírót küldött a nyugat-ukrajnai Vinnyicába (ukránul: Vinnicja), hogy feldolgozzák a 98 éves hölgy  sztoriját. 

Olga Tvjordohlebova – ukránosan Olha Tverdohlibova – 1941-ben 17 éves kislányként beállt a Vörös Hadseregbe, hogy védje hazáját, a Szovjetuniót. Ötven évvel később, amikor Ukrajna függetlenné vált, az akkor már 67 éves hölgyet nem nagyon érdekelte a politika, sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy vinnicjai lakosként ezentúl ukrán állampolgár lesz. Ám további 31 év elteltével, amikor február 24-én Putyin tankjai megindultak Kijev ellen, a két év híján százéves matróna elment a vinnicjai sorozóbizottsághoz, és jelentkezett önkéntesnek, méghozzá mesterlövésznek, hiszen annak idején, nyolcvan éve ilyen kiképzést kapott. 

Ahogy azt borítékolni lehetett, élemedett kora miatt elutasították a hölgy jelentkezését, az ukrán televízió azonban lecsapott a sztorira, és azóta Olha néni az ukrán nemzeti érzés és önfeláldozás szimbólumaként szinte naponta szerepel a különféle hazafias, lelkesítő műsorokban, olyannyira, hogy a patinás New York-i újság is felfedezte az idős hölgyet.

Ki gondolta volna, hogy nyolcvan év elteltével újra jelentkezni fogok önkéntesnek – mosolyodik el a Nagy Honvédő Háború veteránja. – Csak az a furcsa, hogy most azok ellen harcolunk, akikkel nyolcvan éve vállvetve küzdöttünk a nácik ellen, és akikkel bajtársakként Berlinig meneteltünk…

Hát bizony, az élet produkál ilyen furcsaságokat.

Olha mesélt az ukrán újoncoknak arról, hogyan veszítette el a bátyját és az édesapját a második világháborúban. Az orosz anyáknak pedig videóüzenetet küldött, amelyben arra biztatta őket, ne engedjék el a fiaikat ebbe a testvérgyilkos háborúba. 

1941-ben a hazánkat, a Szovjetuniót védtük – mondja. – És most is ugyanazt tesszük, csak ezt a hazát most Ukrajnának hívják, és a valamikori fegyvertársaink az agresszorok.

Olha példája talán ráébreszti Putyint, miért volt végzetesen téves az az elképzelése, hogy az ukránok majd felszabadítókként fogadják az orosz inváziós csapatokat. Azok az ukránok, akik – Putyin szavaival – testvérnép, amelyet erőszakkal választottak le „Oroszország anyácska” testéről.

Persze Olha néni jól emlékszik az igazi nácikra, hiszen négy éven át harcolt ellenük.

Putyin az, aki szétszakította a két nemzet, az ukrán és az orosz testvéri barátságát – mondja. – Hogyan is gondolhattuk, hogy meg fognak támadni minket, amikor annak idején Berlinben egy bádogcsajkából ettük az amerikai húskonzervet…

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nagyapja ugyanúgy harcolt a nácik ellen, ahogy Olha Tverdohlibova. 

Büszkék vagyunk az őseinkre, akik legyőzték a nácizmust – mondta Zelenszkij a hétfői, kijevi megemlékezésen, majd Putyinra célozva hozzátette: – És nem engedjük, hogy bárki is kisajátítsa, elvegye tőlünk ezeket a hőstetteket.

Visszakanyarodva Olha néni történetéhez, a kislány tizenhét évesen jelentkezett 1941-ben a Vörös Hadseregbe. Éppen Leningrádban kezdte volna tanulmányait, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót. Olga – hiszen akkor még úgy hívták – egyetemista helyett katona lett. Tulajdonképpen nem is dönthetett másképp, hiszen az édesapja a Vörös Hadsereg őrnagya volt. Olga pedig tehetséges tornász, ezért a hadvezetés úgy gondolta, alkalmas lesz a frontvonal mögötti diverzánsakciók végrehajtására. Megkapta a mesterlövész-kiképzést is, majd ejtőernyővel ledobták Lengyelországba, ahol egy német hadianyaggyárat kellett felderítenie. Sikerült is, a megadott koordináták alapján a szovjet légierő lebombázta a gyárat. 

Később két társnőjével, Ljudával („egy csodaszép poltavai szőkével”) és Lizával („ezzel a nagydarab szibériai lánnyal”) szerencsétlenül járt, mert tüzérségi tűzbe kerültek. A két bajtársnő életét vesztette, Olga tíz nappal később egy kórházban tért magához. Szerencséjére az orvos oroszul szólt hozzá…

A háború után Olga a szovjet állambiztonság, a későbbi KGB munkatársa lett, de amikor egy szomszédját azért tartóztatták le, mert állítólag amerikai kém volt – amiről Olga pontosan tudta, hogy hazugság –, meghasonlott. 

De nem lázadtam fel, hanem lapítottam, és pontosan tudtam, hogy ez nem helyes. De hát mit tehettem volna? – kérdi.

A pohár akkor telt be nála, amikor egy leningrádi zsidó barátja mondott neki egy viccet arról, mennyivel jobban élnek az amerikaiak, és másnap a fiatalember nyom nélkül eltűnt. 

Ukrajna 1991-es függetlenné válása nem dobta fel különösen Olhát – akkor már így hívták –, úgy gondolta, teljesen mindegy, hogy hívják az országot, Szovjetuniónak vagy Ukrajnának. Ám amikor idén február 24-én az oroszok megtámadták Ukrajnát, felébredt benne a hazaszeretet, és jelentkezett önkéntesnek. Élemedett kora miatt azonban elutasították.

Nekem ugyanúgy a sajátom az orosz és az ukrán kultúra is – mondja eltöprengve. – Időnként azt sem tudom, valójában ki vagyok. Afelől azonban nincs kétségem, mi a helyes és mi a rossz. Az nem jó, hogy az oroszok megtámadták Ukrajnát, teljesen egyértelmű, hogy Ukrajna az én hazám, és meg kell védenünk az agresszortól.

Olha könnyek között idézte fel, hogy a minap az ukrán televízióban látott egy kétéves kisfiút, aki mindkét lábát elveszítette a háborúban. Továbbá bejátszottak egy lehallgatott telefonbeszélgetést, amelyben egy orosz katona felesége azt kéri a férjétől, hogy zsákmányoljon Ukrajnában híradástechnikai cikkeket, rádiót, mobiltelefont, és hozza haza azokat, mert szükségük lenne rá.

Elszörnyedtem, amikor ezt meghallottam – mondja. – Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy fölösleges ezeknek a zombiknak a lelkére beszélni, akiket a feleségük fosztogatásra biztat…