Akárcsak néhány hete Ljubljana felé menet Tornyiszentmiklósnál, a szlovén határnál, szerdán Hegyeshalomnál is úgy léptem osztrák területre, hogy észre sem vettem. Nyomuk sincs már a kilométeres kocsisoroknak, a koronavírus-járvány okozta felfordulás június elejére kellemetlen emlékké halványult. Hamarosan feltűnnek az osztrák főváros külterületén a jól ismert hatalmas gáztartályok, aztán beérek a Ringre, megpróbálok leparkolni az Opera melletti mélygarázsban. 

Már lemenni is képtelenség a föld alá, annyian állnak sorban, mindenki visszafordul, én is így teszek, néhány utcával arrébb próbálok szerencsét. Ha azt hittem, a pesti Belváros parkolási mizériájánál nincs rettenetesebb, most rá kell jönnöm: de van, a bécsi sokkal rosszabb, visszasírom a Kossuth Lajos utca környékének csúcsforgalmát...

Félórás bolyongás után – miközben megjárok egy másik mélygarázst is, de sikertelenül, mert ott sincs üres lyuk, viszont a 2,1 eurós óradíjat le kell szurkolnom a kijáratnál – a belváros egy csendes, árnyas utcáján, a Lerchenfelder Strassén találok helyet – óriási szerencsém van, éppen kikanyarodik egy autó, mint a vércse, csapok le a megüresedő területre. Itt is két euró tíz cent egy óra, ami testvérek között is legalább 800 forint, ráadásul nem úgy megy, mint nálunk, hogy bedobjuk a pénzt az automatába, hanem valamelyik Tabak feliratú trafikban úgynevezett Parkscheint kell venni, azaz parkolójegyet, és azon bejelölni, hogy mikor kezdted meg a parkolást, majd ki kell tenni a cetlit a szélvédőd mögé, hogy a parkolóőr lássa. 

Miután nagy nehezen megoldottam a parkírozást, betérek a Lerchenfelder Strassén egy jópofa pékségbe meginni egy kávét. Három aranyos fiatal hölgy fogad a pult mögött, akár még válogathatok is, melyiküktől rendeljem meg a 2,80-ba kerülő cappuccinót. Az alacsonyabb fekete hajú lányt választom, az első mondatnál megérzem a kiejtésén, hogy honfitársam, és nem is csalódom. Eszternek hívják, és Szombathelyről érkezett. Mivel dél körül vagyunk, nem túl nagy a forgalom, van ideje beszélgetni velem.

Már jó pár éve kint dolgozom, Németországban kezdtem, majd átjöttem Ausztriába. Felszolgálóként havi 1400 eurót kerestem, de sajnos a járvány csődbe juttatta a vendéglőt, ahol dolgoztam, örülnöm kell, hogy ebben a pékségben találtam munkát – mondja, és még azt is elárulja, hogy 30 éves, és a barátjával bérelnek lakást.

Kiderül, itt a pékségben 1200 eurót keres, és különös munkarendben dolgozik: az egyik héten öt, a másikon hat napot, hét és fél óra a napi penzum. Az 1200 euró a mostani, csaknem 400 forintos kurzuson 480 ezer forintnak felel meg, Eszter elégedett a sorsával. Gyors számolást végzek, heti 165 órára jön ki a meló, durván 2900 forintos az órabére átszámolva magyar fizetőeszközre.

Minapi balatoni riportunk egyik főszereplője, a füredi Halászkert tulajdonosa ennyi pénzért nem kapott a vendéglőjébe dolgozót...

A lakásért, amit a barátjával bérelnek, mindössze 325 eurót kell fizetniük, ami Bécsben szinte ingyen van. Ez úgy lehetséges, hogy úgynevezett Gemeindewohnungot kaptak, ami önkormányzati szociális lakást jelent, azért ennyire olcsó. 

Nem panaszkodom, a rezsi kifizetése után körülbelül 800 euróm marad egy hónapban, abból szépen kijövök, otthon ennyit nem tudnék megkeresni. Majd valamikor azért hazaköltöznék, ha sikerül egy kis pénzt összegyűjtenünk a párommal – mondja mosolyogva.

Megtudom tőle, hogy amióta bedurrant az infláció, ők is emeltek árat a pékségben, a kávét például 2,60-ról 2,80-ra drágították. Nagyot sóhajtok, bárcsak nálunk is ekkora lett volna az áremelés! Ami egyébként számomra furcsa, és ellenkezik az otthoni tapasztalatokkal, az a munkaerőpiac fordított irányú működése.

Hallom, otthon nehezen kapnak pincért, szakácsot, pultost az üzlettulajdonosok – mondja Eszter. – Itt, Ausztriában éppen fordítva van: véres verejtéket izzadtam, mire el tudtam helyezkedni. 

Elbúcsúzom a hölgyektől, tovább barangolok a környéken, van még egy órám a megbeszélt találkozóig a Melangerie – Caffeterie & Bistro elnevezésű egységben, amely kívülről nézve átmenet a reggeliző és a cukrászda között. 

Az első mellékutcában cementporos teherautó platójáról rakodják az 50 kilós zsákokat a tatarozás alatt álló épülethez, a három markos legény közül ketten a platón állnak, a harmadik lent a járdán, és magyarul beszélgetnek. Már amikor lélegzethez jutnak, mert mifelénk szokatlan tempóban kapkodják a félmázsás cementeszsákokat. Megszólítom őket, látom rajtuk, örülnek, hogy a beszélgetés ürügyén szusszanhatnak egyet.

Dunaszerdahelyiek vagyunk, minden hajnalban beülünk a kocsiba, hárman összedobjuk a benzinre valót, délután végzünk, és irány vissza Szerdahelyre. Oda-vissza 250 kilométer, egy-egy óra alatt letudjuk. Olcsóbb ez így, mint ha lakást bérelnénk Bécsben – mondja egyikük, aki Szilveszter néven mutatkozik be, majd amikor megtudja, hogy az Indexnek dolgozom, felkiált: – Az Indexnek? Hisz azt mindennap olvasom!

A következő kérdésem természetesen a fizetésükre vonatkozik, nem titkolóznak, sőt, büszkék arra, mennyit keresnek.

1800-1900 eurót kapunk egy hónapra, ez négy és fél nap hetente, mert pénteken egy órakor már letesszük a kőműveskalapácsot, lapátot, cementeszsákot, és kettőkor már otthon vagyunk Szerdahelyen – ezt már Barnabás mondja. – Be vagyunk jelentve, ha véletlenül megbetegszünk, érvényes ránk a társadalombiztosítás. Vastagon megéri nekünk ez a munka, otthon, Szlovákiában jó, ha 800 eurót meg tudnánk keresni. 

Gyors fejszámolást végzek, majdnem 800 ezer forint a keresetük átszámítva, és ez a nettó! Noch dazu – ha már német nyelvterületen vagyunk... – még lakásra sem kell költeniük. 

A sarkon ott egy Hofer élelmiszerbolt (Ausztriában így hívják az Aldit), ahová betérek, és megvizsgálom az árakat. A napraforgó-étolaj litere 3,59 euró, az egyszerűség kedvéért innentől 400 forintjával váltom át az eurót. Az kicsit több mint 1400 forint, a pesti Aldiban a legolcsóbb étolaj 579 forint, a minőségi Békebeli Éden 1499-be kerül. A Hoferben egy doboz tojás (10 darab) 3,39, azaz 1350 forint, egy darabra átszámítva 135 forint, elég drága. A kristálycukor kilója 99 cent, alig 400 forint, nálunk a Diamant 270 forint, a Koronás már 730. Nézzük a Magnum jégkrémet, az a Hoferben 2,50 euró, a mi Aldinkban 520 forint, itt óriási az eltérés, kétszer annyiba kerül az osztrák. Na és a tej? Az 1,5 százalékos a Hoferben 1,35 euró, vagyis 530 forint, mifelénk pont a fele.

Még a Rufus kutyaeledelt is megnézem, a Hoferben egy 1200 grammos doboz ára 1,19 euró, forintra átszámítva 480, nagyjából annyi, mint nálunk. A félliteres dobozos Gösser 1,15 euró, 460 forint, ez azért drágább, mint odahaza. Végül nézzük a 150 grammos Milka csokit, akciósan 99 eurócent, tehát alig 400 forint, nem nagy a különbség. Ja, és ott van az eper, de olyan minőségben, hogy az embernek kicsordul a nyála, 4,94 euró 900 gramm, vagyis majdnem 2000 forint. Húzós, de minőségi. 

Már délután egyre jár az idő, Péter barátom és amerikai felesége már ott vár rám a Melangerie-ben. Péter már visszavonult, de sokáig kosárlabdajátékos-ügynökként dolgozott, onnan ismerem. 1956-ban hagyta el Magyarországot.

Észrevehetően felmentek az árak a járvány és az ukrajnai háború kitörése óta, most a mindennapi árucikkekről, a szupermarketek árszintjéről beszélünk, ugye? – kérdezi, és amikor bólintok, folytatja. – Szóval fölmentek az árak, de nem kibírhatatlanul. 

Kitárgyaljuk, hogy szemmel láthatóan tiszták az utcák, frissen vannak festve a házak, nincsenek 56-os vagy még régebbi, az ostrom idejéből származó golyónyomok, mint Pesten. Legalábbis a belső részeken.

Abszolút élhető város, nem is vitás – szögezi le Péter. – Én már éltem Budapesten, Sydney-ben, Londonban, Edinburghben... Bécs messze a legjobb az összes közül. Hogy ez minek köszönhető? Először is nagyon jók a szolgáltatások. Kiváló a tömegközlekedés, nevetséges az ára, ha egy éves bérletet veszel, napi egy euróra jön ki, és azzal valamennyi tömegközlekedési eszközre fölszállhatsz. Nekem a feleségemmel, mivel már kicsit idősebbek vagyunk, napi 65 cent. Való igaz, Budapesten nem kell fizetnem, hiszen magyar állampolgár vagyok, de azért a napi 65 cent sem olyan borzasztó. És kifogástalan a minősége, mármint a tömegközlekedésnek. Egysaroknyira van tőlünk a földalatti, továbbá két villamos- és két buszjárat.

Abban egyetértünk, hogy a parkírozás nem könnyű, de Bécsben, a belső területeken fölösleges autózni, annyira jó a busz-, villamos- és metróközlekedés.

Az árak tényleg följebb mentek, főleg az élelmiszereké, az üzemanyagé pedig nagyon. Nem is olyan régen 99 centbe került a benzin és a dízel literje, most a két eurót közelíti. De mi csak akkor használjuk a kocsinkat, ha elutazunk vidékre, vagy meglátogatjuk Csehországban a lányunkat. 

Közben érkezik a pincérkisasszony, akiről kiderül, hogy indiai származású. Elképesztően barátságos, nemkülönben a kolléganője, aki viszont – és most tessék megkapaszkodni! – német. Igen, német, és ahogy Pétertől megtudom, Bécsben a legtöbb vendégmunkás nem magyar, nem arab, nem szerb vagy lengyel, hanem Németországból érkezik. És ennek nem is elsősorban gazdasági okai vannak, hanem a legendás osztrák Gemütlichkeit. 

Egyszerűen jól érzik magukat itt Bécsben! – magyarázza vendéglátóm. 

Késő délutánra jár, még be kell ugranom a Shopping City Süd bevásárlóközpontba, amely már a nyolcvanas években a magyar Gorenje-turizmus epicentruma volt. Előbb azonban útba ejtem a Hundertwasserhaust, ennek a burjánzó fantáziájú építésznek, Friedensreich Hundertwassernek a meghatározhatatlan stílusú, bár helyenként a katalán zsenit, Antoni Gaudít idéző építményét. 

Ide minden alkalommal elmegyek, amikor Bécsben járok, és minden alkalommal elábrándozok azon, milyen csodás lenne ebben a házban lakni, csak hát nyilvánvalóan megfizethetetlen.

Egyáltalán nem az – mondja a dominikai hölgy, az ajándékbolt eladója, akivel tavaly találkoztam ugyanitt. – Ugyanannyiért bérelhető egy 70 négyzetméteres lakás, mint amennyiért az enyém, csak nem itt. Hatszáz euró per hónap, és ez Bécsben nem számít soknak. A magyarázat a következő: a ház tulajdonosa az önkormányzat, és Gemeindewohnung formájában adja ki a bérlőnek. 

Eláll a lélegzetem: egy Hundertwasser-ház, illetve abban egy lakosztály szociális bérlakás? A jelek szerint igen. 

De irány a Primark, a forgatag kibírhatatlan az áruházban. Elképesztő árakkal találkozik itt az ember, egy ötös csomag bokazokni pamutból 3,50 euró, már 6 euróért csinos női nyári papucsot lehet kapni. Aztán irány az autópálya és a schwechati elágazás, majd Hegyeshalom, azaz Nickelsdorf. A határ most is észrevehetetlen.

Frissítés! Egyik Ausztriában dolgozó olvasónktól kaptuk az információt, hogy akinek bejelentett munkahelye van nyugati szomszédunknál, az automatikusan kapja a 13. és a 14. havi fizetést is. Ez tovább árnyalja a képet. 

(Borítókép: Villamosok haladnak az Állami Operaház mellett Bécsben. Fotó: Andrew Michael / Education Images / Universal Images Group / Getty Images)