Ötven évvel ezelőtt, 1972. június 17-én, Washingtonban robbant ki a Watergate-botrány, amelynek folyományaként két évvel később távozni kényszerült Richard Nixon. Ő volt az első és mindmáig egyetlen amerikai elnök, aki lemondott hivataláról. A Watergate-ügy az elmúlt fél évszázadban nemcsak a politikai hatalommal való visszaélés példázata lett, hanem a demokratikus intézményrendszer és az oknyomozó újságírás sikerének jelképe is. Azóta használják világszerte a „gate” képzőt a politikai botrányok megnevezésére.
1972. június 17-én este Richard Nixon amerikai elnök újraválasztási kampányának emberei információszerzés céljából betörtek a Demokrata Pártnak a Watergate-házban lévő választási főhadiszállására, ahová lehallgató-berendezéseket telepítettek. Az öt elkövetőt egy bejelentés nyomán a helyszínen elfogták. A Fehér Ház az esetet harmadosztályú ügynek nevezte, vagyis tagadta, hogy az elnöknek bármi köze lenne a betöréshez.
A Watergate-botrány felgöngyölítésében kiemelkedő szerepe volt a sajtónak, ami nélkül az eljárás valószínűleg elhalt volna. A Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein, akik munkásságukért Pulitzer-díjat is kaptak, cikksorozatukkal bebizonyították, hogy az elnök politikai köre érintett az ügyben. Emellett azt is kiderítették, hogy a betörők pénzügyi kapcsolatban álltak Nixon választási kampányával, olyannyira, hogy az elnök újraválasztásán dolgozó emberek álltak az akció hátterében.
A két újságírónak volt egy titkos informátora is, aki bizalmas információkat szivárogtatott ki az elnök környezetéből.
Az informátor fedőneve „Mély Torok” (Deep Throat) volt. Személye csak jóval később, 2005. június 15-én derült ki, amikor Mark Felt, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) akkori harmadik embere elismerte, hogy ő informálta az újságírókat.
A Washington Post „Mély torok” hathatós közreműködésével leleplezte, hogy
A közvélemény eleinte fenntartással fogadta az újságírók cikkeit, így azok nem voltak nagy befolyással az elnökválasztásra. 1972 novemberében a Republikánus Párt jelöltje, Richard Nixon hivatalban lévő elnök simán legyőzte a Demokrata Párt jelöltjét, George McGovernt. Annak ellenére, hogy a választás Nixon legnagyobb diadalát hozta, emlékirataiban később ezt írta:
Ez volt az egyik legelkeserítőbb és sok szempontból a legkevésbé kielégítő az összes közül.
Hiába tehát az elsöprő győzelem, érezte, hogy a Watergate-ügyben szorul a nyaka körül a hurok. Az eljárás ugyanis a betörők elítélésével nem ért véget, az ügyészség igyekezett felderíteni a további szálakat. A szenátus az ügy tisztázására 1973 februárjában vizsgálóbizottságot állított fel, amelynek üléseit a televízió is közvetítette. A meghallgatások során fény derült arra, hogy Nixon beszélgetéseiről hangfelvétel készült.
A bizottság elnöke, Archibald Cox, a Harvard Egyetem jogászprofesszora a szalagokat bizonyítékként akarta felhasználni, az elnök csak abba egyezett bele, hogy a felvételekről összefoglalókat küld a bizottságnak. Cox nem elégedett meg a tartalmi kivonatokkal, mire Nixon menesztette tisztségéből. És bár később a szenátus megszavazta a szalagok kiadatását, elnöki privilégiumaira hivatkozva mégis megtagadta azt.
Végül három vádpont fogalmazódott meg ellene:
Nixon felmérte helyzetét, hogy országos legitimitását és pártbéli támogatását elvesztette, ezért, hogy elkerülje a további eljárást,
1974. augusztus 9-én az első és mindmáig egyetlen elnökként lemondott hivataláról.
Utódja, korábbi alelnöke, Gerald Ford 1974. szeptember 8-án kegyelemben részesítette.
A Watergate-üggyel összefüggésben 63 személy ellen emeltek vádat és ötvennégyüket el is ítéltek. Közülük huszonegyről bizonyosodott be, hogy a Fehér Ház munkatársa vagy a Nixon újraválasztásán dolgozó bizottság tagja volt, illetve bebizonyosodott, hogy maga is részt vett a betörésben, vagy legalábbis tudott arról.
Miután Nixon lemondott, sokan szerettek volna vele tévéinterjút készíteni. A befutó 1977-ben David Frost angol újságíró lett, aki akkoriban a London és New York közötti repülőutat évente hússzor is megtette.
Frost nem aprózta el a dolgot, mert
hosszas számolgatás után hárommillió fontot kínált négy interjúért, amit az exelnök elfogadott.
Állítólag azért vállalta a beszélgetést Frosttal, mert azt hitte, hogy a könnyed stílusáról ismert, viszonylag fiatal showman nem teszi őt próbára, és könnyű győzelmet arathat. Frost pedig hazardírozott, hiszen csaknem mindenét pénzre kellett váltania ahhoz, hogy előteremtse a tetemes összeget.
Kettőjük négy estén át tartó szócsatáját negyvenötmillió néző követte. Nixon a várakozásoknak megfelelően az első három interjúban alaposan megizzasztotta ellenfelét, de a feszültség adásról adásra nőtt, mígnem a negyedik interjú a végső bukást hozta az exelnöknek. A történetről 2008-ban Frost/Nixon címmel Ron Howard készített filmet.
Magyarországon a legnevezetesebb „gate” a rendszerváltozás időszakához kapcsolódik. Ekkor robbant ki a Dunagate. 1990. január 5-én az SZDSZ és a Fidesz közös sajtótájékoztatót tartott, ahol nyilvánosságra hoztak írásos és filmbizonyítékokat arról, hogy a BM III/III-as, azaz az állambiztonság belső elhárítási osztálya rendszeresen gyűjt anyagokat telefonlehallgatással, levéltitok megsértésével, beépített ügynökök jelentései alapján ellenzéki pártok és személyek tevékenységéről. Noha a Dunagate alapjaiban rengette meg a pártállamot, és lemondásra kényszerítette Horváth István belügyminisztert is, a rendszerváltozás után, 1990–91-ben a katonai bíróság államtitok és szolgálati titok megsértése miatt mégiscsak megrovásban részesítette a lehallgatási ügy egyik főszereplőjét, Végvári József őrnagyot.
(Borítókép: Richard Nixon bejelenti a Watergate-szalagok szerkesztett átiratának kiadását 1974. április 29-én. Fotó: Bettmann / Getty Images Hungary)