Az orosz–ukrán háborús konfliktus nyomán bevezetett szankciók után kérdés, hogy az Európai Unió miképp tud úgy leválni az orosz nyersanyagfüggőségről, hogy az ne veszélyeztesse a kontinens energiabiztonságát. Az Európai Unió földgázfüggőségének diverzifikálására számos alternatív forrás áll rendelkezésre, ezek egyike lehet a Földközi-tenger térsége, amely földgázzal is el tudná látni az uniót. A gázmezőkért már egy ideje folyik a harc, kérdés, hogy a közös cél felül tudja-e írni az egyes országok politikai-gazdasági ambícióit.
Rövidesen újabb dilemma elé áll az Európai Unió, mert a kontinensnek nemcsak a kieső kőolajra, és kőolajtermékre kell hamarosan alternatív forrást találnia, hanem a földgázra is. Utóbbi 40-45 százaléka jelenleg Oroszországból érkezik, így érthető, hogy az orosz földgáz szerepe kulcsfontosságú Európa energiaellátásában. A kontinens országai évente 350-360 milliárd köbméter földgázt importálnak. A lehetséges lelőhelyek kimerülése, a csúcsra járatott norvég termelés, azonban egyre nehezebb helyzetbe hozhatja rövid távon az Európai Uniót, ha nem lép időben.
A lehetséges alternatívák közül a norvég, holland, brit gázmezők mellett egyre nagyobb figyelem irányul a Földközi-tenger keleti részén lévő lelőhelyekre. Egyes becslések szerint Ciprus partjainál mintegy ezermilliárd köbmétert is meghaladó gázlelőhely van.
Az első probléma az, hogy a kitermeléshez meg kellene állapodni Törökországgal Ciprus helyzetéről és a gázlelőhelyek megosztásáról.
A Ciprus északi részén fekvő, önkényesen kikiáltott török ciprióta államot ugyanis Törökországon kívül más nem ismeri el. Gond az is, hogy Ankara a mai napig nem írta alá az ENSZ tengerjogi megállapodását, amely szerint minden, tengerparttal rendelkező országnak kizárólagos joga gazdasági tevékenységet folytatni a partjaitól 200 tengeri mérföldön (370 kilométer) belül fekvő kizárólagos gazdasági övezeten belül. Ankara célja elsődlegesen az, hogy a kitermelt gázt elsősorban országa területén keresztül juttassa el Európába. A problémák sorában ott van még Görögország, amely viszont Ciprus mellett áll.
Az orosz–ukrán háború során – mint ahogyan a Politico emlékeztet – sokáig úgy tűnt, hogy a térség országai félre tudják tenni a régi sérelmeiket, és sikerül megegyezésre jutniuk. Márciusban Kiriákosz Micotakisz görög kormányfő és Recep Tayyip Erdogan török elnök még egyeztetett is. Alig két hónappal a találkozó után azonban Erdogan megszakította a kapcsolatokat, a görögök pedig fokozott készültségbe helyezték csapataikat a török fenyegetőzésre hivatkozva.
Az első jelentős ciprusi gázmezőt 11 éve fedezték fel, azonban mind a mai napig nem született megállapodás a környező országok részéről a nyersanyag kitermeléséről.
Nicosia érthető módon okkal tart attól, hogy ha sokáig tart a huzavona, akkor sok nyugati cég vonulhat ki az országból, aminek következtében számos fontos, energetikai beruházás maradhat el.
A konfliktus mögött igazából a kettéosztott sziget ügye áll, hiszen Ciprus 1974-ben, egy görög katonai puccsot követő török invázió után szakadt két részre. Az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot eddig kizárólag Ankara ismerte el, míg a görögök lakta déli országrész 2004-ben az EU tagja lett. Mint ahogyan korábban megírtuk, Ciprus északi része főleg az elmúlt húsz évben kezdett fejlődni, mert addigra kiderült, a megosztottság e furcsa modellje nemzetközi garanciák nélkül is működik. Megindult az elsősorban török, de nem kevés orosz, azeri és arab tőke is, felfutott a szolgáltatóipar, a turizmus és az oktatás. Ankara egyébként több ezer katonát állomásoztat a szigeten.
A 2000-es évek elején Ciprus uniós tagságának közelsége felélénkítette a két közösség egy államban történő egyesítéséről folyó tárgyalásokat, de végeredmény nem született.
2004-ben a sziget újraegyesítésére vonatkozó ENSZ-tervről népszavazást tartottak. A ciprusi törökök mintegy 65 százaléka jóváhagyta a megállapodást, a ciprusi görögök több mint 75 százaléka viszont elutasította.
Az utóbbi évek egyre komolyabb vitáit az váltotta ki, hogy Nicosia lehetővé tette több vállalat számára, hogy fúrásokat végezzen a part menti gazdasági övezeten belül. Ugyanakkor a törökök is hozzákezdtek a ciprusi partoknál a próbafúrásokhoz, ami odáig vezetett, hogy az Európai Unió 2019-ben szankciókkal sújtotta Ankarát. Az ExxonMobil és a Qatar Energy a közelmúltban már elkezdte az érintett térségben a gázkitermelést, de a Total és az Eni is hamarosan indul a próbafúrásokkal – erősítette meg a ciprusi energia- és kereskedelmi miniszter.
Az egyik lehetséges megoldás az Afroditi mezőt kapcsolná össze az egyik egyiptomi terminállal. Egy másik javaslat szerint az izraeli gázmezőket kötnék össze Ciprussal. A kitermelés nyomán meginduló beruházások során a szigeten lévő cseppfolyósítottföldgáz-üzem pedig komoly elosztóközponttá nőhetné ki magát Európa számára. Van egy olyan forgatókönyv is, amely bevonná Törökországot.
A lehetséges alternatívákat nagymértékben befolyásolhatja az, hogy Törökországban, Cipruson és Görögországban is választások lesznek jövőre. A ciprusiak többsége egyelőre Ankarára mutogat, mondván, a törökök sem a gázkitermelésről, sem pedig a vitatott határokról nem akarnak megegyezésre jutni 2023 előtt.
(Borítókép: Petras Malukas / AFP)