Thibaud Gibelin, a Mathias Corvinus Collegium Visiting Fellowship programjának vendégoktatója értékelte az Indexnek a francia nemzetgyűlési választás vasárnapi, második fordulója előtti helyzetet a francia politikában.
Emmanuel Macron következő öt éve a meggyengült politikai legitimáció jegyében kezdődik – véli Thibaud Gibelin, aki szerint a francia demokrácia kimerülésének jelei már láthatóak.
Emmanuel Macron első hivatali idejét már a nemzetgyűlés háttérbe szorítása jellemezte. A kényelmes abszolút többség ellenére a végrehajtó hatalom rendeletekkel kormányzott, különösen az egészségügyi válság és a szükségállapot idején. A francia politikai élet tehát intézményesen zárt lehet, de lehet kompenzáció a virulens társadalmi mozgalmakkal, amelyek prototípusa a 2018–2019-ben aktív sárga mellényesek voltak.
Az első forduló kampányát a baloldali erők egy zászló alá, a NUPES (Új Ökológiai és Szociális Unió) nevű szervezetbe tömörülése jellemezte. Ez a koalíció az első fordulóban fej-fej mellett végzett az elnöki párttal a leadott szavazatok 25 százalékával. Ez egyértelmű visszaesést jelent Emmanuel Macron pártja számára, 7 százalékponttal alacsonyabb, mint a 2017-es eredmény.
Thibaud Gibelin szerint lehetséges, hogy
a köztársasági elnök nem szerez abszolút többséget, és a baloldal és a szélsőbaloldal koalíciója az ország vezető politikai erejeként érvényesül,
ami példátlan rivalizálást jelentene a macronista liberálisok és a szélsőbaloldali erők között.
Emmanuel Macron célja, hogy megőrizze pozícióját a centrumban, így szövetségre léphet a jobbközép Republikánus (Les Républicains) párttal, amely az első fordulóban 10 százalékot ért el.
A jobboldalon a Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) a szavazatok 18 százalékát szerezte meg, ezzel vegyes eredményt ért el. A jobboldali ellenzék így a második helyre szorul, messze a baloldal mögé.
Ennek két oka van: egyrészt más pártok erősítették Jean-Luc Mélenchon blokkját, másrészt a Nemzeti Tömörülés a háttérben kampányolt, mintha az elnökválasztás első fordulójában elért sikerével a francia politikai élet középpontjába került volna
– véli a szakértő.
A nemzetgyűlési választás a választói összetételben más, mint az elnökválasztás volt, és ez az eredményekben is megmutatkozhat.
Az elnökválasztási bázis a nyugdíjasokra – 17 millió választópolgár – és a lakosság azon kiváltságos rétegére épült, amely még mindig úgy érzi, hogy a köztársaság intézményeiben képviselteti magát, és védve van. Ez a két választói kör úgymond politikai maradvány, amelynek tagjai makacsul támogatják Emmanuel Macront. Ezért lehetséges, hogy a hivatalban lévő kormány fenntartja ugyanazt a politikát, amelyet 2017 óta alkalmaz, különösen, mivel a franciák áprilisban újraválasztották elnöküket.
Azt azonban nem lehet tudni, hogy a társadalmi zavargások felerősödnek-e, és mit hozhatnak, de ha felerősödnek, akkor várhatóan sokkal erőszakosabbak lehetnek, mint az elmúlt években. A gazdasági válság és az Ukrajnában dúló háború bizonytalanná teszi Macron második, egyben utolsó elnöki ciklusának kilátásait.
Emmanuel Macron személyesen irányítja az államot: mindenütt jelen van a médiában, a kormány és a képviselőház pedig a háttérben marad. Ezért fennáll a valós veszélye annak, hogy az elnök magára fogja vonni a figyelmet és a felelősséget számos olyan hiba miatt, amely egy egyre kevésbé konszenzusos és reprezentatív politikai rendszernek tulajdonítható, sőt a franciák többsége nem is tartja túlságosan legitimnek.
A francia alkotmányos rendszer „félelnöki” rendszer, ahol az elnök és a miniszterelnök között megoszlik a végrehajtó hatalom. Amennyiben ugyanaz a párt adja az államfőt és a kormányfőt Franciaországban, akkor a miniszterelnök és a kormány a kormányzás napi teendőit végzi, az elnök pedig szinte monarchiaként irányíthatja az országot, kijelölve a nagyobb íveket a bel- és külpolitikában.
Azonban ha a nemzetgyűlési választásokon az ellenzék győz, az elnöknek ellenzéki miniszterelnökkel kell dolgoznia. Ez az úgynevezett társbérlet, a „cohabitation” időszak, amelyre az Ötödik Francia Köztársaság történetében háromszor volt példa, 2002 óta azonban nem alakult ki ilyen belpolitikai helyzet Franciaországban.
Ez a hipotézis lehetséges, de egyetlen politikai erő sem szerezhet abszolút többséget. Az elnök pártja kiváltságos helyzetben lenne ebben az esetben abban a tekintetben is, hogy egy másik parlamenti frakcióval tárgyaljon a parlamenti többség megszerzéséről
– fogalmazott a szakértő, aki szerint a központi pártok erodálódnak, és a populisták erősödnek a jobb- és baloldalon.
Az elkövetkező évek nagy kérdése az, hogy milyen populista összefogás lesz az, amely képes többséget építeni a francia társadalom nagyobb része érdekében történő kormányzáshoz.
(Borítókép: Emmanuel Macron 2017-ben. Fotó: Chesnot / Getty Images)