Let’s go to San Francisco! – hallhattuk ismét a 60-as évek nagy slágerét. A tanácsot pedig egymillió turista fogadta meg, hogy részt vegyen a vasárnapi 52. Pride-on. A Covid miatti kétéves kihagyás után ismét az utcákon hirdethették a Pride, Love, Hope jelszavakat. De az ünnepségbe némi aggodalom is vegyült az amerikai legfelsőbb bíróság abortuszhatározata után. Átmeneti pánikot okozott a felvonulást követő állítólagos lövöldözés. A rendőrség sem bizonyítékot, sem áldozatot, sem tanút nem talált, de a bulit biztonsági okokból feloszlatta. Helyszíni riport.
Itt, San Franciscóban immár nemcsak Pride-felvonulásról, hanem Pride-hétvégéről, sőt Pride-hónapról beszélhetünk, hiszen az egész júniust a homoszexuálisoknak, transzgendereknek szentelték. Nemcsak hogy ellepték a várost a szivárványos zászlók, de a helyi televíziók is mindennap színes összeállításban emlékeztek meg róluk. Szombaton az ikonikus Castro negyedben tartottak ünnepségeket, filmfesztivált. Vasárnap pedig a hagyományosan szenvedélyes exhibicionizmussal vonult a színes forgatag a belvárosi Market Streeten. Az egyeseket provokáló öltözékeket a helyiek már megszokták, a turistákat pedig szórakoztatta a látvány. Szinte mindenki képviseltette magát a menetben, a Budweiser sörgyártól a köztisztasági hivatalig, a kórházaktól a Lucas Filmig, a cserkészektől a vakok szövetségéig.
Természetesen jelen voltak a város vezetői, politikusok, köztük Nancy Pelosi, az amerikai kongresszus elnöke.
Mindössze egyetlen konfliktus akadt. A szervezők ki akarták zárni a rendőröket a parádéról, mondván, több esetben diszkriminálták a melegeket. A polgármester azonban megfenyegette őket, ha a rendőrök nem vonulhatnak, akkor ő is távol marad.
A probléma megoldódott: vasárnap már lelkesen integettek a rendőrök is a felvonulók között.
San Francisco életébe beépült a homoszexuális közösség, szinte mindenkinek van meleg barátja, a fodrásztól a trénerig, a zenésztől a táncosig. A lakosság hozzászokott az évente ismétlődő parádékhoz is, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy mindez leginkább a turistáknak szól. Nem jön rosszul a gazdasági válság közepén, hogy ilyen sokan költik itt a pénzüket szállodákra, éttermekre, bárokra.
A homoszexuális közösség nem uniformizált, a Pride kérdésében is megoszlik a véleménye. Sokan üdvözlik, mint a lobbi leglátványosabb, leghatékonyabb megmozdulását, mások mellőzik. Különösen az egyneműek házasságának legalizálása óta többen a szürke polgári létet választják, dolgoznak, karriert építenek, gyermeket nevelnek házastársukkal, mint bárki más.
Szexuális orientációjukat szigorúan magánügynek tekintik, nem kívánják az utcára vinni.
A San Franciscó-i Szimfonikusok korábbi zeneigazgatójáról, Michael Tilson Thomasról az egész város tudta, hogy világhírű karmester, de homoszexualitása soha nem volt téma.
Miért éppen San Francisco lett a melegek fellegvára? Lawrence Ferlinghetti költő, kiadó, a legendás City Lights Bookstore alapítója szerint San Francisco már az 50-es évektől kezdve a haladó gondolkodás szigete volt. A bohém atmoszféra, a szabadságérzet, a tolerancia számos művészt, köztük az ellenkultúra legjelentősebb képviselőit, a beatköltőket is a városba vonzotta.
Mások mellett a beatnemzedék programadó verse, az Üvöltés szerzője, Allen Ginsberg is otthonra lelt San Franciscóban. A meleg Ginsberg köré csoportosuló társaság a szexuális forradalom élharcosa lett.
Hamarosan elterjedt a hír, hogy San Francisco befogadja a másképp gondolkodókat, másképp élőket. Egyre több homoszexuális költözött a városba, remélve, hogy az menedéket nyújt számára. Kialakítottak egy biztonságos területet, ahol az együttlét tovább erősítette őket. Így jött létre a hangulatos, éttermekkel, kocsmákkal teli Castro negyed. (A sors iróniája, hogy a Castro mára olyan drága lett, hogy csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy ott éljenek.)
A befogadásért, az egyenlőségért vívott harc azonban több nehézséggel is járt. 1978-ban egy frusztrált városházi tisztviselő meggyilkolta a polgármestert és Harvey Milk homoszexuális politikust.
Történetét a 2008-as Milk című film dolgozta fel Sean Penn Oscar-díjas főszereplésével.
A 80-as, 90-es években az AIDS-járvány tizedelte a melegeket.
Az 1990-es évektől a párok, ha nem is házasságban, de bizonyos jogokat biztosító partneri kapcsolatban élhettek. 2004-ben rövid ideig az akkori polgármester, jelenleg Kalifornia kormányzója, Gavin Newsom legalizálta az egyneműek házasságát. A városházi esküvőre szerte a világból érkeztek a párok, még akkor is, ha a házassági anyakönyvi kivonat csupán szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen San Franciscón kívül nem volt érvényes. Ugyanakkor sokak szerint elősegítette a házasság országos elfogadását. 2015-ben a legfelsőbb bíróság legalizálta a homoszexuális frigyet.
A vasárnapi parádén is érezhető volt némi aggodalom a legfelsőbb bíróság legutóbbi abortuszdöntése után. Az egynemű párok lesznek a következő áldozatok? Veszélybe kerülhetnek a melegek alapvető jogai, különös tekintettel a házasságra? – tették fel többen a kérdést. Felesleges a pánikkeltés, erről egyelőre szó sincs. De korábban valóban voltak arról viták, hogy egy olyan nagy horderejű kérdésről, mint a társadalom szövetét megváltoztató egynemű házasságról, miért bírói testület döntött.
Miért nem tartanak népszavazást, vagy alkotnak törvényt róla? A közvélemény-kutatások szerint ez sem lenne probléma, hiszen 70 százalékos az elfogadottsága a melegházasságnak.
A sokszoros diszkriminációt megélt közösségnek saját identitásával is szembe kellene nézni. El kellene dönteniük, miként reagáljanak az új kihívásokra, nevezetesen a radikális woke-mozgalomra, a cancel culture-re. Csatlakozzanak-e hozzájuk, és együtt listázzák, majd töröljék a vélt ellenséget? Vagy elhatárolódjanak azoktól, akik a véleményterror szellemében elítélnek mindenkit, köztük korábban körülrajongott írókat, művészeket, mert esetleg másként gondolkodnak családról, biológiai nemekről?
Ha komolyan gondolják a jelszavaikban hirdetett szeretetet, reményt, toleranciát, akkor a veszélyes divatnak nem hódolhatnak be.
A vasárnapi Pride-felvonuláson hallhattuk az euforikus résztvevőktől, láthattuk a plakátokon, hogy a szeretet egyesít, a szeretet összehoz bennünket. Bárcsak így lenne nemcsak az ünnepen, hanem a hétköznapokon is!
(Borítókép: Justin Sullivan / Getty Images)