Jack Barsky a KGB ügynöke volt, az FBI elkapta, mégis megúszta. Albrech Dittrich néven született az egykori NDK-ban, ma viszont már amerikai állampolgár. A héten mélyinterjút adott Lex Fridman (moszkvai születésű amerikai tudós) népszerű podcastjában.

Beszervezés, tesztelgetés

A regénybe illő életút egy majdhogynem banális jelenettel kezdődött: Albrech Dittrich huszonéves egyetemista volt Jénában, amikor 1969-ben egy férfi kopogtatott nála azzal, hogy (az egyébként világhírű) Carl Zeiss finommechanikai vállalattól jött és fiatal munkaerőt toboroz. Hősünk eminens tanuló volt, akár tényleg fel is figyelhettek a tehetségére – gondolhatnánk elsőre. Akkoriban és arrafelé azonban ez egyáltalán nem így működött: a végzős diákok oda kerültek, ahová küldték őket, kérdés vagy megkeresés nélkül.

„A csávó egy idióta volt, rögtön tudtam, hogy a Stasitól jött” – mondja nevetgélve Barsky, aki egyébként nem félt a korabeli állambiztonságiaktól, szükségszerűnek tartotta a létüket és a működésüket, sőt, a szemében még egyfajta James Bond-szerű romantikája is volt a szervezetnek.

A látogató gyorsan le is leplezte magát, elárulta, hogy valójában a kormánytól jött, és megkérdezte Barskyt, hogy szeretne-e nekik dolgozni. „Igen, de nem mint kémikus” – hangzott a válasz, hogy végleg világos legyen; pontosan értik egymást. Közös munkaebédet szerveztek a város legjobb éttermébe, ám amikor Barsky megérkezett a találkozóra, meglepetésére már ketten várták az asztalnál. Aki őt személyesen felkereste, csak bemutatta „egy szovjet elvtársnak”, majd sietve távozott is.

Barsky ezután másfél éven keresztül hetente-kéthetente találkozott a nyilvánvalóan álnevet használó, KGB-s Hermannal, kezdetben egy autóban, később pedig már egy konspirációs lakásban.

Tíz évvel lehetett idősebb nálam, németül beszélgettünk mindenféléről, a legszemélyesebb dolgokról, magánéleti témákról is. Mintha a bátyám lett volna. Nyugatnémet lapokat kaptam tőle olvasgatásra, ami akkor nálunk tiltott volt. Különlegesnek éreztem magam, törvények felett állónak. Az NSZK tévéműsorait is néznem kellett, ami ugyan tilos nem volt, de más körülmények között azért elég veszélyes időtöltésnek számított volna

– idézi fel Barsky, aki ezután kisebb feladatokat kapott. Amikor például stopposként elment Bulgáriába, utazóriportot kellett írnia. Később jelentéseket az évfolyamtársairól. Így tesztelték a megfigyelő- és íráskészségét, illetve az emberismeretét. Máskor elküldték egy idegen címre egy családhoz, hogy férkőzzön a bizalmukba, és szedjen ki mindent belőlük egy rokonukról, aki történetesen az NSZK-ban él.

Utáltam csinálni, mert alapjáraton félénk típus vagyok, de jó voltam benne. Szociológushallgatóként mutatkoztam be, aki kutatást készít éppen, aztán szép lassan áttereltem a szót a személyesebb témákra. Meg is tudtam mindent, amit csak kértek tőlem. Olyan is volt, hogy beküldtek egy épületbe, hogy derítsem ki, kik dolgoznak ott és pontosan mit csinálnak. Kreatívnak kellett lenni, de én alkatilag mesemondó típus vagyok, ezért a fedősztorik könnyen jöttek belőlem. Hazudozni persze eleinte kényelmetlen volt, de idővel hozzászokott az ember. Azzal nyugtattam meg magamat, hogy a cél jó, tehát ezt kell tennem.

Az első igazi bevetés és persze a nők

Barskyt ezután Kelet-Berlinbe küldték egy másik ügynökhöz, akitől háromhetes kiképzést kapott; főként nyugatnémet könyveket és újságokat tanulmányoztak. Két kiruccanás következett Nyugat-Berlinbe: először csak hogy magába szívja a város levegőjét, másodszorra viszont már a hazai terepen begyakorolt becsöngetős-kikérdezős feladat is előkerült. A paranoiát sikerült teljesen levetkőznie „ellenséges közegben” is, ezen a teszten is átment.

Egyszer véletlenül összefutottam egy volt diáktársammal, aki bizalmasan elmesélte nekem, hogy őt is elküldték ugyanilyen gyakorlóutakra, de nem bírta idegileg, és visszakozott. Nagyon tehetséges mérnöknek indult, de a kudarca után semmi sem lehetett már belőle - nemcsak ügynökként, szakmailag sem. Vasútmodellekkel kereskedett később, az lett a karriermaximum számára. Ez jutott annak, aki elbukta ezeket a feladatokat. Akkoriban persze nekem erről fogalmam sem volt

– emlékszik vissza Barsky. Nem is kellett ilyesmin agyalnia, mivel minden addigi akadályt sikeresen vett. Ekkor szegezték neki a kérdést, hogy akar-e a KGB-nek dolgozni. Másnap délig kapott haladékot a válaszra. Álmatlan egy éjszaka volt, de a nyugati kalandok ígérete egyben túlontúl csábító is. Ami szintén segített neki átbillenni, hogy különösebben mély érzelmi viszonya sosem volt az édesanyjával, és akkortájt éppen barátnője sem. E körülmények is az utazgatós életmód mellett szóltak.

Két dolog közös bennem és James Bondban: a monogramunk, és hogy nekem is kijutott a nőkből

– teszi hozzá pajkosan.

Miután odahaza mindenkinek azt mondta, hogy diplomatának állt, tovább folytatódott a titkosügynöki kiképzése (Berlinben, majd Moszkvában), ekkor tökéletesítette anyanyelvi szintre angol nyelvtudását is.

A vörös jel

Hogy a kulturális sokk fokozatos legyen, Barskyt először Kanadába küldték pár hónapra akklimatizálódni, és csak onnan az Egyesült Államokba, ahol 1978-tól 1988-ig kémkedett. Fő feladata az volt, hogy minél magasabb társadalmi körökbe férkőzzön be, és jellemrajzokat írjon az útjába sodródott személyekről. Leginkább New Yorkban tevékenykedett, egy teljes évtizeden át háborítatlanul.

1988 decemberében egy csapásra minden megváltozott: amikor munkába menet rutinszerűen csekkolta a queensi metróban a KGB neki szóló „titkos üzenőfalát”, egy vörös folt virított rajta. Ez volt annak a vészjelzése, hogy lebukott, azonnal meneküljön. Már hazamenni sem volt szabad ilyenkor, semleges terepen várták az elrejtett okmányok egy parkban, hogy Kanadába utazhasson rögtön. Ám ő nem így tett, a szíve nem engedte teljesíteni a tréningen tanultakat.

Bementem ugyanúgy dolgozni, és egész nap csak néztem magam elé. Kattogott az agyam. Egyrészt a veszélyre gondoltam, amit jeleztek nekem, másrészt a 18 hónapos kislányomra, hogy most mi lesz vele. Volt már olyan, hogy három hétig beteg voltam, kórházban, így kommunikálni sem tudtam a tartótisztemmel. Arra gondoltam, hogy akár most is lehetne ugyanez, és akkor eleve nem is láttam volna a vörös jelet.

Ez hétfőn volt, csütörtökön viszont már rádióüzenetben erősítették meg, hogy az FBI jó eséllyel rátalált, azonnal menekülnie kell. De Barsky még mindig azzal kábította magát, hogy a rádióvevő el is romolhatott volna akár, és akkor ezt sem hallotta volna.

Egész kémkarrierje során egyetlen egyszer szólt hozzá egy másik KGB-ügynök idegen országban, azon a bizonyos hajnalon a metróállomáson. Megragadta a karját, és – erős orosz akcentussal, de angolul – csak ennyit mondott neki:

Barsky még ebben is megtalálta, amibe lelkileg belekapaszkodhat; ezt akár úgy is lehet érteni, hogy neked annyi, tehát valami rossz dolog jön – de nem feltétlenül a legrosszabb. Talán csak sután fogalmazott a másik ügynök, elvégre nem anyanyelve az angol, ez világosan hallható is volt – mondogatta magában dekonspirálódott hősünk. Közben persze azon is elgondolkodott, hogy ez vajon baráti figyelmeztetés volt-e még, vagy már inkább egy erélyes fenyegetés.

Egy dolog azonban ekkor már nem lehetett kérdés: a KGB tudja, hogy Jack Barsky tudja, hogy veszélyben van, hiszen az üzenetet élőszóban kapta meg.

Barskyt végül ez a körülmény győzte meg, hogy valamelyest kövesse végre a KGB-s menekülési protokollt: elment Staten Islandre, ahol a tervek szerint készpénz és hamis iratok várták. Úgy logikázott, hogy ha a pénz már nála van, még mindig kitalálhat valami okosságot.

Csakhogy a megbeszélt helyen nem várta semmi. Valami balul sült el a művelettel.

Ekkor mondtam ki magamnak, hogy maradok.

– emlékszik vissza a pillanatra.

Átverte a KGB-t, de az FBI-t nem tudta

A világ két legerősebb titkosszolgálata elől egyszerre menekülni azonban nem jelent sok jót az álmoskönyvek szerint, ezért a történetnek itt még nem lehetett vége; fedősztori kellett a szovjetek felé, nem is akármilyen.

Titkosított üzenetet írtam a KGB-nek a szokásos módon. Hogy ti. szívesen mennék, de nem lehet, mert AIDS-beteg vagyok. Ez volt minden idők legjobb hazugsága, mert az AIDS akkoriban egyet jelentett a halálos ítélettel, és senki sem akart egy aidsest az országában látni. Még vissza is vezettem nekik a megfertőződést egy volt barátnőmig, akiről korábban már említettem is a jelentéseimben, és akinek tényleg volt egy pasija, aki valóban drogos volt. Elhitték. A németországi családommal közölték is, hogy meghaltam.

Barsky ezután Pennsylvaniába költözött, hiszen az FBI elől még mindig menekülnie kellett. Távol mindentől, a feltűnést kerülve élt a családjával. 1997-ben hatalmas vitába keveredett a feleségével, már a válóperrel fenyegetőzésnél tartottak, amikor Barsky bedobta az aduászt. Életében először elmondta otthon, hogy mekkora kockázatot vállalt a családért, amikor egykori KGB-ügynökként végül mégis az Egyesült Államokban maradt. Nem kellett volna pont ezzel érvelnie, a konyha ugyanis be volt poloskázva.

Az FBI a családi vallomásból ugyanakkor nem csak azt tudta meg, hogy Barsky szovjet kém volt, hanem azt is, hogy már nem az. Természetesen lekapcsoltak és bevitték kihallgatni, de a letartóztatástól már eltekintettek. Amikor lebukott, csak annyit kérdezett:

Mi tartott eddig?

Ezen még az FBI marcona ügynökei is elmosolyodtak.

Barsky mindenben együttműködött az amerikai hatóságokkal, hét évvel ezelőtt pedig hivatalosan is amerikai állampolgár lett. Hat éve beszélt először nyilvánosan KGB-s múltjáról, miután egy távoli rokona kiszivárogtatta történetét a Spiegel riporterének. Életrajzi könyve öt éve jelent meg (Deep Undercover: My Secret Life and Tangled Allegiances as a KGB Spy in America), de most beszélt leghosszabban (több mint három és fél órát) a regénybe illő részletekről.

Kérdésre válaszolva Jack Barsky egyébként azt is mondta, hogy Moszkvába már nem utazna, nem igazán érezné magát biztonságban.

(Borítókép: A KGB épülete Moszkvában 1990-ben. Fotó: Alexander Nemenov / AFP)