Még 2004-ben egy angliai bevásárlóközpont építésénél bukkantak egy nyolcszáz éves, kiszáradt kútra, amelynek alján emberi maradványokat fedeztek fel. A csontokat tudósok kezdték vizsgálni, de eleinte nem jutottak sokra. Csak tizenkét évvel később kezdtek közelebb kerülni a titokhoz a legújabb DNS-technika alkalmazásával.
A 17 emberhez tartozó maradványok közül 11 gyereké volt. Ellentétben azonban a középkori tömegsírokkal, ahol rendezetten temették el az embereket, ebben az esetben úgy tűnt, hogy egyszerűen csak bedobálták a halottakat a kútba. A DNS-kutatás eszközeit alkalmazva hat emberi maradványt vizsgáltak meg. Kiderült, hogy közülük négyen rokonok voltak.
A vizsgálatok pedig arra jutottak, hogy nagyon nagy valószínűséggel valamennyien askenázi zsidók.
A kutatók az alábbi múzeumokból érkeztek és végeztek közös munkát: University College London, a mainzi és a Cambridge-i Egyetem, illetve a Francis Crick Intézet, a liverpooli John Moores Egyetem egyik professzora pedig rekonstruálta két áldozat fejét, ez látható a címlapképen.
A dolog azért is érdekes, mert eddig nem vizsgáltak zsidó földi maradványokat, mert tilos exhumálni vagy tudományos kísérletekhez felhasználni őket. Mivel nem tudták, hogy milyen csontokkal dolgoznak, ezért amíg az eredmény meg nem született, azt sem tudták, hogy askenázi zsidók csontjaira bukkantak. Azt is kiderítették, hogy az egyik vizsgált csontváz egy kisfiúé, akinek nagy valószínűséggel vörös haja volt, ami szintén erősíti a közösséghez tartozást.
Emellett az is döntő bizonyíték volt, hogy kimutatták annak a genetikai rendellenességnek a jelenlétét, amely szintén nagyban az askenázi zsidók körében volt ismert. Ez pedig a Tay–Sachs-kór, amely rendszerint kisgyermekeknél jelentkezik, és gyógyíthatatlan. Ez a megbetegedés a kelet-európai zsidó közösségben a legelterjedtebb. Egyes adatok szerint e népcsoportban 28-30 emberből legalább egy hordozza a hibás gént. Tehát az eredményekről megjelent tanulmány szerint egyértelmű, hogy a jelen askenázi zsidók elődeiről van szó, arról a zsidó populációról, amely a középkorban zömében Európa északi és keleti részén élt.
A vizsgálatok behatárolták a kort is, amely nagyjából a III. keresztes hadjárat (1189–1192) idejére esett. Abban az időben nagyon gyakoriak voltak a zsidók elleni attrocitások, amelyek végig jellemezték például száz évvel korábban már az első keresztes hadjáratot is, amikor a szedett-vedett hadak végigvonulva Európán először Németországban, majd Prágában hajtottak végre zsidóellenes pogromokat. A Norwichban történteket még egy írott emlék is megerősíti, mert Ralph de Diceto középkori művében, az Imagines historiarum II-ben részletesen leírja a nap borzalmait, amelyeket keresztesek és követőik hajthattak végre.
A kézirat szerint
sokan azok közül, kik Jeruzsálembe igyekeztek, eltökéltek voltak, hogy először a zsidókra csapnak le, mielőtt megütköznek a szaracénokkal. 1190 februárjának hatodik napján Norwich városában minden zsidót, akit otthonában leltek, lemészároltak, csak keveseknek sikerült menedéket találniuk a várban.
A maradványokkal teli kútra egyébként Norwich középkori zsidó negyedének közelében bukkantak. A tanulmány megjegyzi, hogy a város zsidó közösségének tagjai azoknak az askenáziknak a leszármazottai voltak, akik jó száz évvel korábban érkeztek a normandiai Rouenből. Őket pedig I. Vilmos, vagyis Hódító Vilmos hívta maga után, miután 1066-ban meghódította Angliát, és lett az ország első normann királya.
(Borítókép: Caroline Wilkinson professzor , Liverpool, John Moores University)