A korábbi közgazdasági Nobel-díjas, Simon Kuznets szerint a világgazdaságban mindösszesen négyfajta ország létezik: a már fejlettek, a fejlődőek, Japán és Argentína. Utóbbi a folyamatos pénzügyi és gazdasági válságaival érdemelte ki ezt a kevésbé megtisztelő címet. Argentína és a fejlődő országok adósságterhei nemcsak korábban, hanem az utóbbi években is bőven adtak okot az aggodalomra, hiszen jelenleg sorra dőlnek meg a korábbi évtizedek GDP-arányos államadóssági mutatói.
Ráadásul az orosz–ukrán háború, a magas élelmiszer- és energiaköltségek, a lassuló globális gazdaság, a romló üzleti kilátások és a világszerte tapasztalható, meredeken emelkedő kamatlábak, a gyengélkedő valuták szorongatásában Latin-Amerika, Afrika és Ázsia gazdaságai már egy ideje kedvezőtlen makrogazdasági kilátásokkal (költségvetési korrekció és minimális növekedés) néznek szembe.
Az IMF szerint jelenleg ötvennél is több olyan ország van, melyeknek fenntarthatatlan az adósságpályája és már néhány esetben jelentkezett is a törlesztési nehézség.
Mindez nem teljesen új jelenség, hiszen a gazdaságtörténet sajátosan ismétli önmagát. Közel hasonlót láthattunk már az 1980-as és az 1990-es években, amikor a látványos növekedés, a pénzügyi liberalizáció és a petrodollárok eredményeként előálló olcsó pénz időszakát válság és növekvő adósságterhek követték. A hetvenes évek inflációja, majd a növekvő kamatlábak és finanszírozási terhek számos országot adósságválságba kergettek, és elsőként 1982 augusztusában a mexikói kormány jelentette be, hogy nincs forrása a külföldi adóssága finanszírozására – ebből született a mexikói adósságválság. Később pedig akkora lavina indult el, hogy 1990-re a világ adósságállományának nagyjából 6 százaléka a fizetésképtelen kategóriába tartozott.
Azóta persze sok minden változott: a feltörekvő piacok kereskedelmi szempontból nyitottabbak lettek, liberalizálták a gazdaságukat és javult a gazdaságpolitika fegyelmezettsége és fenntarthatósága, feszes lett a költségvetés és mérséklődött az infláció. Az eredmények pedig nem maradtak el, ugyanis a fejlődő országok sok esetben a világ GDP-növekedési üteménél is nagyobb bővülést produkáltak.
A 2008-ig tartó időszak kimondottan eredményes volt adóssági szempontból, ugyanis a feltörekvő országokban az államadósság GDP-arányos szintje mindösszesen 33 százalék volt.
Ebben az időszakban megtörtént a korábban elképzelhetetlen: a hitelfelvevő a saját fizetőeszközében kezdett eladósodni és 2019-re a feltörekvő országok által kibocsátott államkötvények 80 százaléka már helyi fizetőeszközökben volt denominált. A globális devizatartalékok pedig 2005 és 2020 között a világ GDP-jének nagyjából 10 százalékáról 15 százalékára emelkedtek.
Ez a fajta prudencia és rugalmasság azonban sokszor túlzott önbizalmat adott a kormányok számára, melyek a hetvenes évekhez hasonlóan nem zárkóztak el a hitelfelvételtől. A pandémia előtt a kormányzati államadósság a feltörekvő országok GDP-jének már az 54 százalékát tette ki, melyet a járvány kezelése még tovább emelt és a feltörekvő gazdaságokban is megemelkedett a költségvetés hiánya.
A hitelfelvétel stabilizációja után és a különböző járványhullámok között a gazdaságok visszapattantak, a jelenlegi külső sokkok azonban ismét növelik az adósságot és csökkentik a gazdasági növekedést. Ezen külső tényezők (erősödő dollár és gyengülő hazai fizetőeszközök, növekvő energiaárak) között nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy az egyre drágább import folyamatosan csökkenti a fejlődő országok devizatartalékait, így egyre inkább megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán tudják-e törleszteni a lejáró adósságaikat. A romló kamatkörnyezet megdrágítja a hitelek kamatait, és ha a fejlett országok kamatot emelnek, akkor a befektetők inkább fektetnek be olyan fejlett és kockázatmentesebb piacokba, mint például az amerikai.
A növekvő adósságterhek, a lassuló globális növekedés és a dráguló hitelek miatt egyre inkább növekednek a kormányok terhei, és már jól látható, hogy az első számú áldozatok között a legsérülékenyebb gazdaságok lehetnek. Éppen úgy, ahogyan a hetvenes években is, ezen országok gazdasági súlya csekély (együttes kibocsátásuk jelenleg a világ GDP-jének 5 százalékát teszi ki, de 1,4 milliárd embernek, azaz a világ népességének 18 százalékának ad otthont), ennek ellenére egy államcsődhullám esetén ismételten veszélybe kerülhet a globális pénzügyi rendszer, és a fejlődő országokban élők millióinak válhat kilátástalanabbá a jövője.
A hitelek visszafizetésének nehézsége átgyűrűzhet a helyi bankrendszerekbe is, ami a hitelezés romlásán keresztül komoly recesszióhoz vezethet.
Az IMF arra mutat rá, hogy a feltörekvő országokban a hazai bankok által tartott hazai államadósság-állomány az utóbbi húsz évben a GDP 17 százalékára emelkedett, ez pedig több mint kétszerese a már fejlett országok hasonló mutatójának.
Összességében tehát 53 alacsony és közepes jövedelmű ország már adósságproblémákkal küzd, vagy nagy valószínűséggel azzal fog szembesülni. Egyelőre úgy tűnik, hogy több tényező miatt is kevés a lehetőség arra, hogy a válság elkerülhető legyen. Az azonnali gyors világgazdasági növekedés még tovább fokozná az inflációt, ez pedig további kamatemelést vonna maga után mindenhol a világgazdaságban. A megoldás tehát még távoli.
Emlékezetes, hogy az 1980-as években a feltörekvő piacok nemteljesítései az amerikai áttéteken keresztül néhány pénzintézetet a fizetésképtelenség szélére taszítottak. A már fejlett országok lakóit némileg megnyugtathatja, hogy hitelezőik ma kevésbé kitettek a fejlődő országok irányába, azonban ezekben a gazdaságokban a finanszírozási gondok megfertőzik a bankokat és a nagyobb kereskedelmi nyitottságon keresztül elérhetik a fejlett világ országait, így sokszoros áttéteken keresztül Magyarországot is.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője.
(Borítókép: Matthew Hatcher / Bloomberg / Getty Images)