Az elmúlt hetekben a nukleáris fegyverek lehetséges bevetéséről szóló retorika a hétköznapjaink részévé vált: nukleáris háború lehetőségére figyelmeztetnek az európai vezetők és elemzők, a témát folyamatosan napirenden tartja a nyugati média, nyíltan elmélkedik a nukleáris csapás lehetőségéről a volt orosz elnök, Dmitrij Medvegyev, míg a jelenlegi, Vlagyimir Putyin „minden elérhető eszköztár” használatáról beszél. Miközben a Végítélet óráját állító atomtudósok szerint soha nem voltunk még közel a globális katasztrófához, a nukleáris háború lehetősége azonban továbbra is meglehetősen alacsony. Összegyűjtöttük, mit érdemes tudni a nukleáris fegyverarzenálról, a nukleáris parancsok végrehajtási láncairól és az orosz katonai doktrínáról.
2022-ben a végítélet órája (Doomsday Clock) csupán száz másodpercnyire került az éjféltől – a legmagasabb érték, amelyre az órát az 1947-es létrehozása óta állították. Egy atomtudósokból álló amerikai tudományos szervezet által eredetileg kitalált végítélet órája egy szimbólum, amely az emberiséget elpusztító katasztrófa közelségét mutatja. 1947-ben az órát hét perccel éjfél előttre állították, azóta tizenhatszor mozgatták előre a mutatókat, és nyolc alkalommal hátra. A globális katasztrófától 1991-ben voltunk a legtávolabb, akkor 23 óra 43 percet mutatott az óra, 2020 óta azonban száz másodperccel éjfél előtt áll.
Az órát alapvetően évente egyszer állítják, ezért nem feltétlenül tükrözi a legújabb fejleményeket. Emiatt az 1962-es kubai rakétaválságnál, amely során igen közel került az emberiség egy atomháborúhoz, nem is haladt előre az óra, mert mire állításra került sor, a válság szerencsésen megoldódott.
Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan csökkent a nukleáris arzenál,
jelenleg így is 12.700 atomtöltet érhető el globálisan, kilenc ország birtokában.
Ennek a kilencven százaléka két államban, Oroszországban és az Egyesült Államokban található.
Összehasonlításul: a globális fegyverkezési verseny csúcspontján, 1987-ben több mint hetvenezer nukleáris töltetet tartottak számon, vagyis az atomfegyverek arzenálja azóta a hatodára csökkent.
Ugyanakkor érdemes hozzátenni, hogy amíg a nemzetközi egyezmények viszonylag nagyobb ellenőrzést tesznek lehetővé Oroszország és az Egyesült Államok esetében, addig más államoknál (például Kína vagy India) leginkább nem hivatalos információkról vagy becslésekről van szó.
Azt azonban nem tudjuk, hogy milyen állapotban van ez a meglehetősen nagy nukleáris arzenál: az atomfegyverek nagy részét a hidegháborús fegyverkezési verseny során gyártották, valamikor ötven-hatvan évvel ezelőtt. Elképzelhető, hogy a nagy számok mögött valójában sokkal kisebb tényleges katonai potenciál húzódhat.
Nem mintha sokat számítana: a világon elérhető jelenlegi 12.700 nukleáris robbanófejből több mint 3500 készenlétben van, és mintegy 2000 darab „magas készültségben”.
Már ezekkel a fegyverekkel is akár tízszer elpusztíthatjuk a Földet, a teljes arzenállal akár százszor is.
A néhány évvel ezelőtt, a Michigani Műszaki Egyetemen végzett kutatás következtetései szerint már száz nukleáris töltet kilövése az ellenfél célpontjaira a saját hátországot veszélyezteti, ugyanis a robbanások ereje teljesen megváltoztatná a Föld életét. Átalakulna az éghajlat, növekedne a háttérsugárzás, egész táplálékláncok semmisülnének meg, és veszélybe kerülne az élelmiszer-ellátás. Ez az „optimista” forgatókönyv, amelyben még nincsenek benne a válaszcsapás következményei.
A nukleáris fegyverek visszaszorítására – és egyben a meglévő atomhatalmak domináns pozícióinak megtartására – irányuló első nemzetközi szerződés, az atomsorompó-egyezmény 1968-ban született. Az aláírók vállalták, hogy azok, akik ekkor nem rendelkeztek atomfegyverekkel, nem is fejlesztenek. A megállapodásnak 190 aláírója van, Kína és Franciaország 1992-ben csatlakozott. Öt ország azóta sem tagja: Dél-Szudán, Észak-Korea, India, Izrael, Pakisztán – Dél-Szudánon kívül ezek mindegyike kifejlesztette a technológiát.
Ezen kívül jelenleg egyetlen, a nukleáris fegyverek korlátozását és ellenőrzését célzó egyezmény maradt érvényben, a 2010-ben Barack Obama és Dmitrij Medvegyev között megkötött új START. A szerződés korlátozta a kétoldalú, készültségben lévő nukleáris fegyverek számát 1550-1550 darabra, a szárazföldi, nehézbombázó és tengeralattjáróról indítható kilövőállomásokat 800-ra.
Ennél legalább olyan fontos volt, hogy a megállapodás keretében a felek lehetővé tették egymás ellenőrzését műholdak, illetve évi 18 alkalommal történő vizsgálatok keretében.
Az egyezménynek két fontos hátránya van: az egyik, hogy viszonylag hamar, 2026 februárjában lejár, és a jelenlegi nemzetközi viszonyok mellett aligha van garancia a hosszabbításra. A másik, hogy az egyezménynek két aláírója van: az Egyesült Államok és Oroszország, vagyis a nukleáris arzenál csökkentésére és kölcsönös ellenőrzésére csak ez a két állam vállalkozott, a világ többi nukleáris hatalma nem.
Az amerikai és az orosz parancsvégrehajtási lánc a nukleáris fegyverek használatára eltérő. A kiindulópont hasonló: mindkét elnök közelében mindig található egy nukleáris aktatáska, amely a közhiedelemmel ellentétben nem tartalmaz semmiféle nagy vörös gombot a fegyverek kilövésére. A legfontosabb funkciója, hogy a naponta generált nukleáris kódok segítségével azonnali parancsot küldjön a kilövésről a megfelelő helyre. Ám most jönnek az eltérések.
Az amerikai protokollok szerint kizárólag az amerikai elnök adhat parancsot a nukleáris fegyverek bevetésére. A parancs a Pentagonban található egyesített vezérkarba érkezik be, ahol azt a vezérkari főnök hajtja végre. A parancsot a védelmi miniszternek is meg kell erősítenie, azonban fontos, hogy sem a vezérkarnak, sem a védelmi miniszternek ebben a folyamatban nincs vétójoga. Az utóbbi csak azt erősíti meg, hogy valóban az amerikai elnök (vagy annak az ellehetetlenítése esetén az alelnök) adta-e ki a parancsot, és a parancs megfelel-e a törvényi előírásoknak.
Így az amerikai protokoll gyakorlatilag önálló döntési hatalommal ruházza fel az amerikai elnököt az atomfegyverek használatában.
Az orosz parancs kiadási lánc máshogy működik. Nukleáris aktatáskát nemcsak az aktuális elnök tart magánál, hanem a védelmi miniszter és a vezérkari főnök is – jelenleg Vlagyimir Putyin, Szergej Sojgu és Valerij Geraszimov. A három közül kettőnek a parancsa szükséges a nukleáris csapás elindításához. A parancsok aztán az egyes parancsnoki központokba mennek, ahol az egyes parancsnokok végrehajtják azokat. Így a végrehajtási lánc Oroszországban viszonylag hosszú, főleg az amerikaihoz képest. Létezik azonban egy vészhelyzeti folyamat, a Perimetr rendszer, amely bizonyos kritikus esetekben lehetővé teszi a vezérkarnak, hogy a parancs beérkezése után központilag indítsa útjukra az atomfegyvereket.
A nukleáris fegyverek alkalmazásában az amerikai és az orosz katonai doktrína viszonylag tág értelmezési keretet biztosít. Az Egyesült Államokban az atomfegyverek használatáról szóló nyilvános stratégiai dokumentum az úgy nevezett Nuclear Posture Review (NPR), amely arról nyilatkozik, hogy Washington mikor, hogyan és miért használhat nukleáris fegyvereket az ellenfelek elrettentésére. A jelenlegi, 2022-es NPR kijelenti, hogy
„az Egyesült Államok nukleáris fegyvereinek alapvető szerepe az, hogy megakadályozza az Egyesült Államok, szövetségeseink és partnereink elleni nukleáris támadást”.
Azt is jelzi, hogy „az Egyesült Államok csak szélsőséges körülmények között fontolgatná atomfegyverek alkalmazását az USA vagy szövetségesei és partnerei létfontosságú érdekeinek védelmében”. Habár a hidegháború vége óta Washington ezekben a dokumentumokban már csökkentette a nukleáris fegyverek szerepét az Egyesült Államok nemzetbiztonságában, de továbbra sem szerepel bennük, hogy szükség esetén ne használná azokat először. A „nukleáris támadás megakadályozása” és a „szélsőséges körülmények között” megfogalmazások pedig egészen tág értelmezést biztosítanak, ami minden bizonnyal az elrettentés stratégiájának a részének tekinthető.
Az orosz katonai doktrína sem zárja ki az alkalmazás lehetőségét bizonyos – egyébként szintén tágan értelmezhető – esetekben. A dokumentum 22-es pontja szerint „az Orosz Föderáció fenntartja magának a jogot, hogy nukleáris fegyvereket használjon, ha ellene és (vagy) szövetségesei ellen nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyvereket alkalmaznak”, valamint az Orosz Föderáció elleni agresszió esetén hagyományos fegyverek által, amikor az állam léte forog veszélyben. Tehát a dokumentum két esetben teszi lehetővé a nukleáris csapást:
Egyes amerikai szakértők Oroszország elmúlt éveiben mutatott hadgyakorlatai és az orosz vezetők nyilvános kijelentései után úgy vélik, hogy a Kreml egy úgynevezett „eszkalálj, hogy deeszkalálj” stratégiát követ. Vagyis katonai stratégiája meghatározó elemévé tette az atomfegyvereket, és előszeretettel fordul nukleáris zsaroláshoz akár a regionális, akár nemzetközi konfliktusokról legyen szó. Az Egyesült Államok Kongresszusának kutatási szolgálata biztos abban, hogy amennyiben egy lokális összeütközés kapcsán Moszkva vesztésre állna egy NATO-tagországgal szemben, akkor a nukleáris fegyverek általi zsaroláshoz fog nyúlni, hogy így kényszerítse Washingtont és NATO-szövetségeseit a meghátrálásra.
A nukleáris fegyver azonban mindaddig jó, amíg elrettentő hatása van, és zsarolni lehet vele: amint tényleges bevetésre kerül, beláthatatlan folyamatokat indítana el. Nem valószínű, hogy a nemzeti érdekek és alaposan mérlegelt stratégiai döntések között manőverező államok bármelyikének is beleférne a nemzetközi rendszer ilyen sokismeretlenes nukleáris tesztje.
(Borítókép: orosz nukleáris rakéta a moszkvai Vörös téren a 2020. június 24-i katonai parádén. Fotó: Mikhail Svetlov / Getty Images Hungary)