A nő elmondta, hogy 2008-ban bejelentkezett egy feltáró laparoszkópiára a kanadai Manitoba tartomány egyik kórházában. 44 éves volt, és erős vérzéseket tapasztalt a menstruációja alatt − írta meg a BBC. 

A laparoszkópia ideje alatt a sebész bemetszéseket ejt a hason, amelyeken keresztül műszereket tol be, hogy körülnézhessen. Egy nagy metszés helyett így három vagy négy kis bemetszést kell csak ejteniük. A műtét jól indult. Feltették a műtőasztalra, rákötötték az összes monitorra, és előkészítették az operációra.

Az altatóorvos intravénásan adott neki valamit, majd maszkot tett az arcára, és a nő elaludt. Amikor felébredt, még mindig hallotta a hangokat a műtőben. Hallotta a személyzet és a gépek hangjait. Azt gondolta, végre vége van.

Hallotta, amikor a sebész kérte a szikét

Elmondta, hogy úgy feküdt ott, hogy egy kicsit be volt gyógyszerezve, de ugyanakkor éber is volt, és élvezte azt a lusta érzést, hogy felébredt, és teljesen ellazult. Ez néhány másodperccel később megváltozott, amikor meghallotta a sebészt beszélni.

Tették a dolgukat, és akkor hirtelen azt hallotta, hogy az orvos azt mondja: „Szikét kérek”. 

Nem tehetett semmit. Kapott egy bénító gyógyszert, ami gyakori dolog, amit akkor használnak, amikor a hason dolgoznak, mert ellazítja a hasizmokat, így azok nem állnak annyira ellen, amikor átvágják őket. Sajnos az általános érzéstelenítés nem működött, de a bénító igen.

Pánikba estem. Azt gondoltam, hogy ez nem történhet meg. Így hát vártam néhány másodpercig, de aztán éreztem, hogy elvégzi az első bemetszést. Nem tudom szavakkal leírni a fájdalmat. Borzalmas volt

− mondta.

Másfél órán át tartott a műtét

A puszta rettegés állapotában volt. Hallotta, ahogy dolgoznak rajta, hallotta, ahogy beszélnek. Érezte, ahogy a sebész a bemetszéseket ejtette, és a műszereket a hasán keresztül benyomta. Érezte, ahogy a szerveit mozgatja, miközben vizsgálódik. Hallotta, ahogy olyanokat mondott, hogy

nézze a vakbelét, nagyon szép és rózsaszín, a vastagbél jól néz ki, a petefészek jól néz ki.

A műtét körülbelül másfél órán át tartott.

Mindennek tetejébe, mivel lebénították, intubálták, lélegeztetőgépre tették és a lélegeztetőgépet úgy állították be, hogy percenként hétszer lélegezzen. Annak ellenére, hogy a szívritmusa 148 ütés per perc volt, csak ennyit kapott − azt a hét lélegzetvételt percenként. Fuldoklott. Úgy érezte, mintha a tüdeje lángokban állna.

Volt egy pont, amikor azt hitte, hogy befejezték a műtétet, és akkor vette észre, hogy képes mozgatni a nyelvét.

Rájött, hogy a bénító hatása kezdett elmúlni. Azt gondolta:

Játszani fogok a lélegeztetőcsővel, ami még mindig a torkomban van. Elkezdtem tehát a nyelvemmel mozgatni, hogy felhívjam a figyelmüket.

Ez működött. Felkeltette az altatóorvos figyelmét. De valószínűleg azt hihette, hogy már jobban kijött a bénulásból, mint amennyire valójában, mert fogta a csövet, és kihúzta a torkából.

Testen kívüli élménye volt

Ott feküdt, és arra gondolt: „Most aztán tényleg bajban vagyok”. Már gondolatban elbúcsúzott a családjától, mert nem hitte, hogy túl fogja élni. Nem kapott levegőt. Hallotta, ahogy a nővér kiabál vele. Azt mondta: „Lélegezz, Donna, lélegezz!”. De nem tehetett semmit.

Miközben folyamatosan azt mondta, hogy lélegezzek, a legelképesztőbb dolog történt. Testen kívüli élményem volt, és elhagytam a testemet. Keresztény hitű vagyok, és nem mondhatom, hogy a mennybe mentem, de nem is voltam a Földön. Tudtam, hogy valahol máshol vagyok. Csend volt. A műtő hangjai a háttérben voltak, még mindig hallottam őket. De úgy hangzott, mintha nagyon-nagyon messze lennének. A félelem elmúlt, a fájdalom elmúlt. Meleget éreztem, megnyugodtam, és biztonságban éreztem magam. És ösztönösen tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Volt velem egy jelenlét. Mindig azt mondom, hogy Isten volt velem, mert egyáltalán nem volt kétségem afelől, hogy ott van mellettem. És akkor hallottam egy hangot, amely azt mondta: Bármi is történik, minden rendben lesz

− mondta el. 

Ezután maszkot tettek az arcára, és kézi újraélesztő készüléket használtak, hogy levegőt pumpáljanak a tüdejébe.

Végig hallott mindent

Később, amikor magához tért a megpróbáltatásokból, a sebész bement a szobájába, megragadta a kezét mindkét kezével, és azt mondta:

Úgy tudom, volt némi probléma, Penner asszony.

Azt mondta neki: „Ébren voltam, éreztem, hogy megvágott”. A szemei megteltek könnyel, miközben megragadta a kezét, és azt mondta: „Annyira sajnálom”.

Elkezdte elmondani neki a különböző dolgokat, amiket hallott tőle − a megjegyzéseket, amiket a vakbelére és a belső szerveire tett. Folyton azt hajtogatta: „Igen, ezt mondtam, ezt mondtam”. Azt mondtam:

Észrevette, hogy nem kérdeztem meg, mi volt a diagnózis?

Erre ő egy pillanatra ránézett, és azt mondta: „Már tudja, ugye?”.

Erre ő elmondta neki, hogy mi a diagnózisa.