A Levada Központ Oroszország egyik legpatinásabb közvélemény-kutató intézetének számít, amely még 2003-ban Jurij Levada szociológus vezetésével vált ki az Összorosz Közvélemény Kutató Intézetből (VCIOM), és immár húsz éve méri az orosz társadalom gondolkodását és hangulatát. 2016-ban az orosz hatalom „külföldi ügynöknek” nyilvánította az intézetet, ami megnehezítette a munkát, de a nehézségek és a politikai nyomás ellenére továbbra is működnek, Moszkvából. Méréseik alapján többek között látszik, hogy Putyin népszerűsége a háború ellenére is töretlenül magasan áll, az orosz lakosság pedig számított erre a háborúra. Az Indexnek adott exkluzív interjújában a Levada Központ szakmai vezetője, Lev Gudkov bevallotta, hogy idén két nagy tévedése volt, amikor azt gondolta, hogy az orosz lakosság tömegesen tiltakozik majd a háborúval, majd a mobilizációval szemben. Hogy ez miért nem történt meg, az interjúból kiderül.
Hogyan értelmezzük azokat az oroszországi felméréseket, amelyek 70 százalék feletti támogatottságot mutatnak a háború mellett? Tényleg ennyire a háború pártján áll az ország lakossága?
Az úgynevezett „különleges katonai művelet” meghirdetése után néhány nappal készítettünk egy közvélemény-kutatást, amely akkor 68 százalékos támogatást mutatott a „művelet” mellett. Márciusban ez egészen 83 százalékra nőtt, majd kicsit csökkent, és hónapokon keresztül 75-76 százalék körül mozgott. A mobilizáció meghirdetése után szeptemberben a támogatottság csökkent, de októberben megint visszatért az előző szintig, és jelenleg körülbelül 72-74 százalékot tesz ki.
Hogy mit jelent mindez? Először is, el kell hogy mondjam, hogy az orosz társadalom készen állt erre, ez az ukránellenes kampány sok évig folytatódott az orosz nyilvánosságban, már az első, 2004-es narancsos forradalomtól kezdve. Minden egyes választási kampány Ukrajnában éles ukránellenes kommunikációt hozott magával Oroszországban. Szóval maga a háború a lakosság számára nem volt váratlan. Mindez inkább a szakértők és elemzők számára volt meglepetés. A lakosság már várta, hogy sor fog kerülni egy ilyen eseményre.
Az orosz lakosság várta az orosz–ukrán konfliktust?
Az orosz lakosság konkrétan háborút várt. Hogy milyen céllal? Ezt nem értették pontosan, a valós háttértudás nem volt meg hozzá. Ezért tavaly év végén, és már idén januárban, arra a kérdésre, hogy ha háború lesz, kivel vívjuk – az emberek 37 százaléka Ukrajnát nevezte meg. Huszonöt százalék azt mondta, hogy ebből egy NATO elleni háború lesz. Ez a várakozás egyébként egy félelemhullámot kreált, mert az emberek egy nagy háborútól tartottak. És amikor „nagy” háborúról beszélek, akkor nem az Ukrajnával szembeni háborúra gondolok, hanem egy világháborúra, a második világháború mintájára, amely traumatikus nyomokat hagyott a nemzeti tudatban.
A háború céljai talán nem voltak világosak, de az érthető volt az oroszok számára, hogy Vlagyimir Putyin az ukrán államiság ellen lépett fel, hogy egy olyan szatellit államot hozzon létre, mint amit a donbászi úgynevezett népköztársaságokkal csináltak. Az, hogy az orosz vezetés egy időben és térben korlátozott műveletről beszélt, amely különösebb veszteségek nélkül fog történni, mindenképpen megnyugtatta a lakosságot. Ezzel egy időben totális információs cenzúrát vezettek be, üldözni kezdték az újságírókat, bloggereket. Több mint 230 médiumot zártak be. Így az elején a lakosság egy szűk kör kivételével semmilyen információhoz nem jutott az események menetéről.
Ezért kezdetben a közvélemény viszonylag nyugodt volt, távolságtartó, és bezárkózó: nem is akartak hallani semmi olyat, ami kellemetlen lehet a füleiknek.
Teljes mértékben megelégedtek azokkal az információkkal, amelyeket a védelmi minisztériumtól és az állami médiától kaptak. Ez lehetővé tette, hogy semmilyen módon ne érezzék magukat felelősnek az eseményekért: sikeresen zajlik a művelet, Oroszország „humanitárius missziót végez” és stb. A helyzet augusztusra kezdett megváltozni: az emberek elfáradtak, és a hivatalos üzenetek monotonitása kételyeket keltett. Ezért a televízióba vetett bizalom drasztikus csökkenésnek indult – harmaddal esett néhány hét alatt. De csökkent a bizalom a közösségi oldalakon olvasott tartalmak irányába – mind az állami, mind az alternatív információknál.
Ezek a trendek eltérőek a lakosság különböző rétegeiben?
A fiatalok a legfejlettebbek ebben a tekintetben. Különböző forrásokból tudnak információkhoz jutni, és tőlük indul az alternatív információk fokozatos elterjesztése, az informált kör kiszélesítése. Márciusban csupán a lakosság 8 százalékáról beszéltünk, akik hozzájutottak más, nem állami információkhoz. Szeptemberre ez már 22 százalékra nőtt.
És miért támogatják ennyien?
Ez egy ilyen általános, passzív beletörődés, az állami politika néma elfogadása. Az ellenállás teljes hiánya. Az emberek nem akarnak háborút, és korábban sem akartak. Most még kevésbé.
az októberi méréseink azt mutatták, hogy a lakosság körében a mobilizáció miatt terjed a pánikhangulat, felháborodás, félelem, aggodalom, sokk. Ezzel egy időben a minimumra csökkentek a hazafias érzelmek. Világossá vált, hogy ez a háború sokáig velünk marad.
És ha korábban ez nem érintette a lakosság nagy részét, a dolog hirtelen megváltozott. A mobilizáció „részleges” jellegét kevesen hitték el. A lakosság kétharmada a kérdéseinkre azt felelte, hogy ez csak az első része, és a sorozás folytatódni fog. Ez az egész drasztikusan megváltoztatta a helyzetet, és hirtelen megnőtt azok száma, akik azt gondolják, hogy meg kell állítani a háborút, tárgyalni kell és stb.
Számokban kifejezve ez hogyan változott?
Augusztusban a megkérdezettek 48 százaléka azt mondta, hogy a háborút a totális orosz győzelemig folytatni kell, 44 százalék pedig a háború mielőbbi befejezését szerette volna. Októberben már 58 százalék a háború befejezése mellett foglalt állást, és harminc százalék a folytatásáról nyilatkozott. Amikor a háború hirtelen mindenkihez közel került, azonnal más reakciókat váltott ki, mint az elején. A mobilizáció előtt a háború nem igazán érdekelte az embereket, főleg, hogy nagyon egyoldalú információkat kaptak róla, és gyakorlatilag semmit nem tudtak az orosz vagy ukrán veszteségekről, vagy a pusztítás mértékéről.
Csupán az oroszok 10 százaléka tartotta magát felelősnek a háborúért a teljes mért időszakban. A többség vagy nem is értette a kérdést, hogy miért is kellene felelősnek lennie, vagy azt válaszolta, hogy semmilyen felelősséget nem éreznek.
Vagyis az egyén és az állam azonosulása teljesen megbénította az erkölcsi felelősséget és az együttérzést. A propaganda dehumanizálta Ukrajnát és az ukránokat, akiket kollektíven náciknak, szeparatistáknak és terroristáknak állít be. Az ukránokról szóló kommunikációhoz illegalitásra, terrorizmusra és banditizmusra utaló szótárt használnak, ami mindezt felerősíti.
De közben Oroszországban több millió ukrán állampolgár él, tehát sokaknak lehetnek személyes kapcsolódási pontjai. Ez nem zavarja meg ezt az Ön által felvázolt, dehumanizált képet az ukránokról?
Itt nem is csak arról a több millió, itt élő ukránról beszélhetünk, mondok ennél többet is: az orosz lakosság 28 százalékának vannak rokonai Ukrajnában, vagy saját maga is onnan származik. De a nagy részük Ukrajna keleti vagy középső területeiről származik, ahol erősebbek az ukrán nacionalizmussal szembeni érzelmek.
Ők tehát kevésbé szimpatizáltak az ukrán kormánnyal. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ez leginkább a háború előtt volt így, és ahogy a kollégáink, a kijevi szociológiai intézet mérései mutatják, a háború elindulásával drasztikusan megváltozott az ukrán társadalom állapota. Miközben korábban voltak oroszbarát és NATO-ellenes vélemények is, a háborút követően az oroszellenes érzelmek elérték a 85-90 százalékot, és szinte konszenzusos egyetértés van a NATO-ba lépésről. Ha Putyin alárendelni akarta Ukrajnát, akkor pont ellenkező hatást ért el, és teljesen konszolidálta az ukrán társadalmat.
Kemény központosított putyini rendszer
Hogyan jutott el Oroszország a militarizációnak erre a szintjére, amely most már a teljes társadalmat átszövi? Miként látta ezt a folyamatot az elmúlt évtizedekben?
Amit az elmúlt 20-25 évben mértünk és kimutattuk, az az autoriter folyamatok visszatérése volt. Sőt, a totalitárius intézmények újjáéledéséről is beszélhetünk.
1991-ben a Szovjetunió felbomlása lényegében a kommunista rendszer összeomlása volt. De a rendszer alapvető intézményei érintetlenek maradtak.
Ezek az intézmények regenerálni tudták magukat. Hogy mely intézményekről beszélhetünk? Titkosrendőrség és a biztonsági szervek. Éppen az FSZB körein belül történt meg Ukrajna elfoglalási terveinek a kidolgozása: 2014–15-ben a Novorosszija projekt is, amely megbukott, és a mostani háború terve is. A nyomok pedig Patrusev [Nyikolaj Patrusev, az orosz biztonsági tanács titkára] és Bortnyikov [Alekszander Bortnyikov, az FSZB vezetője] irányába vezetnek. A KGB-t 1991 után meggyengítették, de a lényegét érintetlenül hagyták. Ha bárki ma felmegy az FSZB weboldalára, láthatja, hogy büszkén vezetik vissza az eredetüket a szovjet KGB-s és NKVD-s időkre. Nemhogy nem éreznek szégyent miatta, de még büszkék is rá.
Ráadásul belső és zárt oktatási intézményekről beszélünk az orosz biztonsági szervek esetében: ezekben változatlanul reprodukálták azt a korábbi szovjet mentalitást, beleértve ide a szovjet korszak előtti orosz birodalmi, expanziós és militarista gondolkodást is.
A másik intézmény, amely hibás mindebben,
az orosz igazságszolgáltatás. Ez teljes mértékben az elnöktől függ, és a rendszert nem sikerült megreformálni a szovjet korszak óta.
Ez egy erősen hierarchikus rendszer, amely nélkülöz bármiféle felelősséget a nyilvánosság előtt. A harmadik probléma az orosz oktatás, amely ugyancsak reprodukálja a korábbi szovjet elemeket, narratívákat, ideológiai és filozófiai építőkockákat.
Ezek az intézmények tették lehetővé Vlagyimir Putyinnak a hatalomra kerülése után, hogy véget vessen a föderalizációs kísérleteknek és kemény központosított rendszert építsen ki. Másrészt pedig, hogy könnyedén szigoríthassa a törvényi kereteket és leszámoljon a polgári ellenállással.
De ezek szerint a társadalomban létezett valamiféle igény erre a politikára, az állami paternalizmusra, ha ilyen könnyen meg lehetett mindezt valósítani?
Valóban a rendszer megerősítése mellett zajlott az állami paternalizmus kiépítése. Leginkább vidéken, az idősebbek, az aluliskolázottak körében. A nagyvárosokban ez kevésbé érvényesült, mert olyan csoportok alakultak ki, akik a piacgazdaság kiépülése, a magánszektor fejlődése miatt függetlenedni tudtak az államtól. A háború elindítása után az elégedetleneket vagy elhallgattatták, vagy külföldre kényszerítették. Két nagy menekülési hullám volt eddig, az első hullámban legalább kétszázezren hagyták el az országot, a második hullámban a mobilizáció meghirdetése után pedig még legalább félmillióan.
A legfrissebb méréseik szerint Vlagyimir Putyin népszerűségi indexei ismét növekednek, az orosz elnök elutasítottsága pedig csökken, még a mobilizáció meghirdetése ellenére is. Vagyis az elhúzódó háború, a nemzetközi izoláció, a sorozás és a katonai kudarcok ellenére is, Putyin népszerűsége nemhogy nem csökken, de még növekszik is. Miért történik ez, és mi tudna változást okozni Putyin népszerűségében?
Putyin népszerűsége most állt helyre. Szeptemberben csökkenni kezdett, de októberben visszaállt a korábbi értékekre. A propaganda nagyon hatékony dolog. Egy kényszerű konszenzust hoz létre: egyrészt izolálja a közösséget a nemkívánatos véleményektől, másrészt egy nagyon agresszív interpretációját adja a jelenlegi eseményeknek. A nap 24 órájában tömeges agymosás zajlik, amit nem lehet elkerülni.
Nem mindenki érzi meg a szankciókat
Hogyan érzékeli a lakosság a szankciókat?
A szankciókat csak a közép- és felsőosztály érzi meg. A lakosság többi része nem találkozik velük. A nyár végéig még a nyugati cégek is itt voltak az országban: a kivonulás bejelentése után még hónapokig fizették a béreket a munkatársaiknak, ami szinten tartotta a lakossági fogyasztást is.
Másrészt a hatalom is előre látta a problémákat, ezért nagyon bőkezűen osztogatta a szociális ígéreteit, némi pénz kifizetése mellett. A hatalmas infláció ellenére ezek miatt a nominális bevételek nőttek. Októberben először indult el kicsit lefelé a mutató a bérek esetében.
A lakosság akkor nem érezte meg a szankciókat?
Bizonyos termékek eltűnése miatt érzékelték, de a lakosság több mint kétharmada, mintegy 70 százaléka szegény, akiknek semmilyen megtakarítása nincs. Az inflációt érzik, de nem kötik össze a háborúval vagy a szankciókkal. Az orosz propaganda ráadásul a szankciókat klasszikus ruszofób megnyilvánulásoknak állítja be.
És a lakosság ezeket a magyarázatot kérdés nélkül elfogadja?
Kérdés nélkül elfogadják, igen. A kritikus gondolkodás képessége erősen lecsökkent, mert az információ egyoldalúvá vált. A lakosság ennek megfelelően sablonokban és sztereotípiákban gondolkodik.
Mi változtathatná meg mindezeket a folyamatokat?
Ezen Oroszország háborús veresége változtatna. Vagy a háború elhúzódása legalább két évre vagy még tovább. A növekvő veszteségek szép lassan erodálni fogják a háború támogatottságát, de ez egy lassú folyamat. Ez elsősorban az orosz nagyhatalmi státusz és a katonai nagyság gondolatainak a leépítésével jár majd – amelyek Putyin legfőbb eredményeinek voltak tekinthetőek az elnöksége alatt. A kételyek terjedni és erősödni fognak az idő előrehaladtával. Ám annak ellenére, hogy az orosz gazdaság most 10-15 évet visszaesett, nem fog összeomlani.
Akkor a következő fél vagy egy évben nem számít nagy változásokra az orosz közvéleményben?
Nem, nem számítok. Abban bíztam, hogy sokkal kritikusabb lesz a társadalmi reakció a háború miatt, de tévedtem.
Kétszer is hibáztam: a háború kezdetén azt gondoltam, hogy erős háborúellenes hangulat fog kialakulni, és hasonlóan vélekedtem szeptemberben is a mobilizáció bejelentése után. De az engedelmesség, beletörődés, apátia a jelek szerint sokkal erősebb volt.
Pedig a háborút senki nem akarja. Még a háború előtt megkérdeztük az embereket, hogy milyen országban szeretnének lakni: kicsi, békés, tiszta, hangulatos államban, vagy nagy, befolyásos országban, amelyet mindenki tisztel, mert félnek tőle. A válaszadók több mint 60 százaléka azt mondta, hogy nem kell nekik a nagyhatalmi státusz, ők inkább nyugalmat, békét és biztonságot szeretnének.
És mi a helyzet az orosz elitekkel?
Húsz év alatt az államtól erősen függő csoportok jöttek létre. Mi nem végzünk felméréseket ebben a körben, és a kétezres évektől kezdve ez lényegében lehetetlenné is vált. De különböző közvetett mutatóból látszik, hogy
az eliteken belül van feszültség, van különvélemény, ugyanakkor óriási a félelem a vélemény nyílt kifejezése miatt.
Főleg, hogy tudható, Putyin nem a lakossági ellenállástól fél, hanem a saját környezetében megjelenő szembenállástól. Ezért abban a körben elég komoly repressziók vannak. Általában az ellenzék elleni állami fellépésről szoktunk beszélni, de
minden egyes évben a felsővezetés két százalékát letartoztatják. Öt év alatt az már a politikai elitek 10-12 százalékát teszi ki – kormányzók, miniszterhelyettesek, osztályvezetők és stb.
Ez önmagában egy erős fegyelmezettségi tényező, egy erőltetett konszolidáció a vezető személye körül. Azt gondolom, hogy van feszültség az eliteken belül, vannak konfliktusok, de ez nem jut ki a nyilvánosságba.
(Borítókép: Orosz katona a mariupoli Azovsztal acélipari üzem területén 2022. június 13-án. Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij)