A nemzetközi kereskedelem Adam Smith és David Ricardo óta a kölcsönös előnyök kiaknázásáról és szakosodásról szól, melyben a kereskedelemben részt vevő szereplők egyenként, de együttesen is többnyire nyertesek. Hosszú évszázadokon keresztül tematizálta ez a megközelítés a nemzetközi kapcsolatokat, de az orosz–ukrán háború kirobbanása óta a win–win helyzet helyett egyre inkább arról esik szó, hogy a kereskedelmi kapcsolatokat terhelendő szankciók melyik oldalon okoznak nagyobb veszteségeket. Ennek tükrében az eredeti Smith-i és Ricardó-i alapelvek egyelőre távoli messzeségbe tűnnek. A gazdasági sajtóban sok szó esik az intézkedések hatásáról, de egyelőre nincs egzakt képünk arról, hogy milyen hatása van a szankcióknak a jelenbeli és a jövőbeli gazdasági növekedésre. Éppen ezért érdemes lehet néhány korábbi gazdaságtörténeti tapasztalatot felvillantani.
A magasabb globalizáltsági mutatók és kereskedelmi nyitottság mellett a mai gazdasági szankcióknak jóval nagyobb a hatásuk, mint korábban, ráadásul ezek már nem maradnak meg az országok határain belül, hanem a világgazdaság egészére is hatással vannak.
A hidegháború időszakában több ENSZ-es és nyugati szankció sújtotta Rhodesiát (a mai Zimbabwét), az apartheid által sújtott Dél-afrikai Köztársaságot, az amerikaiak pedig Kubát és Iránt szankcionálták. Ezen országok egyike sem volt az akkori világgazdaság meghatározó szereplője. Jelenleg még az orosz szankcióknál is komolyabbak az Észak-Korea, vagy éppen a Venezuela ellen irányuló intézkedések, azonban ezek az országok is szerény súllyal vesznek részt a világkereskedelemben. Ha az Oroszországot érintő szankciókat szeretnénk értékelni, akkor kimondottan óvatosnak kell lennünk a korábbi esetekkel való összehasonlításkor.
Oroszország jelenleg is a világ 11-ik legnagyobb gazdasága és több termék esetében kizárólagos áruexportőr- és meghatározó szerepe van a fém-, a mezőgazdasági és az energetikai piacokon. A kilencvenes évek elején tapasztalt gazdasági visszaesés után az ország ráadásul gyorsan haladt az egyre nagyobb kereskedelmi nyitottság felé, és
ma már a kereskedelem GDP-hez viszonyított aránya közel 50 százalékos értéket mutat.
Ahhoz, hogy az orosz esethez közel hasonló példát találjunk a világgazdaságban, durván száz évet kell visszalépnünk az időben. 1935 októberében a Mussolini vezette Olaszország meg kívánta szállni Etiópiát, és a lépés ellen a Népszövetség szinte azonnal szankciócsomagot dolgozott ki. Ekkor az olasz gazdaság a világ nyolcadik legnagyobb gazdasága volt. A föld akkori nagyjából 60 szuverén állama közül 52 szankcionálta az Olaszországból származó behozatalt, ráadásul fegyverembargó, a pénzügyi tranzakciók befagyasztása és a háborús termeléshez nélkülözhetetlen nyersanyagok kereskedelmének tilalma is megjelent. Ebben az időben, az olasz gazdaság a folyó fizetési mérleg hiányával küzdött, így a kivitel korlátozása leginkább Olaszországnak okozott nagyobb gazdasági károkat.
1935 októbere és 1936 júniusa között az olasz ipari termelés 21,2 százalékkal esett vissza, miközben a szankciók első öt hónapjában az export 47 százalékkal zuhant, mielőtt a szankciók előtti szint nagyjából kétharmadán stabilizálódott volna. Az Olaszországra kivetett kereskedelmi tilalom megemelte az élelmiszerek, például a hús, a gyümölcs és a vaj, valamint az olyan nyersanyagok és termékek, mint a gyapjú, textil és bőráruk nemzetközi árait.
Ezek a szankciók azonban nem tudták teljesen leállítani Olaszországot, többek között azért, mert az akkori világ első és harmadik legnagyobb gazdasága (USA és Németország) nem csatlakoztak a kezdeményezéshez, ráadásul tovább folytatódhatott az olasz szén- és olajbehozatal, és az olaszok átvészelték a nyolc hónapig tartó nehéz időszakot.
Japán az 1930-as évek végén a világ hetedik legnagyobb gazdasága volt, és akkoriban még Olaszországnál is nagyobb kereskedelmi nyitottsággal rendelkezett. 1939 nyara és 1941 augusztusa között a japán hódító háború megfékezésére törekvő nyugati államok egyre növekvő koalíciója szankciókat vezetett be, amelyek jelentősen beszűkítették a rendelkezésre álló kereskedelmi partnerországok számát. A második világháború kitörése miatt a Brit Birodalom, valamint gyarmatai és uralmai Ázsiában és a csendes-óceáni térségben (India, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada) erőteljesen korlátozták a stratégiai nyersanyagok exportját, és előtérbe helyezték a birodalmon belüli felhasználást, egyfajta autarkia irányába mozdultak el. Ennek eredménye az lett, hogy Japán a korábbinál is jobban függött az USA nyersanyagimportjától (főleg az olajtól, a vasérctől, a réztől és a fémhulladéktól). Az 1940-es és 1941-es japán hódításokra válaszul az USA azonban erőteljes gazdasági korlátozó intézkedéseket vezetett be, míg végül a Brit Birodalommal és Hollandiával együtt teljes olajembargót is elrendelt.
Az intézkedések eredménye látványos volt, ugyanis 1941 végére Japán kereskedelme mindössze 18 hónap alatt 20-25 százalékkal esett vissza.
A kulcsfontosságú importtermékekhez való hozzáférésének biztosítása érdekében Japán megtámadta az USA-t és a délkelet-ázsiai európai gyarmatokat. Tette ezt azért, hogy hozzáférjen a hadigépezet fenntartásához szükséges nyersanyagokhoz. Míg Olaszország viszonylag jól viselte a kivitelt érintő szankciók terhét, Japánt jobban sújtotta a külföldi eszközök befagyasztása, az importált nyersanyagok beszerzésének tilalma.
Több országot érintő empirikus vizsgálat 2015-ben készült, amikor a szerzők arra keresték a választ, hogy az ENSZ és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók hogyan hatnak az érintett országok GDP-jére. A 68 országot felölelő és 1976 és 2012 között vizsgálódó kutatás szerint az ENSZ-es szankciók a megcélzott országok egy főre eső GDP-jének növekedését 2,3-3,5 százalékkal vetették vissza. Ezek a kedvezőtlen hatások pedig gyakran 10 éven keresztül tartottak. Az olyan átfogó gazdasági szankciók, mint például a teljes gazdasági embargók, több mint 5 százalékos visszaesést okoztak a GDP növekedésében. Abban az esetben, ha „csak” az Amerikai Egyesült Államok vezetett be korlátozásokat, akkor a hatások szerényebbek voltak, és egy nagyjából hétéves időszak alatt a megcélzott országok GDP-növekedése 0,5-0,9 százalékkal csökkent.
Egy másik tanulmány Iránra és az amerikai szankciókra fókuszált, és arra mutatott rá, hogy 1980 és 1994 között egy hároméves időszakban az ország GDP-je 17,3 százalékkal esett vissza. A legmarkánsabb visszaesés pedig 2012-ben volt, közvetlenül azután, hogy 2011-től sokkal kiterjedtebbek lettek a korlátozások.
Oroszországot kiterjedtebb szankciók 2014, a Krím félsziget elcsatolása óta sújtják. Az akkori kereskedelmi korlátozások hatásának egzakt becslése még mindig nehézkes, ráadásul a jelenlegi szankciós hatások mellett el is törpül. Egy 2016-os tanulmány szerint a 2014-es intézkedések hatása az orosz GDP-re negyedéves alapon –1,97 százalék lehetett, azonban érdemi negatív hatás nem jelentkezett az eurózóna országainak gazdasági teljesítményére vonatkozóan. Egy másik tanulmány szerint 2017-ig az orosz GDP 2,4 százalékkal eshetett vissza.
Egy tavalyi kutatás arra mutat rá, hogy a gazdasági szankciók már az intézkedések bevezetése előtt is képesek gazdasági növekedési lassulást okozni, melynek nagysága a tényleges bevezetés előtti három évben nagyjából 9 százalék lehet. Az is igaz továbbá, hogy a kereskedelmi, a többoldalú és az üzleti szektort célzó szankciók hirtelen tudnak növekedésbeli visszaesést eredményezni. További érdekesség, hogy leginkább a szankciókkal sújtott államok lakossága viseli a legtöbb költséget.
1960 és 2008 között vizsgálódva bizonyítható, hogy a gazdasági korlátozások növelik a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a szankcióknak egyértelműen súlyosabb hatása van akkor, ha hosszabb időtartamra szólnak.
Mindezek tükrében biztosan kijelenthető, a bevezetett szankcióknak mindig növekedésmérséklő hatása van, rendszerint átrendezi a jövedelmi struktúrát, és minél tovább tart a szankciós politika, annál inkább tetten érhetők a nemzeti jövedelemben jelentkező hatások.
A tanulmányok alapján látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy az Oroszország ellen 2022-től bevezetett intenzívebb szankciók hatásának egzaktabb vizsgálatára csak sok-sok éves késéssel kerülhet sor, addig pedig továbbra is találgatás tárgya lehet a gazdasági teljesítmény tényleges visszaesése. Az olasz és a japán eset alapján azonban egyértelműen kirajzolódik az is, hogy
minél inkább kapcsolódik egy nemzetgazdaság a világkereskedelembe, annál komolyabb lehet a szankciók hatása a gazdasági növekedésre,
amely nemcsak a szankciók által sújtott országban, hanem a kereskedelmi partnereknél és a teljes világgazdaságban is éreztetheti hatását.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető kutatója
(Borítókép: Használt holmikat árusító idős nők Moszkvában. Fotó: Konstantin Zavrazhin/Getty Images Hungary)