„Én az év végéig már inkább nem megyek vissza, tartok tőle, hogy készülődik valami Belaruszban” – mondta az egyik Moszkvában dolgozó, de belarusz származású forrásunk. Ez a katasztrófavárós hangulat pedig egyre inkább jellemzi a belarusz lakosságot.
Minszk, bár platformot biztosított az orosz erőknek az Ukrajna elleni támadáshoz, de kimaradt a közvetlen háborúból az elmúlt kilenc hónapban. Eddig.
Erős lehet az orosz nyomás a Nyugattól 2020 óta teljesen elszigetelődött belarusz vezetőn, Alekjakszandr Lukasenkán, és a napokban az elnök környezetében történt rejtélyes gyilkosság csak fokozza a félelmeket Belarusz háborúba lépésétől.
Belarusz jelenlegi háborús részvétele leginkább optikai kérdés, annak ellenére, hogy az orosz invázió egy része február 24-én belarusz területekről indult el, és rendszeresen szállnak fel orosz rakéták ukrán célpontok ellen a belarusz bázisokról. Ukrajna inkább nem tekinti háborús félnek Minszket, hogy ezáltal is csökkentse a további belarusz bevonódás esélyeit.
A közvetlen katonai beavatkozásról szóló híresztelések ugyanakkor már hónapok óta terjednek. Egészen a közelmúltig ennek valódi esélye viszonylag kevés volt, inkább az ukrán erők lekötését szolgálta: mivel ha kicsi is, de van egy háborús kockázat, Kijev kénytelen volt átcsoportosítani a hadsereg egy részét az északi területekre, miközben nagy szükségük lett volna ezekre az erőkre a donbaszi vagy herszoni régióban.
A helyzet azonban októberben megváltozott: a korábbi békülékenyebb hangnemet a belarusz hatóságok részéről egy erős, harcias retorika váltotta fel. Október 10-én bekérették az ukrán nagykövetet, Lukasenka pedig végül magát Ukrajnát vádolta meg azzal, hogy országa elleni támadásra készülne, ami a jelenlegi helyzetben nyilván abszurdum.
– Ukrajnában nemcsak szóba kerül, hanem ténylegesen is azt tervezik, hogy Belarusz területén indítsanak támadást – mondta akkor Lukasenka. – Erre persze az ukránoknak abszolút nincs szükségük. (...) Ez őrültség a katonaság szempontjából. Azonban a folyamat elkezdődött – fejtette ki gondolatait a belarusz vezető a belarusz rendvédelmi szervek találkozóján. November végén Lukasenka fokozta a retorikát, és már Ukrajna „teljes megsemmisítéséről” beszélt, ha nem teszik le a fegyvert, és nem hódolnak be Oroszországnak.
Miután Lukasenka októberben az ukrán „veszélyt” taglalta, egyben a közös orosz–belarusz regionális harccsoport létrehozását is bejelentette. Ennek a pontos száma tisztázatlan – miközben eredetileg 9 ezer orosz katona került szóba, akik a harccsoport keretében a belarusz katonákhoz csatlakoznának, az ukrán hírszerzés szerint Moszkva már legalább 20 ezer mobilizáltat küldött a szövetségeséhez.
A háború előtt a belarusz haderő 45 ezer főt számlált. Az elmúlt hetekben a helyi csatornák rejtett mobilizációról számoltak be: papíron a tartalékosok harci készültségét ellenőrzik, valójában szolgálatra hívják be őket.
Meglepő lehet, de a belarusz tiszti kar túlnyomó része nem szimpatizál Moszkvával és az orosz integrációs iránnyal, és inkább a független, szuverén Belaruszban hisznek. Egyetlenegy etnikailag orosz tábornokot sem találunk a hadsereg soraiban, nem véletlenül.
Ezt pontosan látják Moszkvából is: a belarusz lakosság nagy része belefáradt Lukasenka represszív rendszerébe, és a belarusz vezetőnek nyújtott orosz támogatás 2020-ban döntőnek bizonyult a hatalma megtartásában. Ezért Moszkva szerepe a szemükben nem éppen pozitív. Az egyetlen dolog azonban, ami mégis kordában tartja az indulatokat – az azóta is folytatódó repressziók mellett – az, hogy Lukasenka eddig ki tudott maradni a háborúból.
A sorkatonaságra épülő hadsereg nem jelent ezalól kivételt: sem a katonák, sem a tisztikar nem akar Moszkva oldalán harcolni a szomszédjukkal szemben. Rengeteg információ szivárog ki a politikai és katonai körökből, amely az orosz egységek és fegyverek pontos mozgásáról, illetve orosz stratégiai tervekről számol be. Ez pedig részben a nyilvánosságba jut a különböző helyi Telegram-csatornákon keresztül, vagy közvetlenül az ukrán hírszerzéshez megy.
A hétfői orosz katonai aktivitás monitorozása az egyik belarusz Telegram-csatornában.
A közös orosz–belarusz harccsoport valójában nem a harci együttműködést szolgálja, hanem a belarusz katonaság integrációját.
Épp most zajlik a belarusz haderő felkészítése orosz katonai bázisokon, orosz katonákkal együtt. A katonai gyakorlatok mellett, kétségeink ne legyenek, információs felkészítés is folyamatban van, és közben kiszűrik azokat, akik esetleg ellenségesek lehetnek az orosz ideológiai vonallal szemben. A harccsoportot pedig nem belarusz, hanem orosz tisztek vezetik.
Persze mindezekből nehéz előrejelezni, mi történhet valójában. Hogy összegezzük a helyzetet: van egy erős orosz nyomás a szövetségesén, hogy csatlakozzon be a háborúba az oldalán. Ennek megfelelően a politikai vezetés Lukasenka személyében háborúra készül, és megteszi a felkészüléshez szükséges lépéseket, ugyanakkor közben húzza is az időt a végsőkig.
A közvetlen katonai beavatkozás Minszk részéről valószínűleg azért nem történt meg eddig, mert mind a belarusz társadalom, mind a katonaság ellenzi a háborút. A háborúból való kimaradás ugyanakkor Lukasenka politikai túlélését is szolgálja.
Moszkva átlátja ezt a belarusz játszmát, és a maga részéről mindent megtesz azért, hogy visszafordíthatatlanul belerántsa Minszket a konfliktusba, miközben elvágja a visszavonuláshoz szükséges utakat Lukasenka számára.
Belarusz makrogazdasági stabilitása most kizárólag Oroszországtól függ, enélkül az újabb társadalmi feszültségek elkerülhetetlenek lettek volna.
Azonban van itt egy másik, legalább ennyire fontos faktor: a személyi összetétel. Maga Aljakszandr Lukasenka, bár mindezek miatt erősen elkötelezett Oroszország felé, pontosan tisztában van vele, hogy a mélyebb orosz integráció, az orosz érdekek feltétlen kiszolgálása a saját hatalmát szűkíti, és a belarusz szuverenitás végével jár.
Lukasenka kizárólag a saját hatalmát menti, de ebben az egyenletben ez egybeesik az ország nemzeti érdekeivel is. Ha a Kremlben elfogadják, hogy Lukasenkára szükségük van – legalábbis egyelőre – a belarusz társadalom és a politikai elitek kordában tartásához, akkor másfelől, Lukasenka környezetén keresztül kell megközelíteniük a személyi elköteleződések kérdését.
Egyrészt minél több, döntéshozó pozícióban lévő és Lukasenkára befolyással bíró politikust kell megnyerniük – vagy ideológiailag, vagy zsarolással, vagy megvásárlással, vagy egyéb eszközökkel. Másrészt ki kell nevelni ebből a környezetből valakit, aki szükség esetén Lukasenka helyére léphetne.
És itt jön a képbe Vlagyimir Makej halála. Makej több mint húsz éve Lukasenka mellett dolgozott, és az egyik legfontosabb bizalmi emberévé vált. 2012 óta – több mint tíz évig – a külügyminiszteri tárcát vezette, és ezzel az országot 28 éve irányító Lukasenka után a legismertebb belarusz politikus lett.
Makej volt a legnyugatibb hang a belarusz kormányban, aki egyrészt egy többvektoros külpolitikát próbált folytatni az Európai Unió és Oroszország között balanszírozva, másrészt az ő nevéhez fűződik a „kelet-európai Svájc” koncepció, amely keretében Makej az országot semleges, mindenkitől független nemzetközi szereplőnek képzelte el. A belarusz nemzeti érdekek, a nemzeti szuverenitás feltétlen híve volt: gyakran nemzeti viseletben mutatkozott, és belarusz nyelven szólalt fel – ritka kivétel Lukasenka tisztviselői között.
A jó egészségnek örvendő 64 éves politikus teljesen váratlanul, szombat este hunyt el. Makej szerdán–csütörtökön még a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ) – Moszkva által vezetett katonai szövetség – a jereváni csúcsértekezletén járt, csütörtökön ért haza. Pénteken a vatikáni nunciussal találkozott. Szombaton meghalt.
Az állami média a halála okairól nem árult el részleteket, ezért különböző híresztelések és pletykák indultak útnak. Mivel nem állunk olyan információk birtokában, hogy kijelenthessük, merénylet áldozata lett (a híresztelések az orosz nemzetbiztonság, az FSZB beavatkozásáról szólnak), vagy természetes körülmény, például egy infarktus végzett vele, ezért szigorúan Makej halálának következményeiről ejtünk néhány szót.
Nem nehéz belátni, hogy Lukasenka egyik legfontosabb bizalmasaként Makejnek nagy szerepe volt a belarusz politikában, és a fentebb említett nemzeti szuverenitás, a nyugati–orosz egyensúlyozás és a semlegesség koncepciójában a belarusz külügyminiszter az orosz integrációs tervek útjában állt.
A személye mindenképpen pótolhatatlan lesz. Lukasenka egy fontos bizalmas nélkül maradt, miközben megnyílt a tér más, oroszpárti beállítottságú politikusok számára: a jelenlegi háborús helyzetben egy ilyen személy kinevezése minden eddiginél könnyebben történhet orosz nyomásra.
Украина строит стену на границе с Беларусью
— Медиазона. Беларусь (@mediazona_by) November 11, 2022
«Ров, насыпь, железобетонный забор с колючей проволокой — это инженерные заграждения, которые строят на Волыни»https://t.co/XIOpL8qdxb
Фото: телеграм-канал замглавы офиса президента Украины Кирилла Тимошенко pic.twitter.com/g544pDUERy
Ami a Belarusz felőli támadás katonai realitásait illeti, Ukrajna most sokkal felkészültebb, mint hónapokkal korábban, és egy ilyen támadás hatalmas katonai áldozatokat követelne. A belarusz–ukrán határ közelében fekvő hidakat már felrobbantották, az utakat és mezőket aláaknásították. A védelmet szolgálják a frissen kiépített árkok és a betonkerítés. Egy esetleges támadás egy rossz pillanatban elterelheti Kijev figyelmét más frontszakaszokról, de nagyon destruktív hatással lenne magára a támadóra.
(Borítókép: Alekszandr Lukasenka. Fotó: Sasha Mordovets / Getty Images)