Amióta Oroszország kísérlete, hogy elfoglalja Kijevet, és bábkormányt állítson fel, a háború első napjaiban kudarcot vallott, a Kreml veresége Ukrajnában egyre valószínűbbnek tűnik. Épp ezért megdöbbentő, hogy a háború csaknem egy éve alatt a politikusok, döntéshozók, elemzők és újságírók szinte egyáltalán nem beszéltek arról, milyen következményekkel járna a vereség Oroszország számára. Egy elemzés szerint ez akár veszélyes is lehet, tekintve Oroszország összeomlásának és szétesésének lehetőségét.
Valójában a külföldön kudarcot vallott háború és az otthoni törékeny, feszült rendszer kombinációja napról napra növeli valamiféle összeomlás valószínűségét. Függetlenül attól, hogy ez jó vagy rossz lesz-e a Nyugat számára, a politikai döntéshozóknak fel kell készülniük erre az eredményre − írja a Foreign Policyn megjelent elemzésében Alexander J. Motyl, a Rutgers Egyetem politikatudományi tanszékének egyetemi tanára.
Különböző forgatókönyvek léteznek arra, mi történhet Oroszországban, miután az ukrajnai vereség még egyértelműbbé válik. A legvalószínűbb Vlagyimir Putyin orosz elnök távozása hivatalából, amit ördögi hatalmi harc követhet a háborús erőfeszítéseket folytatni és a meglévő politikai hierarchiát lerombolni akaró szélsőjobboldali nacionalisták, a rendszerben érdekelt tekintélyelvű konzervatívok, valamint a háború befejezése és az Oroszország megreformálása mellett elkötelezett, újjáéledő féldemokrata mozgalom között. Az elemzés szerint még nem tudni, hogy egy ilyen küzdelemben ki győz, de azt bátran megjósolható,
hogy a hatalmi harc gyengíti a rendszert, és elvonja Oroszország figyelmét arról, ami a háborús erőfeszítéseiből megmaradt.
A meggyengült rezsim pedig a rosszul működő gazdasággal együtt arra ösztönzi az elégedetlen oroszokat, hogy az utcára vonuljanak, talán még fegyverrel is, és az Orosz Föderációt alkotó nem orosz politikai egységek közül néhányat arra sarkallhat, hogy a nagyobb önrendelkezés mellett döntsenek. Ezek közé tartozik Tatárföld, Baskíria, Csecsenföld, Dagesztán és Jakutföld, a világ legnagyobb, önálló államisággal nem rendelkező közigazgatási egysége.
Ha Oroszország túléli ezt a zűrzavart, valószínűleg Kína kliensállamává válik. Ha nem, akkor Eurázsia térképe egészen másképp nézhet ki
– írja a szerző.
Tekintettel Oroszország hatalmas méretére, a nyugtalan régiók múltjára és a nagyszámú nem orosz etnikumra − mindez az évszázados birodalmi hódítások eredménye −, a központi irányítás és a föderáció felbomlásának forgatókönyve sokkal több figyelmet érdemelne.
A háborúkat, forradalmakat, rendszerösszeomlásokat, gazdasági válságokat és más korszakos eseményeket követő államösszeomlásoknak gazdag története van. Napóleon birodalma összeomlott a Moszkva elleni katasztrofális háború és az azt követő vereség után a lipcsei csatában. 1918-ban az oszmán, az osztrák–magyar, a német és az orosz birodalom is katonai vereség után omlott össze. Természetesen személyek, döntések és a politika is szerepet játszott ebben, de végső soron a háború és a vele járó gazdasági és társadalmi válságok sodorták ezeket az államokat a politikai káosz és gyakran az erőszak szélére.
Gondoljunk csak a Szovjetunió felbomlására, amit nagyon kevés orosz akart, sőt nagyon kevesen is tudták elképzelni, amikor Mihail Gorbacsov 1985-ben átvette a hatalmat a Szovjet Kommunista Párt vezetőjeként. 1991 elején a szovjet állampolgárok többsége népszavazáson szavazott az ország fenntartása mellett. Igaz, az összes köztársaság, Oroszországot is beleértve, 1990-ben kikiáltotta szuverenitását, és Oroszország kivételével mindegyik teljes függetlenséget hirdetett az 1991-es, sikertelen keményvonalas puccsot követően.
A rendszer azonban elsősorban azért omlott össze, mert Gorbacsov úgy döntött, hogy a Szovjetuniót úgy újítja meg, hogy lebontja annak fő jellemzőit, a totalitarizmust és a központi tervezést, és ezzel olyan politikai, társadalmi és gazdasági erőket hozott mozgásba, amelyek végül arra kényszerítették a legtöbb köztársaságot, hogy a káosz elől az autonómiában és a függetlenségben keressenek menedéket. A peresztrojka − Gorbacsov jellegzetes gazdasági és politikai szerkezetátalakítási politikája − volt az, ami akaratlanul is megölte a Szovjetuniót.
Ha a mai Oroszország ezeknek az országoknak a nyomdokaiba lépve az összeomlás felé halad, annak vajmi kevés köze lesz az orosz elit akaratához vagy a nyugati politikához. Itt nagyobb strukturális erők működnek. Putyin Oroszországa egy sor egymást erősítő feszültségtől szenved, amelyek olyan államot eredményeztek, ami sokkal törékenyebb, mint azt a nyilatkozatai sugallják. Ezek közé tartozik az ukrajnai háborúban elszenvedett katonai, erkölcsi és gazdasági vereség, de Putyin hipercentralizált politikai rendszerének törékenysége és hatástalansága is; macsó személyi kultuszának összeomlása, ahogyan vereségével, betegségével és látható öregségével szembesül; Oroszország olajcentrikus gazdaságának katasztrofális irányítása; a társadalom minden szintjét átható, korlátlan korrupció; valamint a világ utolsó fel nem épített birodalmának hatalmas etnikai és regionális törésvonalai.
Bár ma talán kevesen akarják Oroszország felbomlását, nem túl nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, amelyben a növekvő politikai, gazdasági és társadalmi instabilitás egy ponton arra kényszeríti az ország alkotóegységeit, hogy a függetlenségben keressenek biztonságot.
Amikor az ukrán hírszerzés vezetője, Kijlo Budanov a hét elején olyan tortával ünnepelte a születésnapját, amelyen Oroszország több darabra szeletelve volt látható, az természetesen epikus gúnyolódás volt. De a cukormázon lévő kép mögötti ötlet egyáltalán nem tűnik olyan erőltetettnek.
A mai viszonyok között elég lehet egy kiváltó ok, hogy a rendszert az összeomlás felé lökje. Az Ukrajnával folytatott sikertelen háború, amely feltárta Putyinnak és államának a gyengeségét, könnyen lehet az a szikra, amely meggyújtja Oroszország intézményeinek megrogyott gerendáit. Természetesen a szikrák kiszámíthatatlanok, és Oroszország átvészelheti a jelenlegi válságot, és túlélheti jelenlegi formájában, akár Putyin, akár egy utódja vezetésével. De még ha így is lesz, államként súlyosan meggyengül, és a strukturális feszültségek megmaradnak. Putyin talán még ezt is sejti. 2023-as újévi beszédében arra hivatkozott, hogy a háború potenciálisan fenyegeti Oroszország függetlenségét − ilyet korábban még nem mondott.
Ha a szikra mégis kipattan, akkor vajon a valószínűsíthető orosz összeomlás destabilizáló és erőszakos, esetleg polgárháborút is magában foglaló következményekkel járna? Marlene Laruelle történész, a George Washington Egyetem Európai, Orosz és Eurázsiai Tanulmányok Intézetének igazgatója szerint igen.
Az összeomlás polgárháborúk sorát generálná, mivel az új államalakulatok egymással harcolnának a határokért és a gazdasági javakért. Eközben a moszkvai elit erőszakkal reagálna minden szeparatizmusra
– mondta.
Hasonlóképpen Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter is úgy érvelt, hogy „Oroszország felbomlása vagy stratégiai politikai képességének megsemmisítése 11 időzónát felölelő területét veszélyes vákuumba taszíthatja”. Az orosz csoportok egymás ellen fordulhatnának, és erőszakot alkalmazhatnának, míg a külső hatalmak szintén erőszakot alkalmazhatnának igényeik kiterjesztésére.
Mindezeket a veszélyeket súlyosbítaná a több ezer nukleáris fegyver jelenléte
− írta Kissinger. Azt tanácsolta, hogy a legjobb lenne elkerülni, hogy Oroszországot „a háborúval impotenssé tegyék”, ehelyett Oroszországot be kellene vonni egy „békefolyamatba”, amelynek részletei és végrehajthatósága azonban továbbra is ködös.
Laruelle és Kissinger jóslatai a legrosszabb esetre vonatkozó forgatókönyvek, amelyeket nagy fenntartásokkal kell kezelni. A történelem azt mutatja, hogy bár a birodalmak összeomlása gyakran kaotikus az összeomló országoknak, az eredmény nem mindig rossz a szomszédaik vagy a világ többi része számára. Napóleon bukása a viszonylagos béke korszakát hozta el Európának. Ausztria–Magyarország felbomlásakor kezdetben voltak harcok, többek között a lengyelek és az ukránok között, de néhány év múlva stabilizálódtak a viszonyok. Még a szovjet összeomlás is figyelemre méltóan békésen zajlott – valószínűleg azért, mert az újonnan függetlenné vált volt szovjet köztársaságok és az újonnan szuverénné vált európai szatellitországok mind elismert határokkal, működő közigazgatással és saját elittel rendelkeztek, amelyek készen álltak az államépítésre.
A másik oldalon az Oszmán Birodalom összeomlása szörnyű harcokhoz vezetett a törökök és a görögök között; az Orosz Birodalom összeomlása konfliktusokat szült a Balti-tengertől a Csendes-óceánig; a Német Birodalom 1918-as bukása pedig vitathatatlanul egyenesen a második világháborúhoz vezetett.
Melyik útvonalat követhetnénk, ha Oroszország összeomlana?
Senki – beleértve Laruelle-t és Kissingert is – nem tudja, és a birodalmak története azt mutatja, hogy mind a viszonylag békés átmenet, mind az erőszakos összeomlás lehetséges forgatókönyv.
A pesszimisták arra a lehetőségre mutatnak rá, hogy egy új Oroszország háborúkat vívna az összes elszakadó állammal. Az optimisták azt állítják, hogy az orosz erők az ukrajnai vereség után leépülnek, és nem lesznek abban a helyzetben, hogy több fronton harcoljanak. A pesszimisták azzal érvelhetnek, hogy az új, nem orosz államalakulatok az Észak-Kaukázusban vagy máshol végül egymás ellen harcolnának, míg az optimisták azt mondanák, hogy a nem oroszok rendelkeznek olyan közigazgatási határokkal, meglévő regionális kormányokkal és bőséges gazdasági erőforrásokkal (amelyeket Moszkva most elszív), amelyek lehetővé tennék számukra, hogy elkerüljék a konfliktust a szomszédaikkal.
Az optimisták azt mondhatnák, hogy a dolgok már nem lehetnek rosszabbak ahhoz a népirtó háborúhoz képest, amelyet Oroszország folytat.
A pesszimisták azt mondanák, hogy a helyzet sokkal rosszabbra fordulhat, és Oroszország nukleáris arzenáljára hivatkoznak. A pesszimisták és az optimisták egyetlen közös pontja az, hogy egy orosz államcsonk valószínűsíthetően polgárháborút robbant ki, nem utolsósorban a nagy és jól felfegyverzett magánhadseregek létezése miatt.
A lényeg az – bár legyünk optimisták vagy pesszimisták –, mi csak megfigyelhetjük Oroszország valószínű összeomlásának kibontakozó drámáját. Sem a nyugati politika, sem maga Putyin nem tehet sokat ennek megállítására. Ez azért van így, mert Oroszországot már most is mélyen gyökerező intézményi válságok sújtják, amelyeket nagyban súlyosbított az ember, aki törékennyé és instabillá tette Oroszországot, és aki a bukását előidéző szikrát is generálta: Vlagyimir Putyin.
Ez nem jelenti azt, hogy a Nyugatnak hátradőlve kellene néznie Oroszország hanyatlását. Feltétlenül fel kell készülni egy esetleges szétesésre. Laruelle és Kissinger valószínűtlen, legrosszabb esetre vonatkozó forgatókönyvei alapján a politikai döntéshozóknak a legjobbat kell remélniük, a legrosszabbra kell számítaniuk, nyugodtnak kell maradniuk, és fel kell készülniük az eshetőségekre.
El kell kerülniük a múlt hibáinak megismétlését, például azt, hogy megpróbálják segíteni a nyilvánvalóan haldokló Szovjetuniót a túlélésben, és hogy Oroszország szükségleteit a szomszédos országok szükségletei elé helyezzék.
Az Oroszország határai mentén fekvő országok – a balti államoktól Közép-Ázsiáig –, ha sikerül stabilnak maradniuk, és cordon sanitaire-t alkotniuk, kulcsfontosságúak lesznek bármilyen instabilitás megfékezésében Oroszországon belül. Kulcsfontosságúak lesznek abban is, hogy az Orosz Föderáció újonnan függetlenné vált utódállamai stabilizálódjanak, és mérsékelten viselkedjenek. Ebből a szempontból nézve az Ukrajnának – és végül egy szabad Belarusznak és az olyan kulcsfontosságú országoknak, mint Kazahsztán – nyújtott folyamatos erős nyugati támogatás a legjobb garancia arra, hogy az utórengések minimálisra csökkenjenek, ha Putyin birodalma véget ér.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2022. december 15-én. Fotó: Mikhail Metzel / Sputnik / AFP)