A német nyelvterületen dolgozó magyar vendégmunkások nemcsak pincérként, szakácsként vagy pultosként keresik a kenyerüket, akadnak közöttük a vendéglátás speciális területén dolgozók. Mint például Andrea, egyik korábbi levélírónk, aki már beszámolt az Index felületén szomorú tiroli élményeiről a szakácsszakmában. Csakhogy dolgozott ő korábban más, frivolabb munkakörben is, egy bordélyház recepcióján. Az sem volt unalmas foglalkozás…
Andrea régi ismerősünk, ő az a hölgy, aki szakácsként keresi a kenyerét, és Tirolban bizony nem voltak túlzottan kellemes tapasztalatai a munkaadóival.
De hát ő sem volt mindig szakács, sokáig újságíró volt, csak később átképezte magát egy jobban fizető foglalkozásra. A baróti, tehát székelyföldi születésű hölgy annak idején Erdélyből ment ki a német nyelvterületre szerencsét próbálni – előzőleg, mint jeleztük, jó pár évig a romániai magyar nyelvű médiában dolgozott újságíróként, szerkesztőként –, és volt egy olyan időszak az életében, amikor cseppet sem szokványos, viszont felettébb izgalmas munkakörben kereste a kenyerét. Sőt, nemcsak a kenyerét, hanem még az arra rákenhető vajra valót is…
Feltettem magamnak a kérdést, hogy én valóban tudnék-e őszintén reflektálni a múltamra – kezdte levélírónk. – De valamikor, valahol, le kell zárni a múltat. Ugyanakkor szeretném jelezni, hogy az én, írásban közölt meglátásaim pusztán csak reagálások, vagy legjobb esetben is véleménycikkek. Igen, olvastam a tiroli élményeimre érkezett válaszreakciót, ami a maga szemszögéből pont ugyanannyira elfogadható általánosságban, mint az enyém, ugyanis amit a válaszpartnerem pluszpozitívumként felsorolt a vendéglátás kapcsán, az nekem alap. Ezek nélkül én alá sem írok egy szerződést. Mindezeken felül próbáltak meg hülyére venni. De, mint jeleztem, más munkakörnyezethez szoktunk. Éppen ezért mostani mondandómnak legyen a munkacíme: „Az élet pont olyan Németországban, mint a currywurst: hart-weich, süss-sauer-spicy, aber wir lieben es.” Mert bármennyire is elcsépelt, Németországban sincs currywurstból a kerítés.
Andrea összesen 11 évig volt újságíró-szerkesztő-regionális tudósító különböző romániai magyar sajtótermékeknél, a megyei napilaptól kezdve a kolozsvári rádió régiós tudósítói posztjáig. Jó tizenöt évvel ezelőtt úgy érezte, hacsak nem költözik Bukarestbe, elérte a plafont a szakmájában. Mivel nincs még egy olyan város, amit a kommunista megalománia jobban tönkretett volna, mint Bukarestet, ezért a legkevésbé sem vágyott oda.
És akkor egy találkozás alapjaiban megváltoztatta az életét.
Egy félig-meddig alvilági haverom jött az ötlettel. „Látom, tele van a tököd… figyelj, négy nyelven beszélsz, mi lenne, ha…” És innen átvenném a szót, tekintettel a 12-es karikára. Az ötlet roppant egyszerű volt. Hogy Nyugat-Európa legális bordélyházai tele vannak különböző nációjú kelet-európai lányokkal és fiúkkal (igen, velük is), csak annak új hír, aki ma született. Viszont ezen emberek nagy többsége németül egyáltalán nem, angolul alig beszél. Ezért szükség van recepciósokra, akik fogják a kezüket, mint anno az óvónéni, és elkísérik őket gyakorlatilag mindenhová, amit egy legális szexmunkás felnőtt élete megkíván. No, ez voltam én, ez a recepciós, de valójában a lányok magyarul, románul, angolul és németül beszélő menedzsere, miközben bejártam először Ausztria, majd Németország vidékeit. Szeretném hangsúlyozni mindenki számára, akiknek ez nem világos, hogy szexmunkásnak lenni Európa boldogabbik felén nemhogy legális tevékenység, de betartva a törvényi előírásokat, jogosultságot jelent a szociális és egészségügyi juttatásokra, de még nyugdíjra is. Utópia, mi?
Andrea szerette ezt a fajta munkát. Tényleg szerette. Az évek alatt hat emberkereskedő hálózat lebuktatásában vett aktívan részt éppen az a cég, ahol levélírónk dolgozott. A prostitúció legális, mindenkinek. Az emberkereskedelem sosem lesz az újra, remélhetőleg…
„Ám be kell vallani, lelkileg megterhelő volt a munkám, amit 2009-től 2016-ig végeztem. Szándékosan sosem dolgoztunk olyan lányokkal, akiknek úgymond barátjuk, pláne férjük volt. Illetve, ezeket mindig megpróbáltuk kizárni. Többnyire sikerült. De a stricik is trükkösek… Volt, hogy mi hívtuk ki magunkra a razziát. Sokkal biztonságosabb volt így. Mert egy dolgot tutira meg kell tanítani szinte minden kelet-európai szexmunkásnak, még az elején: a rendőrök a barátaid, és ha tényleg komolyra fordul a helyzet, csak rájuk számíthatsz! Ők valóban érdemben segítenek.”
Andrea Ausztriában csak Bécsben, Németországban viszont Drezdától Lipcséig, Rostocktól Aachenig mindenütt dolgozott recepciósként. A nyilvánosházak legális vállalkozási formában, korlátolt felelősségű társaságként működtek. A lányok, vagyis hát a dolgozók, be voltak jelentve, néhányan alkalmazottként, többségükben egyéni vállalkozóként dolgoztak, és eldönthették, hogy Ausztriában/Németországban, vagy a hazájukban adóznak. A lányok többsége kelet-európai volt, rengeteg magyar, aztán román, horvát, cseh, lengyel, szóval, az egykori keleti blokk országaiból.
Bármilyen egészségügyi probléma esetén a munkáltató állta a költségeket, hetente kötelezően nőgyógyászhoz kellett járniuk, ezt a társadalombiztosítás fizette. Volt egy zöld egészségügyi könyvecskéjük a lányoknak, mint régen a bárca, ezt a rendőrség rendszeresen ellenőrizte.
„Ausztriában a Praterben voltam recepciós, Németországban viszont csak felső-középkategóriás helyeken, úgynevezett eszkortügynökségeknél dolgoztam. De hát itt is előfordultak úgymond üzemi balesetek. Ez jellemzően azt jelentette, hogy valamelyik lány teherbe esett, természetesen szándékosan, mert szerelmes lett a kuncsaftba, vagy anyagi lehetőséget látott az illetőben. Ennek az urak sohasem örültek…”
Ennek a szakmának is van egy hierarchiája, vannak kasztjai. Az egyik véglet az utcai strichelés a Praternál, a másik a luxuseszkort. Az előbbiben szinte kizárólag kelet-európaiak dolgoztak, az utóbbiban jobbára osztrákok és németek.
„Kialakult egyfajta kapcsolat köztem és a lányok között, végtére is gyakorlatilag a menedzserük voltam, én kísértem el őket bevásárolni, ha még nem tudtak németül, én vittem őket az orvoshoz, és közben természetesen megnyíltak. Sőt, kényszeresen mesélték el az élettörténetüket, a problémáikat, a szerelmeiket, a csalódásaikat. Egy kicsit a pszichiáterük is voltam, de azért arra ügyeltem, nehogy túlságosan közel kerüljek hozzájuk. Az veszélyes lett volna, így is előfordult, hogy egyik-másik alkalmazottunkat nagyon megkedveltem, és aztán nehéz volt végignéznem a tragédiájukat.”
Mert bizony ilyen is előfordult. Tudni kell, hogy munka közben tilos italozni, viszont az is igaz, hogy ezt a munkát nehéz úgy végezni, hogy az ember időnként nem folyamodik valamiféle búfelejtőhöz. Az egyik legszebb és a legnagyobb bevételt hozó lány rászokott az alkoholra, egy idő után el kellett bocsátani, és rövid időn belül a Prater egyik utcasarkán végezte, a hierarchia legfelső kasztjából a legalsóba zuhanva.
Az ilyen esetek engem is megviseltek, ezért is igyekeztem távolságot tartani az alkalmazottjainktól
– sóhajt nagyot Andrea.
Az eszkortügynökség, magyarul a bordélyház, olyan volt, mint egy hivatal, vagy inkább egy gyár. Három műszakban dolgoztak a lányok, kinek melyik turnus felelt meg az életritmusa függvényében. Nyolc órát dolgoztak, aztán vagy hazamentek, vagy bementek a szobájukba pihenni, mert nem mindenkinek volt lakása. Egy félórás meló díja alapjáraton 80 euró volt, az egyórásért 130 eurót számítottak fel.
De ez csak az alapszolgáltatás volt, már a csókért is felárat számoltunk. Persze voltak perverz vendégek, nem is kevés, a golden showerért jó sokat kellett fizetni pluszban, az olvasó fantáziájára bízom, hogy kitalálja, mi volt ez
– részletezte az extra szolgáltatásokat informátorunk.
Egy hónapban tisztán megmaradt 2000 eurójuk a lányoknak, extrák és műcici nélkül, persze ha valaki bevállalta a különféle pluszszolgáltatásokat, akkor meg is duplázhatta a keresetét. Egy golden showerrel vagy a domina szerepét eljátszva akár 350 eurós órabért is elérhetett az illető. Sokan csak pár hónapra ugrottak be dolgozni, sok volt az egyetemet végzett, diplomás magyar nő, akik egy kitűzött cél – kocsi, világ körüli utazás – érdekében szálltak be, és amikor összejött a pénz, hazamentek Pestre folytatni a polgári foglalkozásukat. Az ilyen beugrókról többnyire nem is tudták otthon, hogy mit csinálnak Ausztriában vagy Németországban, még a szüleik sem. Akik viszont hosszú évekre ott ragadtak, azok nem tudták titokban tartani a foglalkozásukat az otthoniak előtt.
„Nem sok olyan esetről tudok, hogy az illető lány meggazdagodott volna az eszkortfoglalkozásból, de olyanról tudok, hogy valaki összespórolt egy lakásra valót – gondolkozott el Andrea. – Persze nem ez volt a jellemző, többnyire elszórták a lányok a nehezen megkeresett pénzt Gucci vagy Armani táskákra, Jimmy Choo cipőkre. Sokan megkérdezik, milyen korú lányok dolgoztak nálunk. Nos, kapaszkodjon meg: csak alsó korhatár volt, 18 évesnél fiatalabb alkalmazottunk nem lehetett! Úgymond, felfelé nyitott volt a korösszetétel, dolgoztak nálunk 65 éves nagymamák is, és nehogy azt higgye, hogy nem voltak kuncsaftjaik, sokan kifejezetten koros hölgyeket kértek.”
Mindenki telítődik egy idő után. Andreánál is eljött az a pont, amikor már egyre nehezebben viselte a recepciósi, vagy inkább menedzseri munkakör lelki traumáit, még úgy is, hogy kifejezetten érdekesnek, izgalmasnak találta azt, amit csinált.
Nem volt két egyforma nap, mindig történt valami, unatkozásról szó sem volt – magyarázta Andrea. – De 2016-ban, hét év után úgy döntöttem, hogy váltok. Átképeztem magam szakácsnak, és ma is ebben a szakmában dolgozom, még úgy is, hogy lényegesen kevesebbet keresek, mint egykor recepciósként.
Interjúalanyunk vacillált, hogy hazamenjen-e Magyarországra – Románia szóba sem jött –, vagy maradjon Németországban.
„Rettenetesen hiányzott már a magyar szó – vallja be. – Nagyon hazavágytam, de osztottam, szoroztam, és kiderült, hogy legfeljebb a negyedét tudnám megkeresni Magyarországon annak, amit itt Freiburgban, ahol most lakom és dolgozom. És a megélhetési költségek közötti különbség messze nem egalizálta volna ezt a differenciát, már 2016-ban sem. Utólag azt kell mondanom, jól döntöttem. Úgy is, hogy szakács lett belőlem, és úgy is, hogy Németországban maradtam. Ami pedig a recepciósi munkakörben eltöltött hét évemet illeti, azért azt nem cserélném el semmivel. Életre szóló tapasztalatokkal gazdagodtam.”
(Borítókép: Shutterstock)