Az ókori Egyiptomban évezredeken át bevett szokás volt, hogy a halottakat bebalzsamozták, hogy emberi porhüvelyüket megőrizve folytassák aztán a másvilágon. Szakértők egy csoportja olyan balzsamozó műhelyre bukkant a Nílus mentén, Szakkarában, amely egyedülálló lehetőséget nyújt a nem minden részletében ismert balzsamozótechnikák alaposabb megismeréséhez.
A Nature folyóiratban most publikált összefoglaló elsősorban azt magyarázza el, hogy miért olyan értékesek ezek a fellelt ritka leletek. A 26. dinasztia, vagyis a nagyjából 2500 évvel ezelőtti kor fontos titkaira próbáltak meg választ találni. Egy részben föld alatti balzsamozó műhelyről és a raktáraiban talált edényekről van szó.
Ezek azért érdekesek, mert sok oldalán fennmaradtak a korabeli utasítások, mint például „mosáshoz”, vagy „a fejnél használjuk”. Ha összevetjük az edények külső felén olvasható feliratokat és a bennük talált maradványokat, talán kulcsot kapunk újabb receptekhez, amelyekből könnyebben megérthetjük, milyen technikák segítségével maradtak fenn a bebalzsamozott múmiák évezredeken át.
A Yorki Egyetem régésze úgy fogalmazott, hogy a tanulmány olyan, mintha egy időgépbe léptünk volna be.
Az ókori balzsamozók válla fölött ugyan nem pillanthatunk át, hogy mit csinálnak, de olyan közel kerültünk ehhez, mint még soha.
Joann Fletcher szerint az alkalmazott anyagok arról árulkodnak, hogy milyen komoly tudással rendelkeztek az egyiptomiak az egyes összetevők konzerváló hatásával kapcsolatban. A Nature-tanulmány közöl egy térképet, amely azt ábrázolja, hogy az akkori világ mely tájairól érkeztek a balzsamozóedények alján megmaradt szervesanyag-maradványok alapanyagai.
Öt fontos összetevőt azonosítottak, amelyek közül a pisztáciaolaj és a boróka a teljes földközi-tengeri partvidéken termett akkoriban a mai spanyol tengerparti területektől az olasz, görög, török szakaszokon át egészen Észak-Afrikáig. A folyamatos szállítás megoldása ennek ellenére nem lehetett egyszerű, csakúgy, mint a cédrusfaolajé a kis-ázsiai török vagy a mai Marokkó térségéből.
Az illatos, olajos gyanta, az elemi a mai szubszaharai régióból, Afrika középső részéből jutott fel északra, Szakkaráig, de az indiai szubkontinensről éppúgy érkezhetett, mint a Közép-Keletről vagy Délkelet-Ázsiából. A maradványokban méhviaszt csakúgy kimutattak, mint dammargumit, amely szintén egy gyantaféle. Ez utóbbi a délkelet-ázsiai örökzöldekből nyert kopálgyanta, lakkok alkotórésze. De találtak a balzsamozóedényekben nyomokban ásványi kátrányt is, amelynek korabeli lelőhelye a mai Libanon, Izrael magasságában volt a Földközi-tenger mentén.
A 2016-ban előkerült „műhely” helyszíne tehát Memphisz nekropolisza, vagyis Szakkara volt, amely az ókori állam legnagyobb temetkezési helye. Itt áll a legrégebbi megmaradt kőépítmény, Dzsószer fáraó lépcsős piramisa is. A temető nagyjából hét kilométer hosszan terül el, és eddig húsz uralkodó sírját azonosították benne, gyakorlatilag az ókori Egyiptom minden időszakából.
A fellelt műhelynek volt egy föld feletti része, valószínűleg itt készítették elő a tetemeket, azonban a balzsamozást már egy innen nyíló föld alatti teremben végezték. Ehhez kapcsolódtak még temetkezési kamrák, amelyekből a ritka balzsamozási edények is előkerültek.
Az óegyiptomi hitvilág szerint a ba-lélek, amely az életerőt és a személyiséget jelenti, a halál pillanatában elhagyja a testet, és csak a balzsamozás után tér vissza belé, ezért olyan fontos a halottak bebalzsamozása. Csak így lehet teljes és nyugodt a másvilági lét.
Szalima Ikram, a Kairói Amerikai Egyetem egyiptológusa vette végig az APNewsnak, hogy mi is történt a balzsamozás során. A testeket sóval kiszárították, vélhetően még a műhely föld feletti részében, majd amikor elérték a kívánt állapotot, a balzsamozók levitték azokat a föld alatti termek egyikébe. A belső szerveket is eltávolították, amelyeket szintén sóval konzerváltak, és apró edényekben a test mellé tettek.
Az átalakulás utolsó fázisában titkos rítusok mellett vallási himnuszok hangzottak el, miközben bepólyálták és gyantával tetőtől talpig bekenték a testet. Magát a balzsamozást is szent rítusnak tartották az egyiptomiak. Szakértők már eddig is ismertek bizonyos balzsamozóanyagokat, korabeli szövegek és az előkerült múmiák behatóbb vizsgálata alapján, de azért nagyon sok volt a kérdőjel. A mostani felfedezés ezek egy részének megválaszolásában segíthet.
Itt van például az „antiu” szó, amelyet már ismertek korábban az egyiptomi szövegekből, de nincs egyértelmű fordítása. Most ugyanez a szó tűnt fel egy sor olyan, balzsamozásra használt edény oldalán, amelyben érdekes maradványok keverékére bukkantak. Ezek elsősorban állati zsírt, borókagyantát és cédrusfaolajat tartalmaztak. Ezeknek és más, tégelyekben talált anyagoknak kulcsszerepük volt a test hatékony mumifikálásában.
A különböző növényi illóolajokban áztatott pólyák nemcsak a gombák és a baktériumok elszaporodását akadályozták meg, hanem elviselhetővé tették a test rothadó szagát is. A test bekenése méhviasszal biztosította a tökéletes vízzáró réteget, és elzárta a pórusokat is.
Szalima Ikram rámutat arra, hogy egyes alkotórészek, mint például az elemi vagy a dammargumi nagyon távoli térségekből érkezett Egyiptomba. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a korabeliek minden követ megmozgattak, és kereskedelmi kapcsolataik hihetetlen módon kiterjedtek voltak, csak hogy mindenből a legjobbat szerezzék be. Érdekes maga a dolog összetettsége is: az egyik oldalon egy szinte globális kereskedelmi hálózat, míg a másik oldalon iszonyatos vegyészeti tudás.
A kutatás egy érdekes további lépése lehet a korábban már vizsgált múmiák tartósítóanyagainak az összevetése a most találtakkal. Valószínűleg kiderül, hogy időről időre változhattak a balzsamozási technikák és módszerek, amelyek balzsamozó műhelyenként is eltérhettek egymástól.
(Borítókép: Művészi lenyomat egy balzsamozási jelenetről. Fotó: Nikola Nevenov / Ludwig Maximilian University of Munich / AFP)