A 22 éves Budai Bálintnak ez volt az első igazán éles bevetése. Valahogy úgy élte meg ezt az öt napot a földrengés sújtotta Hatayban, mint amikor első háborús helyszíni bevetésén van túl egy haditudósító.
A fotó szakon most végzős egyetemista arról mesélt az Indexnek, hogy szabadidejében önkéntesként dolgozik a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálatnál, amely a törökországi földrengési riasztás után alig másfél órát kapott arra, hogy összeszedje magát és a felszerelést, majd irány a repülőtér. A mentés első napjaiban gyakorlatilag ő volt az egyetlen magyar fotós a helyszínen.
Megérkezésük után a török mentők jelölték ki számukra a városban azokat a területeket, ahol túlélők után kellett kutatniuk. Volt úgy, hogy már a helyszínen lévő mentőkhöz csatlakoztak, volt eset, amikor útközben láttak meg civileket, akik saját maguk próbálták rokonaikat kihúzni a törmelék alól. Ilyenkor megálltak, és felajánlották tolmács révén a segítségüket.
Amikor a mentőegységek – a törökök és a nemzetköziek – végeztek egy-egy területen, csak ez után irányították oda a buldózereket. Egyik alkalommal már majdnem nekilendült a markológép egy félig leomlott házfalnak, amikor váratlanul egy kupac tégla alól egy női kar emelkedett ki és kezdett erőtlenül integetni. Azonnal megállt a bontás, az asszonyt kiemelték.
Volt, ahol hangdetektort használtak. A romok különböző pontján dugták be a romok közé az érzékelőket, majd – ahogy az egyik fotón látszik – a buldózer tetején álló munkás törökül elkiáltotta magát, ők pedig hallgatózva várták, érkezik-e értékelhető jelzés.
Eredetileg abban egyeztek meg, hogy a húszfős magyar önkéntescsoportot kétszer tíz fősre bontják, és négy-négy órás váltásban kezdenek el dolgozni a négy mentőkutyával. Aztán a munkarend teljesen felborult, mert az első négyórás műszak végén nem tudták befejezni, amit elterveztek, így a váltótársak is beálltak. Végül mindenki ott volt már a mentés helyszínén, és a végén olyan fáradtak voltak, hogy a helyszínen lévő buszban ájult álomba mindenki. Ételt lelkes helyiek vittek nekik, egyszer valaki egy hatalmas kondér levest is hozott a magyar mentőegységnek. Ezt leszámítva csak szendvicseken és ropin, kekszen éltek.
Sok volt az öröm, amikor életben találtak és épségben tudtak kiemelni valakit a romok közül, de voltak fájdalmas veszteségek is. Ilyen volt, amikor 38 órás küzdelem után sem tudtak élve kihozni egy fiatal fiút – meséli Bálint megrendültséggel a hangjában.
A kérdésre, hogy mi is volt a feladata a csapaton belül, Bálint elmondta, hogy a mentéseben való tevőleges részvétel mellett megbízták a kinti események fotózásával és dokumentálásával, hiszen utolsó éves a Metropolitan Egyetem fotó szakán. A kint készített képekből fogja összeállítani szakdolgozatát.
A kérdésre, hogy miként élte meg azt a sok rettenetet, amit Törökországban látott, nagyot sóhajt, majd elmeséli: a kifelé tartó repülőúton csak óriási izgalmat érzett. Miután hazaértek és először aludt a saját ágyában, négyszer riadt fel álmából, és azt sem tudta hirtelen, hogy hol van, bár saját bevallása szerint nem gyötörték rémálmok, mégis zaklatott volt.
Nehéz ezt feldolgozni, remélhetőleg idővel sikerül majd,
a lelkem még próbál magához térni a kint látottaktól
– mondta némi keserűséggel a hangjában a fiatal magyar önkéntes.
(Borítókép: Budai Bálint)