A Wagner-csoport nevű orosz magánhadsereg két egykori harcosa a CNN-nek adott interjút a kelet-ukrajnai harctéren szerzett szörnyű tapasztalatairól és arról, hogy aki tétovázott, azt a saját parancsnoka azonnal lelőtte.
A két férfit tavaly év végén fogták el az ukrán erők. A CNN saját biztonságuk érdekében nem hozza nyilvánosságra a személyazonosságukat. Mindketten házasok, gyermekeik vannak, és a börtönben toborozták őket. Az egyikük 20 éves börtönbüntetését töltötte emberölésért.
Biztonsági okokból az ukránok is jelen voltak, amikor az interjú készült. A csatorna munkatársai közölték a katonákkal, hogy bármikor véget vethetnek az interjúnak, ők azonban több mint egy órán keresztül beszéltek.
A két katona az első világháborúra emlékeztető gyalogosrohamokban elszenvedett irtózatos veszteségekről mesélt.
Kilencvenen voltunk. Hatvanan haltak meg az első támadásban az aknavetőtűztől. Egy maroknyi ember megsebesült. Ha egy csoport támadása sikertelen, azonnal küldenek egy másikat. Ha a második is sikertelen, újabb csoportot küldenek
− mondta az egyikük, felidézve az első támadást Bilohorivka falu közelében.
A másik katona egy öt napig tartó támadásban vett részt a Liszicsanszk város közelében lévő erdőben.
Az első lépések az erdőben nehezek voltak a sok elszórt akna miatt. Tíz emberből hét azonnal meghalt.
A sebesülteken nem lehetett segíteni. Az ukránok erősen tüzeltek, így még ha csak könnyebbek is voltak a sebesüléseik, ott kellett őket hagyni, különben őt találták el.
Képzeld el, hogy öt napon át ezt csinálod, az emberek melletted haldokolnak, imádkoznak Istenhez, vízért könyörögnek. Azt hiszed, hogy végre már vége. Aztán 10 perc múlva újra kezdődik a harc, és [az ukránok] folyamatosan jönnek utánad. Nem érzel semmit. Csak hullám hullám után. Először négyszáz Wagner-harcost hoztak oda, aztán folyamatosan egyre többet és többet
− mesélte.
A férfi azt mondta, hogy nála beindult az önfenntartási ösztön, de voltak, akik lefagytak. „Néhányan megálltak az erdőben, és eldobták a fegyvereiket. De ha eldobod a fegyvered, akkor mesterlövészek vesznek célba, és meghalsz” − mondta.
A sebesülteket nem evakuálták − tette hozzá. „Ha megsebesültél, először is magadtól mászol el valahova, ahogy csak tudsz, ahol nincs tűz, és ha nincs senki a közelben, akkor elsősegélyt nyújtasz magadnak" − mondta.
A jelenlegi foglyok szerint a tetemek tucatjával halmozódtak fel. „Amikor megérkeznek az áldozatok, parancsot kapsz, hogy pakold fel őket, és nem igazán gondolkodsz azon, hogy ki a halott és ki a sebesült” − mondta az egyikük.
A két férfi azt mondta, hogy a fronton töltött több hét alatt egyetlen ösztön dolgozott bennük.
Csak a túlélés. Csak a túlélés vágya volt bennem, bármi áron
− mondta az erdei támadásban részt vevő fogoly. Elmondása szerint teljesen elfásultak a veszteségektől és az ukrán katonák meggyilkolásától.
„Az ember azt hinné, hogy érez valamit, miután valakit megölt. De nem, csak megy tovább.”
A férfiak beszámolói szerint az aknamezőkön keresztül az ukrán tüzérség felé való gyaloglás lehetősége ugyanolyan halálos volt.
Parancs nélkül nem vonulhattak vissza, mert ha nem teljesítették a parancsot, megölték őket.
Egy férfi egy állásban maradt, nagyon félt, ez volt az első támadása. Parancsot kaptunk, hogy fussunk előre. De a férfi elbújt egy fa alá, és megtagadta a parancsot. Ezt jelentették a parancsnokságnak, és ennyi volt. A bázistól 50 méterre vitték el. Megásta a saját sírját, majd belelőtték
− mondta az egyik fogoly.
A másik harcos hasonló helyzetről számolt be: „A parancsnokunknak azt mondták, hogy ha valaki meghátrál, azt ki kell iktatni. Ha nem sikerülne likvidálni, minket likvidálnának, mert nem likvidáltuk.”
A két férfi elmondta, hogyan szervezte be őket Wagner-csoport. Tavaly augusztusban és szeptemberben a csoport vezetője, Jevgenyij Prigozsin helikopterrel érkezett a börtönbe, ahol fogva tartották őket, és hat hónapos szerződést ajánlott nekik kegyelemért cserébe.
Az egyikükre még 10 év börtön várt, miután emberölésért elítélték.
„Úgy mérlegeltem, hogy hat hónap jobb, mint az a 10 vagy 11 év, amit még mindig börtönben kéne töltenem (…) Csak újra akartam kezdeni az életemet” − mondta.
Akkoriban Prigozsin toborzókampánya teljes lendülettel folyt az oroszországi börtönökben. Nyugati hírszerzési tisztviselők és börtönvédő csoportok becslései szerint 40 000-50 000 férfit toboroztak. Csütörtökön Prigozsin azt mondta, hogy véget ért a börtönökben folytatott toborzás, de indoklást nem adott.
Az egységemből csak néhányan jöttek pénzért, a legtöbben azért jöttek, mert hosszú büntetésük volt. De voltak olyanok is, akiknek már csak 12 nap volt hátra a büntetésükből, és mégis eljöttek
− mondta az egyik férfi.
Közölte, hogy mindenkit felsorakoztattak a börtön udvarán, és Prigozsin elkezdte toborozni az embereket. Azt mondta, hogy felsőbb szervektől kapott felhatalmazást arra, hogy bárkit elvigyen a börtönből, függetlenül az elkövetett bűncselekményektől vagy a börtönbüntetés időtartamától. Az ideális jelöltek a gyilkosok és rablók voltak.
A kiválasztási folyamat annyira kezdetleges volt, hogy az idősebb raboknak csak azt kellett megmutatniuk, hogy tudnak néhány métert menetelni. Szinte mindenkit elvittek, aki jelentkezett.
Néhányan közülük elmebetegek voltak (…) őrültek, olyanok, akik ha fegyvert kapnak a kezükbe, nem tudják, mit csináljanak vele
− tette hozzá.
Az egyik rab azt mondta: „A szabadságunkért hat hónapig kellett harcolnunk Ukrajnában a nácik ellen. Ugyanakkor bért, a kölcsöneink elengedését és tiszta múltat ígértek nekünk.”
Vlagyimir Putyin orosz elnök többször is a „nácitlanítás” alaptalan retorikáját erőltette Ukrajna lerohanásának indoklásaként.
Nem sokkal Prigozsin látogatása után több száz foglyot vittek busszal és repülővel egy kiképzőtérre az oroszországi Rosztov régióban.
Szigorú drog- és alkoholtilalom volt érvényben. A parancsnokok közül néhányan elmondták, hogy Afrikában és Szíriában is harcoltak a Wagner kötelékében.
A kiképzés rövid és alapvető volt − megmutatták a fegyverek kezelését. A férfiak szerint egyértelmű volt, hogy nem olyan küldetésekre készítik fel őket, amelyekre jelentkeztek.
Semmit sem említett a veszélyekről. Arról beszélt, hogy minden ítéletet eltörölnek, hat hónapot fogunk szolgálni, 240 000 rubel (1,2 millió forint) előleget kapunk, és arról is, hogy a feladatunk a védelem megtartása lesz a második vonalban
− mondta az egyikük.
A két férfi a konfliktus természetét illetően is becsapva érzi magát.
Azt hittük, hogy lengyelek és különböző zsoldosok ellen fogunk harcolni. Németek ellen. Azt hittük, hogy az ukrán hadseregből ott senki sem maradt. Azt hittük, hogy elhagyták az országot. Így vált világossá, hogy csak hazugságokat gyártanak, hogy rávegyenek minket, hogy harcba szálljunk az ukránokkal. Senki sem gondolta igazán, hogy az Ukrán Fegyveres Erők valóban harcolni fog a saját hazájáért, a szeretteiért. Ezt csak azután tudtuk meg, hogy odamentünk
− mondta egyikük.
A férfiak szerint szinte megkönnyebbülés volt, hogy elfogták őket.
Egyikük azt mondta, hogy ő és egy sebesült bajtársuk volt az egyetlen túlélő a csoportjában, akik „két ukrán aknavetős és egy mesterlövész közé szorultak”.
Azt a parancsot kaptuk, hogy ássuk be magunkat, így hát beástam magam a helyemen, és vártam az evakuálást. Egy 10 fős csoportot küldtek, és az orvlövész mind a tízet likvidálta. Aztán a parancsnokság szólt nekünk az adóvevőn: Tűnjetek el, ahogy csak tudtok, magatokra maradtatok
− emlékezett vissza.
Ekkor − mondta – ukrán katonák „odajöttek, és lőttek egyet a lábam mellett, azt mondták: kezeket fel, és ennyi volt”.
Amikor megkérdezték, hogy újra meghoznák-e ugyanezt a döntést, a foglyok egy pillanatra elhallgattak.
„Azt hiszem, rossz döntés volt (…) Soha nem vettem részt semmilyen katonai műveletben, különösen nem az Ukrán Fegyveres Erők ellen harcolva, amely nem hajlandó feladni a földjét. Rossz ürüggyel hoztak ide minket. Így hát háborúban állunk, de nem hiszem, hogy ez egy igazságos ok” − mondta az egyikük.
A másik fogoly egyetértett vele. „Nem hiszem, hogy megérte. Most abban reménykedem, hogy új életet kezdhetek.”
Elmondta, hogy fogságba esése óta sikerült elérnie a családját. „Azt hitték, hogy meghaltam, amíg nem vettem fel velük a kapcsolatot. Sírtak és meglepődtek, hogy életben vagyok.”
Mindkét férfi azt mondta, hogy vissza akar térni Oroszországba. Egyikük azt mondta: „Nem érdekel Oroszország, csak haza akarok menni.”
(Borítókép: Marko Djurica / Reuters)