A háború egy éve alatt nem csak a globális viszonyok, kapcsolatrendszerek alakultak át, hanem környezetünkben is érzkelhető változások történtek itt, Kelet-Közép-Európában. Éppen ezért a beszélgetés leginkább a kétoldalú kapcsolatokra fókuszált, amelynek során téma volt:
Az elmúlt hét híre volt, hogy Romániával fog össze a magyar kormány a kárpátaljai kisebbségek ügyében, mert félő, megszűnhetnek a nemzetiségi iskolák Ukrajnában szeptembertől. Ki keresett meg kit ez ügyben és elképzelhető-e, hogy más területeken is összefog a magyar és a román diplomácia?
Az elmúlt évtizedek tapasztalatai nyomán sokan úgy vélik, hogy a magyar–román diplomáciai kapcsolatok hűvösek. Ez kívülről valóban tűnhet így, de ki kell ábrándítanom azokat, akik ezt hiszik, mert igenis vannak olyan területek, ahol eddig is és ezután is együttműködünk, ha nem is látványosan. Való igaz, hogy a kisebbségpolitika eddig nem tartozott ebbe a körbe. Ukrajnában 2014–2015 óta tart az a folyamat, amelynek során elkezdték törvényhozási eszközökkel kurtítani a nemzetiségek jogait. Ez nemcsak a magyar kisebbségekre, hanem valamennyi, Ukrajnában élő kisebbségre, így a románokra is igaz. Ugyan az érdekeink azonosak voltak, de másféle eszközökkel éltünk.
Egyszer egy volt román külügyminiszter-helyettes azt mondta nekem: két homlokegyenest eltérő stratégiát folytatunk. Önök hangosak és felhasználják a nemzetközi szervezeteket, kihasználják a nyilvánosságot. Mi viszont a csendes diplomácia eszközeivel élünk, próbálunk a háttérben egyezkedni. A két stratégiában egy dolog biztosan közös, mégpedig az, hogy eredménytelenek voltak ez idáig. Egyik fellépés sem vezetett el oda, hogy az ukránok változtassanak a kisebbségi politikájukon. 2017-ben Melescanu akkori román külügyminiszterrel még én határoztam el egy közös együttműködést, ám a háború kitörésével ez lekerült a napirendről. Viszont nemrégiben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén létrejött egy közös kezdeményezés, méghozzá a magyar és a román képviselők révén, aminek nyomán most a Velencei Bizottsághoz fordultunk.
Mit várunk a Velencei Bizottság döntésétől?
Azt azért mindannyian tudjuk, hogy a Velencei Bizottság döntései meglehetősen dodonaiak és nem kötelező érvényűek. Személy szerint én abban bízom, hogy adott esetben az ukránokat jobb belátásra lehet téríteni. Kijevben nagyon arra koncentrálnak, hogy az Európai Unió tagjai legyenek, ehhez azonban a nemzeti közösségek védelmét is magukévá kell tenni és figyelembe kell venniük az Európa Tanács vonatkozó, érvényes jogszabályait is. Ez számunkra kedvező lehet, főleg, ha ezeket a jogszabályokat erősíti a Velencei Bizottság döntése is, és ezek összessége végeredményben rábírja majd az ukrán vezetést, hogy visszatérjen a kisebbségekkel szembeni korábbi politikájához.
Milyen kisebbségi szabályozással vagy milyen nyelvtörvénnyel lenne elégedett a kormány Ukrajnában? Vannak egyeztetések ebben a témában Kijevvel?
Mi egyszerűen meg tudjuk mondani, hogy mit szeretnénk ebben az ügyben. Azt szeretnénk, ha a magyarok visszakapnák azokat a jogokat, amelyekkel 2014-ben még rendelkeztek Ukrajnában. Tehát lehessen magyarul tanulni egészen az egyetemig, lehessen anyanyelven érettségizni, ne kelljen kárpátaljai művelődési házakban magyar előadásokat ukrán szinkrontolmácsolással elrontani. A probléma most azért igazán égető, mert idén szeptembertől gyakorlatilag megszűnnek a kisebbségi iskolák. Csak állami iskolák lesznek kisebbségi nyelvoktatással.
Egy számunkra kedvező változás esetén hajlandók lennénk Ukrajna további támogatására, esetleg akár fegyverekkel is?
A fegyverszállításnak és a magyar nemzeti közösség jogfosztásának semmi köze egymáshoz. Mi azért nem szállítunk fegyvereket, mert azt gondoljuk, hogy az egyértelműen csak a háború elhúzódásához és eszkalációjához vezet. Ha az ukránok visszaállítanák a magyar kisebbségek eredeti jogait, akkor mi nem blokkolnánk, hanem hozzájárulnánk az ukrán–NATO miniszteri szintű bizottság összehívásához. Ezt a kérdést mi világosan a magyar kisebbség ügyéhez kötjük.
Ön szerint a háború után körülbelül mekkora létszámú magyar kisebbség maradhat Kárpátalján?
Erre csak becslések lehetségesek. Van Kárpátaljának egy katonai kormányzója, akit Viktor Mikitának hívnak, és akinek mi hálásak lehetünk. Ő ugyanis képes volt arra, hogy a háborús körülmények között is biztosítsa a békés együttélést a különböző kisebbségek között Kárpátalján. Számunkra az a fontos, hogy a kormányzó – az eddigiekhez hasonlóan – a jövőben is biztosítani tudja a magyar kisebbség fennmaradását.
Változhat-e nálunk a határellenőrzés amiatt, hogy a háború alatt sokan jutottak be illegálisan az EU-ba az ukrán–magyar határon keresztül? Ezt számos uniós tagállam is kifogásolta.
A lengyelek és a szlovákok után mi is hoztunk egy döntést, aminek értelmében Ukrajna területéről csak azok jöhetnek be a schengeni övezetbe, akiknek ehhez joguk van. Mindazok, akik a háború kezdete után mentek Ukrajnába, azokat már nem lehet beengedni azért, mert egyesek tisztességtelen módon felhasználják a háborút arra, hogy jogszabálysértő módon jussanak be a schengeni övezetbe.
Az elmúlt évben volt számos diplomáciai szóváltás a magyar és az ukrán külügy között. Elég, ha csak az ominózus „Ukrajna egyes részei most a senki földjére hasonlítanak” ügyre gondolunk, vagy amikor Önt azzal vádolta az egyik ukrán képviselő, hogy magyar katonákat tervez Kárpátaljára küldeni. Hogyan tekint vissza ezekre az ügyekre, van-e olyasmi, amit ma már másként csinálna?
Szerintem semmit sem kellene másképpen csinálnunk, ha visszatekintek az elmúlt egy évre. Továbbra sem látok okot arra, hogy fegyvereket kellett volna szállítanunk, nem látok okot arra, hogy fegyvereket kellett volna átengednünk, és azt sem gondolom, hogy a szankciók mindenképpen jó ötletek lettek volna. Arról se feledkezzünk meg, hogy mindeközben Magyarország legnagyobb humanitárius akcióját indítottuk el.
Furcsa folyamatosan azzal szembesülni, hogy a kijevi vezetés minket csepül, holott Ukrajna szomszédjai vagyunk, tehát gyakorlatilag mi érezzük legjobban a háború negatív hatásait, egy olyan háborúét, amit nem mi robbantottunk ki és emellett nem blokkoltunk semmilyen nemzetközi döntést, amely az ukránok számára fontos lett volna. Ez nem tisztességes.
Ezeket a sérelmeket eddig félretettük, beleértve a magyar kisebbség ügyét is, mondván, majd ha véget ér a háború, akkor tisztázzuk ezen ügyeket. Azonban tavaly év végén elfogadtak egy olyan törvényt Ukrajnában, amely mégis lehetetlen helyzetbe hozza az ottani kisebbségeket. Kénytelenek voltunk lépni, mert bár egy megtámadott országot segítünk, ugyanakkor ez az ország éppen a neki segítők számára hoz nagyon fájó szabályozásokat.
Tavaly novemberben elfogadhatatlannak nevezte, hogy miközben Magyarország mindent megtesz Ukrajna támogatása érdekében, addig több magyar vállalatot is ellehetetlenítenek a szomszédos államban, csak azért, mert Oroszországban is jelen vannak. Történt változás ebben az ügyben? Hány magyar vállalat van jelenleg Oroszországban, illetve Ukrajnában?
Neveket nem mondok, de vannak nagy mezőgazdasági, banki vállalkozások és az energetikai szektornak is cégei, amelyek jelen vannak mindkét országban. Ezek a vállalatok nem követtek el semmit Ukrajnában, tisztességesen működnek és teszik a dolgukat. Ennek ellenére folyamatosan születnek olyan döntések, amelyek a működési környezetüket rontják.
Az Oroszországban lévő magyar cégektől is hívtak be alkalmazottakat a legutóbbi mozgósításkor az orosz hadseregbe?
Nem tudunk tömegesen besorozottakról magyar tulajdonú cégek esetében.
Miért nem utazott még Kijevbe?
Ha kapok meghívást és előzetesen meg tudunk állapodni a látogatás érdemi témáiról, időpontjáról, akkor szívesen megyek, de ilyen meghívás eddig még nem érkezett.
Többször járt Moszkvában, legutóbb pedig Minszkben. Miért tartotta fontosnak éppen most ellátogatni Minszkbe?
Nyitva kell hagyni a kommunikációs csatornákat ahhoz, hogy az egymással szembenállók valamikor is érdemben tudjanak tárgyalni. Ugyanis, ha nincs meg ez a csatorna, akkor nincs lehetőség semmiféle tárgyalásra, és akkor nincs remény a békére sem. Én Minszkben is azt a kérést fogalmaztam meg a tárgyalásokon, majd a sajtótájékoztatón is, hogy semmiféle olyan intézkedést, döntést ne hozzanak, amely a háború időbeli, vagy földrajzi kiterjedését eredményezheti.
Minszkben csak belorusz partnerekkel tárgyalt?
Csak beloruszokkal egyeztettem, és itt azért esik rosszul az a feltételezés, hogy oroszokkal is tárgyaltam volna, mert bármikor egyeztettem korábban az orosz féllel, arról mindig beszámoltam. Eddig háromszor jártam Oroszországban a háború kitörése óta, mindegyikről tájékoztattam a sajtót. Ha én bármikor akarok tárgyalni az oroszokkal, akkor tárgyalok, nem kell ahhoz nekem egy harmadik országba repülnöm.
Orbán Viktor kormányfő miért nem látogatott el eddig Kijevbe, hiszen az európai államok túlnyomó többségének vezetői tárgyaltak már az ukrán fővárosban, legutóbb éppen az amerikai elnök utazott oda villámlátogatásra?
Amikor a látogatás időszerű lesz, akkor el is fog utazni a magyar kormányfő, a külügy jelenleg dolgozik ennek előkészítésén.
Mit gondol Jeffrey Sachsnek a The Economistban nemrégiben megjelent véleménycikkéről, amelyben az amerikai közgazdász felvetette, hogy a nagyobb államok, mint például Brazília, Indonézia, Kína, India, segíthetnék igazán a megállapodást a háború ügyében? Lehet-e esetleg ebben szerepe Magyarországnak azáltal, hogy jelenleg magyar elnöke van Kőrösi Csaba személyében az ENSZ közgyűlésének?
Nekünk mindegy, hogy ki, hol és mikor szervezi meg a béketárgyalásokat, számunkra csak az a fontos, hogy legyenek béketárgyalások. A háború kezdete után nem sokkal megtettük azt a javaslatunkat, hogy Budapest bármikor kész helyet adni a béketárgyalásoknak, és ezt az ajánlatunkat most is fenntartjuk.
Az elmúlt egy évben volt-e olyan pillanat, amikor a kormány úgy gondolta, hogy ebbe a háborúba komolyan belesodródhat Magyarország?
Azonnali akut veszélyhelyzet nem volt, de az elmúlt év során folyamatosan ott lebegett a fejünk felett ennek a veszélye, és a kettő közül nem tudom, melyik a jobb.
Ön hogy látja, mikor lehet vége a háborúnak?
Szerintem ez egy dolgon múlik, méghozzá azon, hogy mikor szánják el magukat az oroszok és az amerikaiak, hogy leüljenek tárgyalni. A lényeg persze az, hogy mielőbb érjen véget ez a háború.
(Borítókép: Szijjártó Péter. Fotó: Kaszás Tamás / Index)