A 36 éves törzsőrmester az invázió első napján, nem sokkal hajnali 3 óra 40 perc után, több mint egy órával azelőtt, hogy az orosz elnök bejelentette volna a „különleges katonai műveletet”, egyedül halt meg, testét láthatatlan orosz támadók hangtompítós fegyvereiből származó golyók tépték szét. A háború első évfordulójára kereste fel a The Guardian a férfi özvegyét, egykori harcostársait, hogy beszámoljanak a véres háború első áldozatáról.

Tkacs egy katonai ellenőrző ponton állomásozott Zornyivka falu határában, a keleti Luhanszki területen, ahol Ukrajna és Oroszország találkozik. Pillanatokkal azelőtt, hogy életét vesztette, elrendelte a parancsnoksága alatt álló öt fiatalember az ukrán határőrség tagjainak visszavonulását.

A hőkamerás szemüvegek segítségével egy maroknyi orosz katonát észleltek, akik a sűrű hó leple alatt az ukránok enyhén megerősített állása felé lopakodtak. Ez előrenyomuló csapat volt. Mögöttük a hadsereg.

Abban a pillanatban az oroszok, akik valahogyan tudták, hogy észrevették őket, tüzet nyitottak, és a golyók zápora átütötte a kis kunyhó, egy régi vasúti kocsi szürke fémfalát, amelyben a férfi menedéket talált. Az ukrán állami határőrség megerősítette, hogy a Zornyivka elleni orosz támadás volt az első ukrán területen aznap reggel. A falu környékén szolgálatot teljesítők szerint Tkacs volt az első az ukrán szolgálati személyek közül, aki meghalt a térségben. 

„A határőrök voltak az elsők, akik az ellenség árulását maguk is megérezték, és minden irányban harcba keveredtek az Orosz Föderáció fegyveres erőinek túlerőivel” – mondta az állami határőrség szóvivője.

Egy kétéves kislányt hagyott hátra, aki soha nem ismeri meg őt, egy nyolcéves fiút, akinek az életét annak a véres napnak az élményei határozhatják meg, és egy 29 éves feleséget, Okszanát, akinek a halála után néhány órával ki kellett szednie és gyengéden megtisztítania szerelme még mindig vérző holttestét, mielőtt a temetéshez a legjobb sötét öltönyébe öltöztette volna.

„Holnap találkozunk, szeretlek, hiányzol!”

Okszana négy órával a halála előtt beszélt utoljára a férjével telefonon. Egy órán át tartott a hívás, a lányuk, Dominica közelgő második születésnapjának terveit beszélték meg. A férje másnap délelőtt fél 11-kor érkezett volna haza a szolgálatból, és akkor akartak venni a lányuknak egy tolóautót.

Tkacs búcsúszavai Okszanához tragikusak voltak, ugyanis olyan egyszerű ígéretet tett, amelyhez hasonlót a legtöbb ember is mondott már: „Holnap találkozunk. Szeretlek. Hiányzol.”

Okszana ma egy nyugat-ukrajnai kisváros, Volodimir külvárosában, egy rozoga házikóban él a gyermekeivel és édesanyjával, az 55 éves Valentynával. Innen emlékezett most vissza az egy évvel ezelőtti tragédiára. Tavaly nyáron nyugatra menekültek szülőfalujuk, Mykilske orosz megszállása elől, 5 mérföldre északnyugatra attól az ellenőrző ponttól, ahol Tkacsot megölték.

„Mindig is barátok voltunk”

Az özvegy elmondta, az ő élete kezdettől fogva összefonódott Tkacséval. „Ugyanabból a faluból származunk. Én az egyik utcában laktam, ő pedig a másikban” – fogalmazott.

Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Persze hét év különbség van köztünk, így ő ismert meg először engem, én pedig később ismertem meg őt. […] Mindig is barátok voltunk. Mindig hazavitt a suliból a motorján, és azt mondta anyukámnak: »Hazahoztam a kis napsugaradat«

– mesélte Okszana, aki elárulta, romantikus kapcsolatuk hét éve kezdődött.

Tkacs, aki 2007-ben lépett be az állami határőrséghez, elkezdett gyakran felbukkanni a helyi élelmiszerboltban, ahol Okszana dolgozott, így ismerkedtek meg újra egymással. Majd a pár 2018-ban összeházasodott Mikilske kis templomában, és közös otthont építettek, ahol egy kis farmot is kialakítottak maguknak.

A háború kitörését megelőző egyéves időszakban az életük egyre nehezebbé vált. Bár Tkacs nem vett részt harcokban, miután az oroszok által támogatott szakadárok kikiáltották Donyeck és a saját régiójuk, Luhanszk függetlenségét, a feszültség nőtt. A határőr pár hónappal a halála előtt fontolgatta, hogy otthagyja munkáját, mert az otthoni feladatait az állatokkal, kerttel egyre nehezebben tudta ellátni. „Még ha szabadnapja is volt, akkor is behívták dolgozni, egy kiképzésre vagy valami hasonlóra, és a végére már minden istenadta napon behívták. Szóval nagyon nehéz volt” – árulta el az özvegy.

Okszana azt javasolta, hogy jelentkezzen még egy utolsó évre, mert tudta, hogy a férje nem szívesen maradna otthon. Januárban aláírta az új szerződést.

Azt mondtam neki, adjunk még egy évet, és reméljük, hogy javul a helyzet. De összességében tetszett neki. Mindig határőrjáratokon vett részt, így a határon járva töltötte a napjait. Vadász volt, horgászott, szerette a természetet, ez tökéletes volt számára

– árulta el Okszana.

Az utolsó napok

Az a két hét azonban, mielőtt Putyin Ukrajnába vezényelte volna csapatait, különösen nehéz volt a család számára. A házaspár alig látta egymást, ezért amikor 21-én Tkacsnak szabadnapja volt, egy családi vacsorát javasolt. Így elment az édesanyjáért, majd épphogy előkészült a grillezéshez, 17 óra körül hívták, hogy mindenkit behívnak, így gyorsan összeszedte a holmiját, és elment a bázisára.

Tkacs hajnali egykor tért vissza, amikor már mindenki aludt, hogy pihenjen egy kicsit a 22-én, hét órával később esedékes műszakja előtt.

Reggel készítettünk neki egy kis ételt, én pedig bepakoltam a táskáját – mivel két napig ott lesz, csomagoltam neki néhány szendvicset, hogy vigye magával. Elbúcsúztunk, szeretettel, és elment

– mondta Okszana.

A pár, ahogyan az lenni szokott, a következő két napban is telefonon beszélt egymással. Utolsó hívásuk 23-án este 11 óra körül volt, nem sokkal azelőtt, hogy Tkacsnak négyórás pihenőt kellett volna tartania a kunyhóban. Minden nyugodt volt.

Arról beszéltünk, hogy elmegyünk vásárolni a városba, vagy esetleg valahová nagyobb helyre. Semmi jel nem utalt semmire. Nem tudom, mit tudott vagy mit nem tudott akkoriban – egy szót sem szólt semmi szokatlanról. Nagyon nyugodt volt

– emlékezett vissza a történtekre a nő.

„Egyszerűen csak tűz alá vettek minket”

Tkacs mellett ült a kunyhóban, amikor éjfélkor befejezte a hívást, a 21 éves Artem Umanets őrmester.

Aztán lefeküdtek aludni, míg a kollégáik sorra járőröztek odakint. Hajnali 3 óra körül a rádión keresztül olyan hírek érkeztek a kunyhóba, hogy a térségben ukrán területen azonosítatlan fegyvereseket láttak.

„Denisz úgy döntött, hogy további parancsig őrködünk – emlékszik vissza Umanets. – Miközben figyeltünk, észleltünk egy csoportot, amely a mi irányunkba mozgott, és Denys úgy döntött, hogy a mi állásainkba vonulunk.”

Tkacs azt mondta az embereknek, hogy egyesével vonuljanak vissza. Ő majd követi őket, amint mindannyian hátrébb húzódtak. Ahogy Umanets sorra került, a sötétben futva, dobogó szívvel, a puskatűz közvetlenül mögötte kezdődött, a golyók sistergve száguldottak a levegőben. A háború elkezdődött.

Nem céloztak különösebben, egyszerűen csak tűz alá vettek minket, a kunyhót, mindent, ami ott volt

– mondja Umanets. 

A faluban járőrözve, 300 méterre az ellenőrző pont mögött, Oleksandr törzsőrmester és egy fiatalabb kollégája nem hallotta a hangtompítós fegyverekből kilőtt golyókat. A helyi kutyák azonban igen, és ugatni kezdtek.

„Mondtam az ifjabbiknak, hogy valami nincs rendben. Erre ő kérdezte, hogy mi nincs rendben. Rögtön ezután valaki egy hangszórón keresztül megszólalt, és mi tisztán hallottuk, kétszer is: »Ha leteszitek a fegyvert, és felemelt kézzel jöttök ki, semmi sem fenyegeti az életeteket.« Olekszandr felhívta a parancsnokát, aki dermesztő választ adott: »Fiúk, hagyjátok el Zornyivkát, tűz alatt van!« A két katona az életéért futott” – mondta a történtekről.

 „Anya, ugye megérted, ha nem veszi fel, akkor már elment” 

Mikilszkében, akkor hajnalban Okszanát a mellette lévő kiságyban fekvő lánya hisztérikus sírása ébresztette fel. Hajnali négy óra volt.

Soha nem láttam még így. Próbáltam vigasztalni, nem tudtam, miért sír annyira. Miközben próbáltam megvigasztalni, hallottam, hogy zörögnek az ablakok, és rájöttem, hogy ez háború. És nem tudom, mit tegyek. Meg kell vigasztalnom a babát, vagy hívjam a férjemet, hová fussak, mit tegyek? Hála istennek a baba megnyugodott, nem aludt el újra, de a karomra feküdt csendesen, én pedig elkezdtem hívni Deniszt

– mondta Okszana.

A pánik egyre csak nőtt. Legalább ötször tárcsázta férjét, de nem vette fel, így felhívta az édesanyját, aki ugyancsak feldúlt volt, de próbálta vigasztalni lányát – sikertelenül. Okszana akkor felhívta a férje parancsnokát, aki ragaszkodott hozzá, hogy a határon lévők mind visszavonultak és biztonságban vannak. De őt nem lehetett meggyőzni.

Reggel 6-kor Okszana felébresztette, felöltöztette fiát és összepakolta a holmiját, majd elindultak Okszana édesanyjához. Ezt követően Okszana a gyerekeket az édesanyjánál hagyta, és elindult a határra, felvette a nővérét két férfi barátjával együtt, hogy támogassák, és megtették a rövid utat oda, ahol a férje állomásozott. Egész konvojnyi orosz harci eszköz közeledett feléjük, de a harcoló erőket nem zavarta a másik irányba haladó kis fehér Lada.

Az ellenőrző ponthoz közeledve Okszana az út szélére húzódott, egy sorompó mellé. Még mielőtt kiszállt volna az autóból, Okszana egy holttestet látott a kunyhó mellett, és tudta. Odament a férjéhez, rádőlt, és megpróbálta visszarázni az életbe. A teste már merev volt. Minden porcikáját golyók sebezték meg, még az ujjai is eltörtek, az arcát pedig vér borította. 

Egy páncélozott jármű mögül óvatosan kikukucskált rájuk néhány orosz, de nem szóltak egy szót sem, és nem is közeledtek a nőhöz.

Legszívesebben üvöltöttem volna rájuk, hogy meggyilkolták a férjemet

– mesélte az özvegy. Az Okszanával és a nővérével utazó két férfi elment a helyi faluba, és kölcsönkértek egy utánfutót a holttestnek. A nő semmire sem emlékszik a visszaútról.

„Megmostuk őt. Csupa vér volt, és először azt hittem, hogy zárt koporsót kell csinálnunk, mert még az arcát is szétlőtték. De aztán, miután megmostuk, már csak vér volt rajta, az arca ép volt. Nagyon nehéz volt. Folyton vérzett a sebeiből, miközben próbáltuk öltöztetni. Minden egyes golyó ütötte lyukat vattával tömtünk be, és megpróbáltuk ragasztószalaggal leragasztani, de a vér csak jött és jött és jött” – mondta.

Másnap reggel 5 órakor Tkacs szülei megérkeztek, hogy megnézzék a fiukat. Ezután Okszanának 80 kilométert kellett a holttestet a halottkémhez vinnie, mielőtt visszatért volna, hogy rövid temetést tartson otthonában, és a helyi temetőben temessék el, 500 méterre a háztól. 

A pap azt javasolta, hogy mondjon néhány utolsó szót, de összetört a holttest mellett.

Miért hagytál el engem? Mihez kezdjek most nélküled?

– Okszana nem tudott szembenézni azzal, hogy elmondja a fiának. 

Saját szülei is megkérdőjelezik, hogy az oroszok végeztek-e vele

Augusztusban úgy döntött, hogy elhagyja a falut, eladta az összes bútorát, hogy kifizethesse a helyét egy nyugatra tartó kisbuszban, miután rájött, hogy a gyerekeinek orosz iskolába kell járniuk. Négynapos veszélyes út lett volna, de Okszana nem bírta elviselni sem az orosz megszállás elfogadását Mikilszkében, sem a Kreml elbeszélését az eseményekről.

Tkacs saját parancsnoka és azok egyike, akik február 24-én vele voltak az ellenőrző pontnál, a faluban maradt, és alávetette magát az orosz uralomnak. Amikor meglátta férje egykori elöljáróját az ottani utcán, amint hat hónapos kislányával és feleségével sétál, Okszana bevallja, hogy sötét, gyilkos gondolatai voltak a bosszúról. „Azt hiszem, ő a hibás mindenért. Mert nem figyelmeztette őket, nem hívta vissza őket a posztról” – mondta.

Okszana azoktól hallotta, akik Tkacs mellett szolgáltak, hogy szerintük ő volt az első ukrán katona, aki a háborúban halt meg. Ő vette át a bátorságáért kapott kitüntetését. 

Az orosz–ukrán háborúról szóló folyamatos tudósításunkat itt tudja elérni.

(Borítókép: Alexey Furman / Getty Images)