Egy hím és három nőstény alkotta Pablo Esbobar, a harminc éve halott medellíni kokainbáró állatseregletének víziló-populációját, de a drogkereskedő vastagbőrűi szétszéledtek Kolumbiában, és mára legalább 160 tagú csordává szaporodtak. Mivel közben komoly környezeti károkat okoz ez az invazív faj, felmerült a két-három tonnás óriások kiirtása. Csakhogy Antioquia tartomány állatbarát kormányzója más megoldást talált.
Aki látta a Narcos című remek Netflix-sorozatot vagy az Escobar című 2017-es filmet Javier Bardem és Penelopé Cruz főszereplésével, annak nem szükséges magyarázni, mi mindent csinált jó dolgában a medellíni kokainbáró. Túl azon, hogy alkalomadtán százdollárossal gyújtott cigarettára, birtokán, az Hacienda Nápolesban még egy állatkertet is berendezett, amelynek a büszkesége négy víziló volt; egy bika és három nőstény.
A hatalmas testű állatokat egy egyesült államokbeli állatkertből hozta be a bűnöző, mondanunk sem kell, hogy a törvény megkerülésével. (Bár azokban az években Kolumbiában maga Escobar volt a törvény, ahogy egy korábbi Index-cikkből is kiderül, amelyben a drógbárót üldöző két amerikai ügynök, Steve Murphy és Javier Pena adott interjút lapunknak.)
Aztán amikor 1993-ban Pablo Escobart menekülés közben lelőtték, az állatsereglet gazdátlanul maradt, és a vízilovak szétszéledtek, majd szaporodni kezdtek. Mivel Kolumbia éghajlata hasonlít az őshaza, azaz Afrika klímájára, a vastagbőrűek remekül érezték magukat, és elkezdték benépesíteni a Magdalena-folyó völgyét. Csakhogy ez olyan volt, mintha megannyi buldózer vette volna birtokba a területet; mindent lelegeltek, hatalmas környezeti károkat okozott az invazív, tehát Kolumbiában nem őshonos faj, amelynek ezen a tájon nincs természetes ellensége. Ráadásul amikor az emberrel közeli kapcsolatba kerültek, még veszélyesek is voltak.
Mára százhatvanra tehető a létszámuk, és a Nature című folyóiratban megjelent tanulmány szerint rövid időn belül ezerötszáz egyedre duzzadhat a populációjuk, ami környezeti katasztrófa rémképét vetíti előre. Kolumbiai környezetvédők sürgős intézkedéseket sürgettek, ami részben az állatok kiirtását, részben állatkertekbe történő átszállítását jelentette volna. Mi több, megpróbálkoztak a vízilovak létszámának fogamzásgátlás útján történő kordában tartásával is, de ez sem vezetett eredményre.
Csakhogy sok kolumbiai szemében ezek az állatok, a „kokainhippók” (a faj latin nevéből, a Hippopotamus amphibiusból, vagyis a kétéltű vízilóból eredeztetve) aranyos, már-már cuki jószágok, nem beszélve arról, hogy idegenforgalmi látványosságként is funkcionálnak. Így a megmentésükre valóságos népmozgalom indult, amelynek Aníbal Gaviría Correa, a Medellínt is magában foglaló Antioquia tartomány kormányzója állt az élére.
Mégpedig úgy, hogy megoldotta a százhatvanból hetven egyed elszállítását külföldre: hatvanat egy mexikói, tízet pedig egy indiai rezervátumba. De vajon miért nem az őshazába, Afrikába?
Nos, azért, mert időközben Kolumbiában olyan kórokozókkal fertőződtek meg, amelyek lappangó betegségeket okozhatnak, ha visszakerülnek az állatok Afrikába, ahol nem alakult ki a rezisztencia ezekkel a bacilusokkal szemben, és akár a teljes faj kipusztulhat.
Ha viszont ott maradnának Kolumbiában, az ürülékükkel rettenetesen elfertőznék azokat a kisebb tavakat, amelyekben tanyát ütöttek. Már így is roppant szennyezettek ezek a vizek, túlszaporodtak bennük a különféle baktériumok, amelyeknek a vízilóürülék remek táptalajt biztosít.
A vízilovak áttelepítése Mexikóba és Indiába az év közepére befejeződhet, vélik a kolumbiai szakemberek.
(Borítókép: Juancho Torres / Anadolu Agency / Getty Images)