1998 nagypéntekén kötötték meg Észak-Írországban azt megállapodást, aminek segítségével az Ír-sziget lezárta véres és viharos 20. századi történelmét. Az egyezményhez vezető út közel sem volt egyszerű, és azóta is okoz problémákat, azonban utóbbi a brexitnek köszönhető.
1998. április 10-e történelmi nap volt az addig megosztott és a külföldi híradásokba csak a különböző terrorakciók miatt bekerülő Észak-Írországban:
ugyanis azon a nagypénteki napon sikerült a brit és az ír kormány segítségével megállapodnia a két északír tradíciónak a békében.
Ez nagy napnak számított mindkét tradíciónak: a magukat írnek valló katolikus, többségük az Ír Köztársasághoz tartozni akaró ír nacionalistáknak, illetve a magukat britnek valló protestáns unionistáknak, akik jövőjüket az Egyesült Királyságban képzelik el.
Észak-Írország 20. századi történelme ugyanis közel sem volt olyan fényes, mint 1998 nagypénteke: az 1919 és 1921 közötti ír szabadságharc következtében Írország kivált az Egyesült Királyságból – akkori nevén Nagy-Britannia és Írország Királyság Egyesült Királyságából –, és hátrahagyva a monarchiát köztársaságot alapított.
Az angol–ír békeszerződésben a felek megállapodtak a független Ír Köztársaság létrejöttében, a függetlenségüket visszaszerző katolikus írek pedig lemondtak az Egyesült Királyság részére a korábban az Ír Királysághoz tartozó hat, többségében protestáns britek által lakott északi tartományról, az 1920 decemberében létrejött Észak-Írországról.
Az ír politikát e 1921-es béke közel száz évig határozta meg, hiszen a békeszerződést sokan ellenezték: ezzel a létrejövő állam hivatalosan is lemond e területekről, viszont akik támogatták – és ők voltak többségben –, úgy látták: ennél többet jelenleg nem tudnak kiharcolni, ezért pragmatikusan aláírták a békét.
Azonban az, hogy az Ír Köztársaság politikájában e békeszerződés közel száz évig a legnagyobb törésvonal volt az ír pártok között, elhanyagolható ahhoz képest, ami ez idő alatt Észak-Írországban történt:
az újonnan létrejött határ északi részén ragadó íreknek nem tetszett, hogy így lemondtak róluk, a brit protestánsok pedig elnyomták az általuk csak „katolikus disznóknak” titulált honfitársaikat.
Ezért az Ír Köztársaság és Észak-Írország íreinek egy része megesküdött: addig nem teszik le a fegyvert, amíg Írország újra nem egyesül, ezzel megalakítva a második világháború utáni legnagyobb európai terrorszervezetet, az IRA-t, amelynek tagjai sem az Ír Köztársaságot, sem Észak-Írország létét nem fogadták el, mondván: mindkét országot a brit imperializmus szülte.
Az IRA működése azonban az 1960-as évektől kezdett jelentőssé válni. Ha nem is napi szinten, de gyakorivá váltak a brit katonák, az unionista paramilitáris szervezet, a rendőrség és olykor civilek elleni terrorakciók: az egyik leghíresebb példa az 1984-es brightoni bombatámadás, amikor az IRA tagjai az akkori brit miniszterelnököt, Margaret Thatchert és kormányának tagjait próbálták így kivégezni.
Ugyanakkor nemcsak a története során egyébként többször is szakadáson áteső IRA volt aktív, hanem a brit hadsereg, az IRA ellenében létrejött unionista paramilitáris szervezetek és az északír rendőrség is: miközben Észak-Írországban elnyomták a katolikus íreket – szavazati jogot például ingatlan meglétéhez kötötték, ám törvénnyel lehetetlenítették el az ingatlanszerzést –, ő maguk is többször ütöttek rajta északír íreken vélt vagy valós IRA-tagságuk miatt.
Ennek egyik leghírhedtebb példája az 1972. január 30-i, utólag véres vasárnapnak nevezett esemény: ekkor a brit ejtőernyősök ugyanis tüzet nyitottak a többnyire békésen, saját emberi jogukért tüntető írekre (London)derryben, aminek következtében 26 embert sebesítettek meg. Közülük tizenhárman aznap, egy pedig a sérülések következtében hónapokkal később vesztette életét.
Észak-Írország második legnagyobb városának hivatalos neve Londonderry, ugyanakkor az ír nacionalista tradíció tagjai a London előtagot nem használják, mivel számukra az a brit imperializmus és ír alávalóság jelképe. Ezért a város ír nacionalisták lakta környékein eleve csak Derrynek nevezik.
Hiába a nagypénteki egyezmény, az ír és a brit identitás még mindig erős a tradíciók tagjai között: az írek gyakran lefestik a várost jelző útjelzőtáblákon a London szót, míg az unionisták az Ír Köztársaság területén gyakran a Derry elé odaírják a Londont. Hogy ne sértsünk meg egy tradíciót sem – és ne adjuk egyiknek se igazat –, ezért a cikkben konzekvensen (London)derrynek nevezzük a várost.
Azonban az ír és a brit kormány 1970-es közeledése, majd megbékélése folytán lassan megkezdődött a tárgyalás az északír helyzet megoldásáról is, ugyanakkor nagyon sok alulról építkező folyamat is volt: a brit unionista és ír nacionalista középiskolások nyaranta közös táborban vettek részt, emellett megjelentek a vegyesházasságok is. Egy idő után már mindenki tudta, a béke és a fegyverletétel elkerülhetetlen.
Már az 1980-as évektől az északír ír nacionalista pártok, az akkor erősebbnek számító SDLP (Szociáldemokrata és Munkáspárt) és a Sinn Féin elkezdett tárgyalni az ír kormány segítségével, hogyan lehetne a béke útján elindulni. 1994-ben végül az IRA először ideiglenesen, majd augusztusban véglegesen letette a fegyvert, amit az unionista paramilitáris szervezetek eleinte szkeptikusan fogadtak, de októberben ők is így tettek.
A béketárgyalások már ekkor elég intenzívvé váltak, amit Bill Clinton 1995-ös (London)derryi látogatása csak felerősített.
A feleknek végül 25 évvel ezelőtt, 1998 nagypéntekén sikerült megállapodniuk, hogyan nézzen ki a két nagy tradíció számára elfogadható Észak-Írország: ebben kimondták, hogy
Ez a kompromisszumos megoldás mindenkinek elfogadható volt: az ír nacionalisták, ha nem is Írország részeként, de szabadon járhattak a két ország között, és nyíltan megélhették ír identitásukat, míg a brit unionisták ugyan lemondtak abszolút hatalmukról, de véget értek a véres harcok, és visszakapták az 1973-ban feloszlatott törvényhozásukat, így a „beejtőernyőztetett” londoni apparátus helyett ismét a helyi britek irányíthatták saját országukat.
Ha nem is mindig tökéletesen, de a rendszer működött: a két tradíció sokszor egymással egyet nem értve, de közösen irányította az országot, a fegyverek helyett tárgyalóasztalnál simították el a nézeteltéréseiket.
Azonban hiába törölték el a gettókat, hiába alakultak meg a közös intézményrendszerek, a két tradíció közötti ellentétek a brexit következtében ismét felszínre törtek.
Míg az unionisták el akarták hagyni az uniót, a nacionalisták maradni szerettek volna, így a 2016-os népszavazás után már több konfliktus volt Észak-Írországban, sőt több ízben alkotmányos válság is fennállt a 1,9 milliós országban.
A jelenlegi legnagyobb unionista párt, a DUP és a legnagyobb ír nacionalista párt, a Sinn Féin koalíciója 2017-ben és 2021-ban is megbukott. Először a Sinn Féin hagyta ott a közös kormányzást, hogy így próbáljon nyomást helyezni a brit kormányra, hogy a brexittárgyalásokon a nagypénteki egyezmény egyik sarokpontját, a fizikai határok eltörlését biztosan betartsák – mindössze 2019-ben, egy északír újságíró, Lyra McKee halála után tértek vissza a kormányba, akit egy brexitellenes tüntetésen talált el egy gellert kapott golyó.
Azonban 2022 februárjában már a DUP vonult ki a kormányból, hogy a londoni kormánynál elérje: töröljék el a szerintük őket másodrendű állampolgárrá tevő, olvasatukban a brit szuverenitást sértő északír protokollt.
A DUP a 2022 májusi választások után se volt hajlandó belépni a kormányba, sőt a Nagypénteki Egyezmény egyik fontos pontját kihasználva az északír törvényhozás, a Stormont működését is akadályozzák,
mivel egyedüli pártként nem szavazták meg a házelnökjelöltet háromszori nekifutásra sem, a DUP-szavazatok nélkül pedig az unionista képviselőkre vonatkozó többség nem érvényes.
Azóta Rishi Sunaknak sikerült módosítania a DUP számára kényes intézményen, ugyanakkor a Jeffrey Donaldson vezette párt még mindig nem tudja, hogy támogatni fogják-e a Sunak és az Európai Bizottság által letárgyalt windsori keretrendszert. Amíg erről nem döntenek, Észak-Írországnak se törvényhozása, se kormánya, pedig 25 évvel ezelőtt az egyezmény aláírói abban reménykedtek: a megállapodás után egyik tradíció sem fogja tudni ráerőltetni akaratát a másikra.
(Borítókép: Letartóztatott civilek [London]derryben 1972. január 30-án. Fotó: William L. Rukeyser / Getty Images)