Mielőtt Vlagyimir Putyin orosz elnök hadserege 2022. február 24-én megszállta Ukrajnát, az uralkodó nézet az volt, hogy az ukrán ellenállás gyorsan összeomlik. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) is így gondolta, ahogy Mark Milley, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke is, aki állítólag azt jósolta, hogy Kijev 72 órán belül eleshet. Több mint egy évvel később azonban az ukrán hadsereg még mindig harcol, és figyelemreméltó eredményeket ért el a csatatéren, és ez teljesen átírta a forgatókönyveket. A Foreign Affairs elemzése.
Kijev már a háború kitörése utáni hónapokban cáfolta a pesszimista várakozásokat: márciusban visszaverte Oroszország Kijev és a várostól északra fekvő területek elleni támadását. Szeptember közepére visszafoglalta Harkiv régiót, és ezt követően megtámadta a szomszédos Luhanszk régióban lévő Szvatove és Kreminna közötti orosz fő védelmi vonalat. Novemberben arra kényszerítette Oroszországot, hogy kivonuljon Herszon régió Dnyeper jobb partján fekvő részéből.
Ukrajna mostanra visszaszerezte az Oroszország által az invázió után elfoglalt terület mintegy felét.
Az Ukrajna esélyeivel kapcsolatos kezdeti pesszimizmus azonban aligha volt alaptalan. Oroszország elsöprő fölényben volt a katonai erő standard mércéi, például a katonák száma, valamint a fegyverek mennyisége és minősége tekintetében. Ráadásul Putyin 2008-ban egy katonai modernizációs akciót indított el, amelyről a szakértők széles körben úgy vélték, hogy jelentősen megerősítette az orosz fegyveres erőket. Ezen okokból kifolyólag én is úgy véltem, hogy Oroszország győz, és nem keveredik elhúzódó háborúba − írja a Foreign Affairs hasábjain Rajan Menon, a City College of New York nemzetközi kapcsolatok tanszékének nyugalmazott professzora, a Carnegie Endowment for International Peace kutatója.
Az erősebb morál, a kiváló tábornoki képességek és Oroszország túlzott önbizalma (és ebből következően a gyors győzelemre való várakozás) azonban túl nagy jelentőségűnek bizonyult. Mostanra Ukrajna bőségesen bebizonyította, hogy ezek és más, gyakran nem kézzelfogható elemek milyen jelentősek lehetnek. Oroszország számos katonai hiányossága pedig olyannyira nyilvánvalóvá vált, hogy még a lelkes, háborúpárti orosz nacionalisták is nyíltan elismerik azokat, felismerve, hogy a téli offenzíva nem tudta érdemben előbbre tolni a frontvonalat, és megkérdőjelezik a siker kilátásait. A háború várható menetéről és kimeneteléről szóló számos nyugati értékelés azonban még mindig abból indul ki, hogy mindez nem sokat számít majd, és hogy Oroszország győz, mert tanul a hibáiból, anyagi erőforrásai pedig messze meghaladják Ukrajnáét.
Menon úgy fogalmaz, hogy az ukrán hadsereg most tavaszi offenzívára készül. Az elmúlt 13 hónap tanulságai alapján (amelyeket két ukrajnai utazása alatt tapasztalt, amikor többek között a frontvonalhoz közeli helyekre is eljutott), az ukrán győzelemhez vezető út teljesen valószínű − bár nem olyan teljes győzelemre kell gondolni, mint amilyet Kijev és támogatói szeretnének. Ahogy a háború folytatódik, az Egyesült Államoknak − tekintettel az Ukrajna felfegyverzésében játszott központi szerepére − egyre nehezebb döntésekkel kell szembenéznie a költségekkel, a fenntarthatósággal és a kockázatokkal kapcsolatban. Ez különösen fontossá teszi, hogy a győzelem szűkebb definícióit vegyük figyelembe. Egy nem tökéletes eredmény még mindig figyelemreméltó eredmény lehet − és Ukrajna számára ez elérhető.
Mivel a háború immár második évébe lépett és a harcvonalak egyre inkább megmerevednek, egyes megfigyelők ragaszkodnak ahhoz a meggyőződéshez, hogy egy elhúzódó háború végül Oroszország javára válik. Ennek az érvelésnek az egyik elemét − mely szerint az idő Oroszországnak kedvez, mivel sokkal nagyobb a lakossága, mint Ukrajnának, és ezért sokkal több katonája van − nem lehet félvállról venni. 300 ezer tartalékos szeptemberi behívása jól illusztrálta ezt a létszámbeli előnyt.
Ez az értékelés azonban figyelmen kívül hagyja a harctéri siker néhány legfontosabb összetevőjét, valamint a konfliktus legfontosabb tanulságait. A számok félrevezetőek lehetnek. Egyrészt semmit sem mondanak a harckészültségről, ami Oroszország számára részben azért jelentett problémát, mert az orosz hadsereg altisztjei és a kiképzésre szánt, egyéb személyzet nagy részét vagy a frontra, vagy a kiürült zászlóaljak személyzetének pótlására küldték.
Mennon szerint ezek a problémák annál súlyosabbak lesznek, minél tovább tart a háború.
A veszteségek növekedésével az orosz tartalékosokat − akiknek amerikai társaikkal ellentétben nem kell rendszeresen kiképzésen résztvenniük − a frontra küldhetik, hogy helyettesítsék elesett vagy sebesült bajtársaikat. És még Oroszország nagyszámú hadköteles korú lakossága mellett is súlyos áldozatokat követelnek ezek a veszteségek, amelyek becslések szerint 180 ezer és 250 ezer között mozognak.
Mint a szerző írja, az áldozatok számát ördögien nehéz meghatározni, ezért az adatok elkerülhetetlenül pontatlanok, és egyes megfigyelők a nyugati kormányok által nyilvánosságra hozott számokat óriási túlzásokként utasították el, ahogyan Ukrajna saját áldozatairól szóló, hivatalos számadatait is valószínűtlenül alacsonynak minősítették. De még ha Oroszország tényleges vesztesége csak egyharmada is az alacsonyabb számnak, akkor is messze meghaladja a Vörös Hadsereg összesített veszteségét az évtizedekig tartó afganisztáni háborúban. És vannak arra utaló jelek, hogy ezek csapathiányt okoztak.
Az orosz hatóságok olyan lépésekkel próbálták orvosolni a helyzetet, mint például a helyi átlagjövedelmek többszörösét kitevő bónuszok felajánlása, a szerződéses katonai szolgálat korhatárának emelése, és hasonló lépésről tárgyalnak a sorkatonai szolgálat esetében is. Bármilyen mértékű is legyen a hiány, Oroszországnak így is több katonája lesz, mint Ukrajnának. Támadóként az érintkezési pontokon jelentős fölényre van szüksége, az ökölszabály szerint ez három az egyhez.
Azonban minél nagyobb a hadsereg, annál nagyobbak a szükségletei, ami rávilágít egy másik problémára: Oroszország katonai ellátórendszerének hiányosságaira. Továbbra is érkeznek jelentések rosszul felszerelt katonákról, ahogyan a családok lázas erőfeszítéseiről is, hogy ellássák őket olyan alapvető dolgokkal, mint a sisakok és mellények. Még az orosz hivatalos szervek is elismerték a felszereléshiányt.
A morál kérdése is felmerül, amelyet lehetetlen számszerűsíteni, de Menon szerint a háborúban kritikus fontosságú, ahogyan azt a RAND Corporation 2018-as jelentése is kimutatta. Az oroszokkal ellentétben az ukránok egy megszálló ellen védik hazájukat, és úgy vélik, hogy a háború elvesztése az országuk elvesztéséhez vezethet − ezt a kijelentést az Ukrajnába látogatók gyakran hallják. Mivel az orosz katonák nincsenek ilyen kényszerhelyzetben, az ukrán csapatok sokkal nagyobb elszántsággal rendelkeznek, amit azzal bizonyítottak, hogy olyan helyeken, mint Bahmut, Avdijivka és Vuledar, szüntelen támadásokkal dacolnak. Az ukrán hadsereg is jelentős veszteségeket szenvedett, de éppen itt számít a morál: a háborúban az a fél, amelyiknek több van belőle, nagyobb szenvedést visel el, és nagyobb áldozatokat hoz.
Az ukrán civilek ugyanilyen kitartásról tettek tanúbizonyságot súlyos megpróbáltatásaik közepette. Sőt, az orosz hadsereg által Ukrajnában végrehajtott pusztítás − amelyet a lerombolt városok, a menekültek és belső menekültek milliói, valamint a közel egyharmados gazdasági visszaesés bizonyít − csak megerősítette ezt a kitartást. Az ukránok már-már hozzászoktak a gyakori riasztásokhoz, amelyek a légi és rakétacsapások állandó veszélyére emlékeztetnek.
A szerző felidézi második ukrajnai látogatását decemberben, amikor az elektromos hálózatot ért sorozatos orosz csapások miatt a városokban már nem volt áram és fűtés, sőt még a vízellátás is megszűnt, és az ukránok érezhetően fáradtabbak lettek. Mégis az volt az egyik gyakori megállapítás, hogy kötelességük a lehető legnormálisabban és panasz nélkül élni az életüket, hogy tiszteljék katonáikat, akik sokkal rosszabbat is elviselnek. Egy szeptemberi Gallup-felmérés szerint az ukránok túlnyomó többségben támogatták az ellenállás folytatását, hittek abban, hogy az győzelmet hozhat, és ellenezték a vérengzés befejezését célzó területi engedményeket.
Egy decemberi felmérés nem mutatott csökkenést az elszántságban: mindössze nyolc százalék támogatta a „földet a békéért” alkut. A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet február-márciusi felmérése szerint 68 százalék támogatta a 2014 óta elvesztett területek visszaszerzését, még akkor is, ha ez egy hosszú háborút és kevesebb nyugati katonai segítséget jelentene. A társadalmi vélemények számítanak: a háborúkat a fronton vívják, de a kimenetelük attól függhet, hogy mi történik hátul.
Sok múlik az ukrán offenzíva sikerén. Többek között az ország támogatói is árgus szemekkel figyelik majd, felmérve, hogy megvalósítható-e a Kijev által megcélzott győzelem. Menon szerint jó okunk van azt gondolni, hogy sikerülhet, méghozzá jobban, mint azt a szkeptikusok gondolják. Ukrajna katonai vezetői ravasznak, mozgékonynak és találékonynak bizonyultak − olyan mértékben, amennyire orosz társaik nem, és a beérkező nyugati fegyverek kumulatív hatása többszörösére növeli a rendelkezésükre álló tűzerőt.
Az ukrán és orosz csapatok közelmúltbeli telepítési mintái és az orosz védelmi vonalak kiépítése arra utal, hogy Ukrajna offenzívája arra összpontosulhat, hogy délre, Zaporizzsja régió oroszok által birtokolt részeibe nyomuljon be, hogy elvágja Oroszország Krím felé vezető szárazföldi folyosóját. Ennek érdekében Ukrajna fokozza majd az orosz támaszpontok és utánpótlási raktárak, valamint az orosz katonai logisztika fő támaszát jelentő vasúti utánpótlási vonalak elleni támadásokat, amelyek Tokmakon (Zaporizzsja egyik fő csomópontja) keresztül délre, Melitopolba, majd tovább, Herszonba és a Krímbe vezetnek.
A Melitopol térségére mért csapások is fokozódni fognak.
Ha az ukrán erők elérik Berdjanszkot vagy Mariupolt, az Azovi-tenger partvidékének kulcsfontosságú kikötőit, akkor elvágják egymástól a bal parti Herszonban és Zaporizzsjában lévő orosz erőket, ami növeli a bekerítéssel szembeni sebezhetőségüket, és megnehezíti a Krím ellátását és védelmét − még akkor is, ha a Kercsi-szoros hídját a tervek szerint júliusra teljesen helyreállítják.
A szerző szerint a Nyugatnak nem szabad illúziókat táplálnia azzal kapcsolatban, hogy mit vár Ukrajna katonai és gazdasági téren − akár a háború után is. Bár Kijev hálás a nyugati fegyverekért, többször hangsúlyozta, hogy hamarosan és határozatlan időre sokkal többre van szükség. Ha az ukrán győzelem közelinek tűnik, az amerikai és az európai döntéshozóknak sürgősen fel kell készülniük arra, hogy növeljék az amúgy is jelentős katonai támogatásukat (akár saját katonai arzenáljuk csökkentése árán is), hogy biztosítsák Kijev győzelmét.
Gazdasági téren a háború elképesztő pusztítást végzett Ukrajnában, és hatalmas költségvetési hiányt okozott. Ez utóbbi 2022-ben közel 25 milliárd dollár, idén pedig elérheti a 38 milliárd dollárt. Kijev gazdasági és humanitárius segítségnyújtási igénye a háború elhúzódásával egyre nőni fog, de a háború befejezése után is fennmarad. A Világbank a háború utáni újjáépítés költségeit 411 milliárd dollárra becsüli, míg Denis Szmihal ukrán miniszterelnök 750 milliárd dollárra.
Ezeket a kihívásokat azonban a tavaly február 24. óta történt események összefüggésében kell vizsgálni. Ukrajna nem csupán a vereséget és leigázását kerülte el, de hadserege a bátorság, a hozzáértő katonai parancsnokok, valamint a bőséges nyugati kiképzés és fegyverzet segítségével kiszorította Oroszországot az ország nagy részeiből. Még ha Kijevnek végül be kell is érnie egy engedményeket igénylő politikai rendezéssel, Putyinnak nem sikerült alárendelnie Ukrajnát, hatalmas területeket levágnia róla, beleértve a partvidéket is, és egy Nagy-Oroszországhoz csatolnia. A háború kezdetén úgy tűnt, hogy mindezt, és talán még többet is sikerül elérnie.
Mostanra az ukrán győzelem, még ha nem is felel meg Kijev ideáljának, nemcsak elképzelhetővé, hanem valószínűvé is vált
– írja Rajan Menon összegzésként.
(Borítókép: Focke Strangmann / AFP)