Az elmúlt évtizedekben Irán és a szaúdiak között számos konfliktus élezte a helyzetet, de minden esetben a kérdés az iszlám közösségen belüli vezető szerepről szólt.
Ez megnyilvánult egyfelől vallási ügyekben is, bár a legnagyobb számban Iránban élő és a muszlimok nagyjából 10-15 százalékát kitevő síiták összességében kisebbségben vannak a többségi szunnitákkal szemben, azonban az 1979-es iráni iszlám forradalom és a perzsa sah Amerika-barát rendszerének megdöntése nagyon is felbátorította őket. Ennek nyomán vélte úgy az iráni legfőbb vallási vezető, Khomeini ajatollah, hogy egyfajta pánarab eufóriára spekulálva a többi arab nemzetet is a Nyugattól függő saját kormányaikat elzavarására biztatja. Ezen a térfélen az egyik legkeményebb ellenfél az iszlám szent helyeit őrző sivatagi királyság és az azt irányító Szaúd király volt.
Teheránnak mindig is szúrta a szemét Szaúd-Arábia elkötelezettsége az Egyesült Államok mellett, illetve az amerikai dominancia a térség jelentős olajtermelő államaiban. Amióta olajra bukkantak az abszolút monarchia sivatagi homokja alatt, gyakorlatilag 1932 óta szoros volt a gazdasági kapcsolat az amerikaiakkal és a britekkel. Irán viszont az 1979-es forradalmat követően gyakorlatilag valamennyi nyugati vezető hatalommal megszakította kapcsolatait és igyekezett, amennyire csak lehet, független maradni és minimalizálni függését a Nyugattól.
Mivel Irán és Szaúd-Arábia is jelentős olajkészleteket tudhatott magáénak, így versengés indult az olaj és az energiahordozók exportjának terén is. Az 1980 szeptembere és 1988 augusztusa között zajlott iraki–iráni háború nyolc éve, amelynek utolsó hat esztendeje gyakorlatilag az I. világháború lövészárokharcaiba merevedett, hihetetlen mennyiségű emberveszteséggel járt Irán esetében, nem beszélve a gazdasági károkról. A támadó Irak a háború végére gyakorlatilag ugyanott állt, mint a háború kezdetén, nem tudott érdemi területeket elhódítani gyengének gondolt szomszédjától.
Ebben az időszakban a szaúdi királyság nem exponálta magát, hagyta, hogy vallási ellenségei egymást gyengítsék. Irán lakosságának gyakorlatilag 99 százaléka síita, míg ugyanez az arány Irakban 60 százalék.
Összeszedtünk néhány fontos mérföldkövet azon az úton, amely a szaúdi–iráni kapcsolatok végérvényes megromlásához vezetett.
2015-ben a mekkai zarándoklat során mintegy kétezer, pánikba esett zarándok taposta egymást halálra. Nem nagyon derült ki, hogy mi váltotta ki a tömeg rémületét. Állítólag akkor történt a tragédia, amikor a zarándokok az Arafát-hegyről arra a helyre tartottak, ahol az „ördög megkövezésének” rítusával folytatják a haddzsot.
A muszlimok szent városába 2015-ben mintegy kétmillió zarándok látogatott el a világ minden tájáról. Közülük azon a napon százezrek indultak útnak a Mekkától öt kilométerre keletre fekvő Mina felé, hogy megkezdjék a hagyományos éves muzulmán zarándoklatot, a haddzsot, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Az áldozatok között volt 464 iráni hívő is. Teherán elfogadhatatlannak nevezte, hogy a rijádi hatóságok nem adtak kielégítő magyarázatot a baleset okaira és a tragédia után napokig nem adták át az áldozatok holttesteit az iráni hatóságoknak.
Ugyancsak 2015-ben Szaúd-Arábia szépen belefolyt a jemeni konfliktusba, aminek az lett az eredménye, hogy egy proxyháború alakult ki Irán és a szaúdi királyság között. A harcokban Teherán a jemeni síita húszikat (Anszar Allah) támogatja, és egy ENSZ-jelentés szerint 2014 és 2017 között drónokat és rakétákat is szállított a húsziknak. Rijád egyértelműen a szembenálló fél, vagyis Rabbu Manszúr Hadi jemeni elnök erői mögé állt.
Csak rontott a kapcsolatokon az, amikor 2016-ban Szaúd-Arábiában terrorizmus vádjával kivégeztek 47 embert, köztük az országban élt vezető síita iszlám vallástudós, Nimr Bakir al-Nimr ajatollahot is. Az ennek nyomán kipattant iráni tüntetéssorozatról és a megtámadott szaúdi nagykövetségről Teheránban, valamint a megszakított kapcsolatokról, itt írtunk.
Végül 2019-ben Szaúd-Arábia ugyancsak Iránt tette felelőssé, amikor dróntámadás ért egy jelentős, Aramco olajkitermelő helyet Dzsidda közelében. Teherán cáfolt, az akciót később a jemeni húszik vállalták magukra.
Igazából a változás első gyenge fuvallatának az volt tekinthető, amikor 2021-ben a szaúdi koronaherceg, bin Szalman, egy nyilatkozatában Iránt olyan szomszédos államként említette, amellyel nyitottak normalizálni a kapcsolatokat. Szakértők már korábban is azt pedzegették, hogy a két régiós hatalomnak sokkal több érdeke lenne kiegyezni, mint hosszabb távon fenntartani a rossz viszonyt. Ha a viszonyukat rendeznék, sokkal több időt és energiát tudnának a közvetlen környezetükre, a szomszéd államokra és a Közel-Keletre fordítani. Nem beszélve arról, hogy ezáltal lazulhat függésük a nyugati országoktól és más fontos politika aktorokkal létesíthetnének komolyabb kapcsolatokat, elmélyítve a gazdasági együttműködést mondjuk Kínával vagy Oroszországgal.
Nem sokkal a koronaherceg nyilatkozata után a farszi nyelvű mehrnews arról számolt be 2021-ben, hogy Bagdadban tartották a két állam képviselőinek első tárgyalásait. Utána még nyolcszor ültek asztalhoz, hogy aztán végül kínai segítséggel tető alá hozzák a megállapodást. Ennek lényege a nagykövetségek újranyitása, tartózkodnak az egymás belügyeibe való beavatkozástól és beindítják a korábban aláírt, de eddig nem működött gazdasági és biztonsági együttműködésről szóló egyezményt.
Arról már a euronews írt, hogy bin Szalman nemrégiben azt mondta, adjunk a békének egy esélyt Jemenben és próbáljunk meg véget vetni a polgárháborúnak. Ennek első lépése pedig a tűzszüneti tárgyalások lennének, illetve a fogolycsere.
Az ugyancsak iráni farszi nyelvű Fars News elemzésében úgy fogalmaz, hogy a korábban nem is gondoltaknál is több előnye lehet a két ország számára a kiegyezésnek. Ennek eredményeként ugyanis csökken a térségben a feszültség, biztonságosabbá válik a régió, amely előmozdíthatja az erőteljesebb gazdasági együttműködést.
Ugyanakkor a nézeteltérések tisztázása, a kapcsolatok megnyugtató rendezése Szaúd-Arábia és Irán között, egyértelműen a megállapodás fölött bábáskodó Kínát hozza helyzetbe, mégpedig a gazdasági háttérhatalomból jelentős politika csinálóvá válhat ezáltal a Közel-Keleten. Ha pedig Kína bejön, akkor az USA kimegy, vagyis csökkenni fog Washington befolyása az Öböl-menti országokra.
A The Wall Street Journal elemzője úgy látja, hogy a szaúdi–iráni közeledés egyértelműen visszaveti az amerikaiak helyzetét a Perzsa–Arab–Öböl térségében és gyengíti az utóbbi időben komolyan nyomuló izraeli külpolitikát is. Washingtonnak pedig át kell idővel gondolnia, melyek lesznek a prioritások számára a térségben. Ugyancsak egy iráni honlap, a Shargh News hívja fel a figyelmet, hogy a mostani megállapodás Izrael számára jelent fenyegetést, hiszen csökken annak a valószínűsége, hogy rendezze kapcsolatait a sivatagi királysággal, vagy bevonja Rijádot az Ábrahám-megállapodásokba. Ennek lényege, hogy Netanjahu izraeli kormányfő kezdeményezésére 2020–21-ben négy arab állam (Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Marokkó, Szudán) hajlandó volt elismerni Izrael függetlenségét, amely lépésre eddig csak Jordánia és Egyiptom szánta el magát.
(Borítókép: Forgalmas utca Mekkában 2002 decemberében. Fotó: Reza / Getty Images)