Moszkva, 27 fokos hőség, pezseg az élet az orosz fővárosban, A felszínes turista, aki burokban éli az életét, talán nem is tud arról, hogy néhány száz kilométerrel délnyugatra innen, Bahmut környékén vérszivattyú követeli nap mint nap orosz és ukrán életek százait. Látszólag minden idilli, csak ne vegyék észre a hatóságok az ukrán pecsétet az ember útlevelében. Thrillerbe illő riport az Index újságírójának kálváriájáról, majd szabadulásáról a domogyedovói repülőtér őrszobájáról.
Pevekből, Oroszország legészakibb városából, Csukcsföld szélfútta szegletéből hetente négy repülőjárat megy Moszkvába, az S7 és a Jakutian Airlines kezelésében. Ha valamelyik nem tud elindulni, akkor meg van lőve az ember, ki tudja, meddig kell várakoznia a földgolyó talán leginkább félreeső pontján.
Nekem majdnem sikerült.
Nem véletlenül használtam a szélfútta jelzőt. Kedden legalább 120 km/h-s sebességű, ráadásul a felszállópályát illetően keresztirányú szél (mit szél, hurrikán) tombolt, nem volt ajánlatos kilépni az utcára, mert félő volt, hogy felkapja az embert az orkán. Vendéglátóim szomorú arccal közölték, kizárt, hogy másnap felszálljon a moszkvai járat, mert még leszállni sem tud, nemhogy elindulni innen.
Felkészültem a legrosszabbra, elvégre Pevek nem összekeverhető Bora Borával vagy Honoluluval.
Aztán hajnali egykor, amikor a jetlagtól képtelen voltam elaludni, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a közeli széntüzelésű hőerőmű füstje függőlegesen száll az ég felé.
A vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is állt. Délután háromkor pedig, igaz, kis késéssel, felszállt velünk a Jakutian Airlines utasszállítója Nyizsnyevartovszk felé.
Nyizsnyevartovszk, nem Moszkva? – kérdezheti joggal az olvasó. Mi az ördögöt keres a tudósító ebben az isten háta mögötti nyugat-szibériai városkában? Semmit, csak egy tankkal nem tudja megtenni a kilencezer kilométeres utat Moszkváig a gép, le kell szállni félúton tankolni.
Az egyórás utántöltést követően irány most már Moszkva, a vnukovói repülőtér. A gépünk népe meglehetősen heterogén összetételű, van például egy nyolc-tízfős társaság, amelynek tagjai meglehetősen illuminált állapotban szálltak fel Pevekben, majd már fenn a gépen is „pivót” követeltek az utaskísérőtől, a jól megtermett stewardnak alig sikerült letorkolni a feltűnően virágos kedvű kompániát.
Nyizsnyevartovszkig, ami hat órára van Pevektől, úgy-ahogy kijózanodtak, de amikor újra a levegőbe emelkedtünk, most már végképp Moszkva felé, és már csak egy óra választott el a leszállástól Vnukovón, egyik pillanatról a másikra vészhelyzet alakult ki.
Amikor ugyanis a légiutas-kísérő kisasszony megpróbálta felébreszteni az egyik cserzett arcú, lilás színben játszó fizimiskájú úriembert, az illető eldőlt az ülésén, és kinyúlt, mint a gyalogbéka.
Magyarul kiderült, hogy nem alszik, hanem bizony elájult.
Azonnal életbe léptek a személyzet jól begyakorolt reflexei, a stewardess kisasszony férfi kollégája segítségével kivonszolta a nagydarab utast az ülésről, és lefektette a padlóra. Oxigénmaszkot erősítettek az arcára, és elkezdték élesztgetni. Néhány percig valóban drámai volt a helyzet, de aztán az úriember életjeleket kezdett mutatni, és magához tért. Látszólag rendbe is jött, lekerült az oxigénmaszk, visszaült a helyére a viharvert külsejű utas, mindenki számára egyértelművé vált, itt nem szívinfarktusról, hanem szeizmikus erejű másnaposságról van szó.
Már majdnem elkezdtük a leszállást Vnukovó betonján, amikor utasunk hirtelen kirántotta az egészségügyi zsákot az előtte lévő ülés háttámlájából, majd miután azt megtöltötte, kért még egyet, mert egy zsák kevés volt neki…
Közben leszálltunk, feljött egy orvos a kis vöröskeresztes táskájával, de néhány másodperces röpke vizsgálat után számára is világos lett, hogy itt csak egy kiadós alvás segít…
Időközben megtudtam egy aranybánya-vállalat dolgozójától, aki ugyancsak Pevek térségében dolgozott, hogy a keményen alkoholizáló kompánia (amelynek tagjai, alig szálltunk le Vnukovóban, máris megrohanták a reptéri kocsmát, és folytatták a levegőben kényszerűen félbeszakadt vedelésüket) tagjai féléves, kemény, megfeszített, szabadtéri munka után most jutottak egy hosszabb szabadsághoz, és ennek örömére fogyasztottak a kelleténél több vodkát. Az alkalmanként mínusz 40-45 fokos fagyban utat építenek, meg egyéb,
nehéz fizikai munkát végeznek fejedelmi fizetésért: 400 000 rubel (nagyjából 1,8 millió forint) a havi bérük,
ott fenn, Pevekben nem is tudják elkölteni, így aztán rubelmilliókkal a bankszámlájukon térnek haza a civilizációba. A munka embertelen, a fizetés ennek megfelelő.
A nehezen feledhető élménnyel gazdagodva Vnukovóról át kellett autóznom Domogyedovóra, ami csaknem másfél órás tortúrát jelentett az M Kad nevű körgyűrűn. Domogyedovón találkoztam az első oroszországi hadirokkanttal, szegény obsitosnak térd alatt hiányzott a bal lába. A váróteremben hemzsegtek a terepszínű gyakorlóruhás bakák − itt bizony jelen van a háború. Időm volt bőven bámészkodni, este indult a pesti járat.
Hajszálon múlt, hogy nem nélkülem. Miután életem egyik legcsodálatosabb estebédjét elfogyasztottam a repülőtér grúz éttermében (az amúgy ukrán eredetű szenzációs céklaleves, a borscs volt az első fogás, bárányhúsból készült zaftos finomság a második, egy korsó orosz sörrel), úgy döntöttem, hogy becsekkolok a dubaji járatra, mert csak arrafelé lehet hazajutni a háborús körülmények között.
Csakhogy ahhoz át kellett jutnom az útlevél-ellenőrzésen.
Átadtam az úti okmányomat a fiatal tisztnek, aki akkurátusan elkezdte lapozgatni. Láttam a szeme villanását, hogy mikor ért az ukrán pecséthez. Merthogy tavaly májusban kétszer is jártam Kárpátalján riportúton, szétnézni, mennyire sújtja a háború az ottani magyarságot.
A fiatal tiszt közben már negyedórája vizslatta az útlevelemet. Ötször is átforgatta a lapokat, majd olyasféle nagyítót illesztett a szeméhez, amilyet az ékszerészek használnak. Végül előjött a farbával.
Sto vü gyélali v Ukrajinye?
– kérdezte vészjósló hangsúllyal.
Bár kétségtelen, hogy összesen 12 évet tanultam oroszt az általános felső tagozatában, gimnáziumban, majd a Közgázon, de valójában nem tudok oroszul. Legalábbis azt hittem. A vészhelyzet azonban előhozta agytekervényeim rejtett zugaiból a passzív nyelvtudásomat, és kézzel-lábbal besegítve előadtam, hogy újságíró vagyok, és riportúton voltam Kárpátalján.
A fiatal tiszt azonban egyre intenzívebben cöccögött, majd odahívta a felettesét, elmondta neki, hogy itt egy potenciális kémmel van dolguk, végül udvariasan megkértek, hogy kövessem őket.
Lementünk egy lépcsőn, és egy homályos helyiségbe jutottunk, ahol tíz-tizenöt rossz arcú, közép-ázsiai és kaukázusi férfi ücsörgött, ugyancsak az útlevelére várva.
Engem leültettek, és azt mondták, még mindig udvariasan, hogy várjak. Majd negyedóra múltán kijött a másik szobából egy szintén fiatal tiszt, és elkezdett érdeklődni, milyen cikket írtam.
A helyzet egyre szürreálisabbá kezdett válni, továbbá közelgett a csatlakozásom felszállásának időpontja. Nyomorúságos orosztudásommal próbáltam elmagyarázni, hogy az ottani magyar kisebbségről írtam. Még a kulcsszó (ménysensztvo) is eszembe jutott.
A tiszt csóválta a fejét, cöccögött egy sort, majd visszament a szobájába.
Kisvártatva előjött egy kopasz, kazahnak vagy kirgiznek tűnő katona, és folytatta a vallatásomat. Mit kerestem Ukrajnában? Miről írtam? Miért jöttem most Oroszországba?
Ebben a pillanatban a vészhelyzet előhozta a fejemben a megoldást.
Tudja – mondtam angyali nyugalommal, de úgy, hogy meg sem rebbent a szemem. – A magyar kisebbséget elnyomják Ukrajnában, a nyelvtörvény megfosztja őket a magyar nyelv használatától, minden kárpátaljai magyar várja már a felszabadítókat. Éljen Oroszország!
Láttam az arcán, újságírói pályafutásom legvaskosabb hazugsága rezonált a katonatisztnél. Visszament a szobájába, majd újabb tíz perc elteltével a kollégája előjött, és a kezembe nyomta az útlevelemet.
Még éppen elértem a dubaji csatlakozást…
(Borítókép: A domogyedovói repülőtér. Fotó: Gáll András / Index)