Legutóbbi győzelme Erdogan török miniszterelnököt országa szultánjává avatja, ezt írja a Washington Institute szakértője. Szerinte a török elnök ettől függetlenül még mindig bizonytalan pozíciójában az ellene elkövetett puccskísérlet óta. Ez a tény kihathat hatalomgyakorlására, és még autokratikusabbá válhat – írja a Washington Institute szakértője.
Május 28-án Recep Tayyip Erdogan, a török vezető, „aki soha nem veszít választásokat”, megnyerte a török elnökválasztás második fordulóját ellenfelével, Kemal Kilicdarogluval szemben. Erdogan 2003 óta áll Törökország élén, először miniszterelnökként, majd 2014 óta elnökként.
Legutóbbi győzelme újabb ötéves elnöki megbízatást biztosít számára. A május 14-i parlamenti választásokon elért elsöprő győzelemmel együtt, amelynek eredményeképpen az Erdogan-barát szélsőjobboldali és jobboldali pártok szilárd többséget szereztek az ország törvényhozásában, győzelme Erdogant Törökország vitathatatlan szultánjává avatja − fogalmazott a Foreign Affairsben megjelent elemzésében Soner Cagaptay, a Washington Institute Törökországgal foglalkozó munkacsoportjának vezetője, a Yale és a Princeton University volt tanára.
Dacolva számos nyugati megfigyelő értékelésével, akik azt jósolták, hogy Erdogannak nehéz dolga lesz, az újraválasztásához vezető viszonylag sima útja messzemenő kérdéseket vetett fel hatalmának forrásaival kapcsolatban. Az elhúzódó gazdasági zavarok, a pusztító földrengésre adott katasztrofális válaszlépések és az újonnan egyesült ellenzék ellenére Erdogan mégis kényelmesen nyert a szavazás első fordulójában.
Aztán, miután a parlamentben új többséget szerzett kormánykoalíciójának, és kíméletlenül támadta Kilicdaroglut, Erdogan csak úgy száguldott a győzelem felé. Ráadásul a részvételi arány általában magas volt, és a választások szabadnak, ha nem is tisztességesnek tűntek, tekintve, hogy Erdogan tudta meghatározni az általános paramétereket, amelyek között a verseny zajlott. Húsz év egyre autokratikusabbá váló uralom után Erdogannak sikerült nemcsak megtartania a hivatalát, hanem potenciálisan még erősebbé is válnia.
Cagaptay szerint az elmúlt években az elemzők gyakran hasonlították össze Erdogan hatalomhoz való hozzáállását az európai demokráciák más illiberális vezetőivel − köztük Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel −, akik az intézményes befolyásolás és a populista intézkedések kombinációját használták fel a széles körű támogatás fenntartására és a rendszer saját javukra történő manipulálására. Az elmélet szerint Törökország nem tiszta autokrácia volt, hanem inkább egy demokrácia, amely egy autoriter vezető kezébe került, és megpróbált visszatérni. E modell szerint mindaddig, amíg Erdogan képes volt jólétet biztosítani a török középosztály számára − és amíg az ellenzéket széttöredezve tudta tartani, és szorosabbra tudta fonni a hatalmát az igazságszolgáltatás és a többi hatalmi ág felett −, addig a hatalma biztonságban volt. Most azonban úgy tűnik, Erdogan fordulóponthoz érkezett. A májusi választások előtt sem a gazdasági sikerekre, sem a megosztott ellenzékre nem számíthatott. Papíron a törököknek sok okuk volt arra, hogy elégedetlenek legyenek vezetőjükkel, és hogy visszavágjanak erőskezű uralmának. De nem ez történt.
A májusi választások eredménye azt sugallja, hogy Törökország közelebb került egy eurázsiai autokráciához, mint egy illiberális európai demokráciához. Ennek egyik oka az, hogy Erdogan választási hatalomhoz való hozzáállása egyre inkább egy teljesen másfajta vezetőéhez kezd hasonlítani: Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz. Ahogy Putyin tette Oroszországban, Erdogan is képes volt meghatározni a választások paramétereit jóval a szavazatok leadása előtt. A kampányidőszakban letartóztatta a legfontosabb ellenzéki vezetőket és civil társadalmi aktivistákat; az ellenzéki pártokat nyugati szimpatizánsokként, puccsistákként és terroristák szövetségeseiként démonizálta; és kijátszotta a homofób kártyát.
És alig valamivel kisebb kíméletlenséggel, mint amilyennel Putyin elhallgattatta Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezetőt, Erdogan azt az egyetlen személyiséget is háttérbe szorította, aki talán képes lett volna legyőzni őt, Ekrem Imamoglu isztambuli polgármestert, akit „választási tisztviselők megsértésével” vádoltak meg, és aki bírósági eljárás előtt áll, amely azzal fenyeget, hogy eltiltják a politikától. (Ennek következtében Imamoglunak nem volt más választása, mint hogy kimaradjon a versenyből.) Erdogan eközben „r*bancoknak” bélyegezte az ellenzéket, és ellenfelét, Kilicdaroglut pedig „gyávának, erkölcstelen és értéktelen, árulónak” nevezte.
Erdogan a török média feletti szinte teljes ellenőrzését kihasználva megváltoztatta magának a választásnak a fókuszát, és gyakorlatilag megtiltotta az olyan kritikus kérdések megvitatását, mint a földrengés, a gazdaság és a kormányzati korrupció. Lényegében Putyinhoz hasonlóan Erdogan is képes volt arra, hogy a hivatalban lévő elnökként szerzett előnyeit, a tájékoztatás feletti ellenőrzését és a nemzeti birodalmi nagysághoz való kötődését olyan mértékben kihasználja, hogy a hétköznapi választási megfontolások nem számítottak.
Valójában Erdogan az elmúlt hét év nagy részét azzal töltötte, hogy szorosabb kapcsolatokat ápoljon Oroszországgal, és Putyin hatalomfenntartási stratégiáit utánozza. Tekintettel arra, hogy Erdogan a hivatalba lépésének első éveit mérsékelt vezetőként töltötte, aki visszaszorítja a török tábornokokat, és az országot Európához közelíti − és tekintettel Törökország NATO-ban elfoglalt helyére −, a közelmúltban Oroszország felé való hajlásának mértéke még inkább szembetűnő. Természetesen Erdogan már jóval a mostani választások előtt is éles eszű politikai stratéga volt, és a hatalomhoz való hozzáállása más forrásokból is merít. Újraválasztása azonban döntő fordulópontot jelenthet: Erdogan még sokáig hatalmon maradhat, és az orosz elnök egyre növekvő támogatói és példaképi szerepe kulcsfontosságú információkkal szolgálhat arról, hogy Erdogan új mandátuma mit jelent Törökország jövője szempontjából.
Bár Erdogan Putyin felé fordulása fokozatosan alakult ki, gyökerei a 2016-os sikertelen törökországi puccskísérletig vezethetők vissza. Ez volt Erdogan hivatali idejének egyik legkritikusabb pillanata, egy drámai bizonytalansági pont, amelyet Putyin arra használt fel, hogy közelebb hozza magához a török vezetőt. 2016. július 15-én éjszaka a török fegyveres erőkön belüli összeesküvők megpróbálták megbuktatni Erdogant és átvenni az ország irányítását. Erdogan, aki majdnem életét vesztette, megtartotta a hatalmat és visszaszerezte az irányítást, de bizalma mélyen megrendült.
Valójában a két vezetőnek több közös vonása is van. Mindketten az új évezred elején kerültek először hatalomra − Putyin 1999-ben, Erdogan 2003-ban −, és kezdetben mindkettőjüket mérsékelt személyiségnek tekintették, akik integrálhatják országukat Európába és a Nyugatba. De a későbbi korlátlan hatalomra való törekvésük szempontjából döntő fontosságú, hogy mindkét vezető egy évtizednyi zűrzavar után került hivatalba az országában. Putyin felemelkedése az orosz gazdasági összeomlás és a véres csecsen háború éveit követte, egy olyan időszakot, amelyben Oroszország harmadrangú hatalom szintjére süllyedt. Törökországban Erdogan három gazdasági válság, az elit körében tapasztalható tömeges korrupció, valamint a török biztonsági erők és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) közötti, több ezer emberéletet követelő harcok után került a miniszterelnöki székbe.
Mind Putyin, mind Erdogan azt ígérte, hogy véget vet a politikai káosznak, és jólétet hoz, amiért kezdetben hatalmas népszerűségnek örvendtek. Miután azonban új stabilitást és növekedést hoztak országukba, mindketten erősen ráéreztek a hatalom ízére − országuk és saját maguk számára is. Így a puccskísérlet után sebezhető Erdogan számára Putyin erős vezető volt, aki nemcsak döntő támogatást nyújthatott a jelentős törökországi bizonytalanság idején, hanem személyes biztonságot is, ha a jövőben hasonló puccsot kísérelnének meg.
A szerző szerint Erdogan választási győzelme azt jelenti, hogy nemzetközi szinten továbbra is Moszkvának fog kedvezni, szoros gazdasági kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal, és módot biztosít Putyinnak és oligarcháinak a szankciók megkerülésére. Putyin 2016-ban kihasználta Erdogan bizonytalanságát − Erdogan még mindig úgy érzi, hogy hatalmának megtartása ingatag, még ha Törökország új szultánja is lett −, és a Kreml a mai napig hasznot húz ebből. Erdogan aggódva ül a trónon. Putyin tudja ezt, és ezt arra használja ki, hogy Erdogant közelebb húzza a saját magához, Ankarát pedig Moszkvához.
(Borítókép: Recep Tayyip Erdogan török elnök, a kormányoldali pártszövetség, a Nép Szövetsége elnökjelöltje támogatóihoz szól az ankarai elnöki palotában, miután megnyerte a török elnökválasztás második fordulóját 2023. május 28-án. Fotó: Necati Savas / MTI / EPA)