A szövetség kiterjesztésének költségei meghaladják annak eredményeit, ezért Ukrajnát nem szabad felvenni a NATO-ba – olvasható egy, a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésben.
Miközben az ukrajnai háború tombol, politikusok és szakértők – köztük Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Ivo Daalder, az Egyesült Államok volt NATO-nagykövete – azt sürgetik, hogy a NATO a konfliktus lezárása után ajánlja fel Ukrajnának azt, amit Emmanuel Macron francia elnök „a tagság felé vezető útnak” nevez.
Ez nem csak színjáték. Ukrajna tagsági törekvése most a NATO jövő heti vilniusi csúcstalálkozójának központi vitatémája lesz, és Ukrajna azzal érvel – ahogyan a volt védelmi miniszter, Andrij Zagorodnyuk írta nemrég −, hogy a szövetségnek „üdvözölnie kellene, és felkarolnia” Ukrajna csatlakozási szándékát.
Két szakértő azonban máshogy látja mindezt. Dustin Logan, a Cato Intézet védelem- és külpolitikai igazgatója és Joshua Shifrinson, a Marylandi Egyetem közpolitikai tanszékének docense úgy vélik:
Ukrajnát nem szabad befogadni a NATO-ba, és ezt Joe Biden amerikai elnöknek is világossá kell tennie.
A szerzők azt írták, hogy Kijev hősies ellenállást tanúsított az orosz agresszióval szemben, de végső soron az államok azt teszik, ami az önérdekükben áll, és az ukrán NATO-csatlakozás biztonsági előnyei az Egyesült Államok számára elhalványulnak a szövetségbe való felvétel kockázataihoz képest.
Szerintük Ukrajna felvétele a NATO-ba egy Oroszországgal vívott háború és az azzal járó pusztító következmények, valamint a meghátrálás és a NATO biztonsági garanciájának leértékelődése közötti nehéz választás lehetőségét vetítené fel a szövetség egészének. A vilniusi csúcstalálkozón és azon túl a NATO vezetői bölcsen tennék, ha tudomásul vennék ezeket a tényeket, és bezárnák az ajtót Ukrajna előtt – írták.
A szakértők emlékeztettek arra, hogy a 2008-as romániai NATO-csúcstalálkozón George W. Bush amerikai elnök mindenkit meglepett azzal, hogy Grúzia és Ukrajna szövetséghez való csatlakozásáért lobbizott. Ez volt Bush utolsó NATO-csúcstalálkozója elnökként, és egy akkori kormányzati tisztviselő szerint „jelet akart tenni” az örökségére.
Számos európai tagállam, köztük Németország és Franciaország az elkerülhetetlen orosz reakció és a szövetségre gyakorolt hatások miatt elzárkózott az ötlettől. A diplomáciai patthelyzet kompromisszumot eredményezett, amelyben a NATO kijelentette, hogy ezek az országok egy napon tagok lesznek, azonban nem nyújtott be tervet arra vonatkozóan, hogyan jutnak el odáig. De még ez a kompromisszum is Vlagyimir Putyin orosz elnök erőteljes elítélését váltotta ki. Bukarestben Putyin azt mondta:
Egy olyan katonai tömb megjelenését határainkon, amelynek tagjai részben a Washingtoni Szerződés 5. cikkének hatálya alá tartoznak, közvetlen fenyegetésnek tekintjük országunk biztonságára nézve. Az az állítás, hogy ez a folyamat nem Oroszország ellen irányul, nem elegendő. A nemzetbiztonság nem ígéreteken alapul.
Négy hónappal később Oroszország megszállta Grúziát, és területének egy részét a mai napig megszállva tartja. 2014-ben Oroszország annektálta a Krímet, ami az Ukrajna elleni teljes körű háború előjátéka volt 2022 februárjában. Oroszország viselkedése kriminális, törvénytelen és veszélyes. Mindazonáltal aláhúzza az alapvető problémát: még ha a NATO hivatalosan továbbra is elkötelezett az ukrán (és a grúz) csatlakozás mellett, a NATO további bővítése olyan területekre, amelyeket Moszkva nemzetbiztonsági szempontból központi jelentőségűnek tekint, azt jelenti, hogy kockáztatja az Oroszországgal való háborút.
A Foreign Affairs véleménycikkében azt is hozzátették: akik azt szeretnék, hogy az Egyesült Államok és a NATO még jobban bevonódjon a háborúba, mindeddig nem tisztázták, hogy pontosan milyen amerikai stratégiai érdekeket szolgálna a nagyobb szerepvállalás.
A Biden-kormányzat azzal érvelt, hogy a történelem azt mutatja: „amikor a diktátorok nem fizetnek az agressziójukért, akkor még nagyobb káoszt okoznak, és még agresszívabbak lesznek”. Oroszország azonban már eddig is hatalmas árat fizetett agressziójáért. Azzal, hogy Ukrajna tartotta magát, és visszaszorította az orosz hadsereget, megalázta Putyint, aki alig két évvel ezelőtt még arról beszélt, hogy Ukrajna nem egy ország.
Mint írták, évtizedekbe fog telni, amíg Oroszország még arra a lerongyolódott állapotra is vissza tudja építeni a hadseregét, amiben az volt, amikor Putyin elindította a háborút; az Egyesült Államok becslései szerint több mint 100 ezer orosz harcos halt vagy sebesült meg. A Jevgenyij Prigozsin zsoldosvezér által nemrég kirobbantott lázadás azt sugallja, hogy a háború destabilizálhatja Putyin otthoni uralmát.
Még kevésbé egyértelmű, hogy az Egyesült Államoknak milyen érdeke fűződik Ukrajna felvételéhez a NATO-ba.
A politikai diskurzusban érvek kusza szövevénye van jelen. Az egyik nézet szerint az európai stabilitás és biztonság megköveteli, hogy Kijev csatlakozzon a szövetséghez. E logika szerint ha Putyint nem állítják meg Ukrajnában, akkor kiterjeszti céljait, és NATO-tagállamokat fog megtámadni.
Egy másik érvelésnek maga Ukrajna áll a középpontjában: a NATO-tagság az egyetlen módja annak, hogy megvédjük az országot az orosz tervekkel szemben. Végül van egy olyan érzés, hogy Ukrajna „kiérdemelte” a NATO-tagságot azáltal, hogy harcolt a szövetség egyik ellenfelével, és meggyengítette azt. E nézet szerint az Ukrajnával való NATO-együttműködés elmélyítése jutalmazná az ország hősiességét, és egy újabb orosz támadással szembeni elrettentő erőt jelentene.
Ezek az állítások érthetőek, de tévesek.
Egyrészt Ukrajna ellenállása az oroszokkal szemben nemes, de a nemes cselekedetek és még a hatékony önvédelem sem indokolják önmagukban egy határozatlan idejű biztonsági kötelezettségvállalás magas kockázatainak vállalását. Ennél is fontosabb, hogy a játék tétje ma nem indokolja Ukrajna NATO-csatlakozását.
Ukrajna felvétele a NATO-ba problémákat vetne fel a szövetség számára, különösen a szövetség alapító szerződésének 5. cikkében foglalt biztonsági garanciák tekintetében. Igaz, az 5. cikk csak formálisan kötelezi a NATO-szövetségeseket arra, hogy az egyikük elleni támadást mindenki elleni támadásként kezeljék, és hogy az általuk „szükségesnek ítélt” segítséget nyújtsák. A gyakorlatban azonban a tagállamok a NATO-tagságot és a vele együtt járó, 5. cikk szerinti garanciákat úgy tekintik, mint az Egyesült Államok kötelezettségvállalását arra, hogy szövetségesei nevében háborút indít. Ahogy Barack Obama elnök 2013-as észtországi látogatásán kijelentette,
az 5. cikk kristálytisztán fogalmaz: az egy elleni támadás az összes ellen irányuló támadás. Ha tehát egy ilyen pillanatban újra megkérdezné, hogy »ki jön majd segíteni«, tudni fogja a választ − a NATO-szövetség, beleértve az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőit is.
Az ilyen garanciák Ukrajnára való kiterjesztésével kettős probléma van. Először is
az 5. cikk szerinti garancia az Egyesült Államokat közvetlen konfliktusba sodorhatja Oroszországgal.
A szövetséghez nemrégiben csatlakozott más országokkal ellentétben Ukrajnának valószínűleg továbbra is megoldatlan vitája lesz Oroszországgal a határain belül. Moszkvának és Kijevnek nemcsak területekre vonatkozó rivális követelései lesznek, de a háború által kiváltott orosz és ukrán nacionalizmus hulláma is korlátozni fogja a diplomáciai mozgásteret. Ilyen körülmények között nem nehéz elképzelni, hogy a kapcsolatok tovább romolhatnak, még akkor is, ha sikerül megállapodni a harcok befejezéséről. Ha Ukrajna a NATO tagja lenne, az Egyesült Államokat arra lehetne kényszeríteni, hogy csapatokat telepítsen Ukrajna védelmére, és akár atomfegyverek bevetésével is fenyegetőzhetne Ukrajna érdekében. Az amerikai politikai döntéshozók remélhetik, hogy az Ukrajnával szembeni jövőbeni orosz agressziótól elrettenthetik Moszkvát azáltal, hogy utat nyitnak a NATO-ba, ám ezzel reális lehetőséget teremtenek arra, hogy az Egyesült Államok belekeveredjen abba, amit Biden „harmadik világháborús” forgatókönyvnek nevezett.
Az 5. cikk szerinti védelem Ukrajnára való kiterjesztése alááshatja a szövetség általános hitelességét is.
Az elmúlt 16 hónapban a Biden-kormányzat világossá tette, hogy nem hiszi, hogy érdemes közvetlenül harcolni Oroszországgal egy Ukrajnával kapcsolatos vitában. Számos befolyásos republikánus politikus − köztük Donald Trump volt elnök − különösen idegenkedik attól, hogy amerikai életeket kockáztasson Ukrajna érdekében. Másrészt az orosz politikai döntéshozók elárulták, hogy úgy érzik, Ukrajnáért érdemes harcolni, még ha nagy árat is kell fizetni érte.
Ilyen körülmények között megkérdőjelezhető lenne az amerikai elkötelezettség az Ukrajnáért való harcra. Oroszország könnyen tesztelheti ezt az ígéretet, ami jövőbeli válságokhoz vezethet. Ha harcra szólítanák fel, elképzelhető, hogy az Egyesült Államok nem tartaná be ígéreteit, és Ukrajnát cserben hagyná. Ha pedig az Egyesült Államok hátrább lépne Ukrajnától, amikor támadás éri, más sebezhető NATO-szövetségesek, például a balti államok természetesen megkérdőjeleznék a szövetség amerikai katonai erővel támogatott biztonsági kötelezettségvállalásainak erejét.
Ez a NATO számára valódi hitelességi válságot eredményezhetne.
Felmerül Ukrajna védelme költségeinek kérdése is. A NATO már most is nehezen találja meg azokat a hagyományos erőket és műveleti koncepciókat, amelyekre a szövetség meglévő kötelezettségvállalásainak kiszolgálásához szüksége van. Az ukrajnai háború világossá tette, hogy a hagyományos hadseregek közötti modern, nagy intenzitású konfliktus hihetetlen mennyiségű erőforrást emészt fel. Ennek fényében Ukrajna NATO-csatlakozása tovább növelné a szövetség kötelezettségvállalásai és képességei közötti szakadékot.
Természetesen, mivel a NATO-országok összességében gazdagabbak, technológiailag fejlettebbek és népesebbek, mint Oroszország,
ezt a szakadékot elméletileg egy agresszív újrafegyverkezési programmal ki lehetne tölteni. A NATO európai tagjainak azonban hosszú utat kell megtenniük, mivel a hidegháború óta nem fektettek elegendő pénzt a hagyományos katonai erőkbe.
Ukrajna maga részleges kivételt képez ez alól az általános tendencia alól, de még így is Ukrajna csodálatra méltó katonai teljesítménye nagyrészt az Egyesült Államok és partnerei által nyújtott rendkívüli mértékű és nagyságrendű katonai támogatásnak köszönhető. Ha Ukrajna csatlakozik a szövetséghez, akkor valószínűleg az Egyesült Államokra hárul majd az a teher, hogy megtalálja a védelméhez szükséges forrásokat, ha nem kerül sor nukleáris háborúra.
Végezetül, ezek a költségek felszaporodhatnak a perverz ösztönzők miatt, amelyeket az Ukrajnának a NATO-ba való belépés lehetőségének felajánlása jelent Moszkva számára. Oroszország hajlandónak mutatkozott harcolni Ukrajna jövőbeli stratégiai irányultságáért, az Egyesült Államok és mások azonban nem. Moszkva tudja ezt. Tragikus módon
az, hogy Ukrajnának utat kínálnak a NATO-ba, valószínűleg okot ad Oroszországnak arra, hogy a lehető leghosszabb ideig folytassa háborúját annak érdekében, hogy ne teremtsen olyan feltételeket, amelyek mellett Ukrajna elindulhat a NATO-tagság felé vezető úton.
Ebben az értelemben a szövetséghez való csatlakozásra való meghívás a jelenlegi vérontás meghosszabbítását ígéri, és kevésbé valószínűvé tesz bármilyen diplomáciai rendezést. Másrészt, ha a jelenlegi háború enyhülne, és Ukrajna megkezdené a csatlakozási folyamatot, Moszkvát arra ösztönöznék, hogy ismét csapást mérjen rá, hogy megakadályozza ezt a lépést, mielőtt a folyamat befejeződne.
Ukrajna NATO-csatlakozási vágya érthető. Teljesen logikus, hogy egy olyan ország, amelyet egy erősebb szomszédja megfélemlített és megszállt, egy külső hatalom védelmét keresi. A stratégia mégis a választásról szól, és az Egyesült Államok választási lehetőségei ma igencsak szűkösek. A hidegháború utáni időszak nagy részében az Egyesült Államok viszonylag alacsony költséggel és kockázattal bővíthette nemzetközi kötelezettségvállalásait. Ezek a körülmények már nem állnak fenn. Az otthoni költségvetési nyomás, az ázsiai pozíciójának komoly kihívása, valamint az eszkaláció és a Moszkvával szembeni hitelesség erodálódásának kilátása miatt Ukrajna NATO-n kívül tartása egyszerűen az amerikai érdekeket tükrözi. Ahelyett, hogy megkérdőjelezhető ígéretet tesz, amely nagy veszélyeket rejt magában, de kevés hozadékkal jár, az Egyesült Államoknak el kellene fogadnia, hogy itt az ideje bezárni a NATO ajtaját Ukrajna előtt.
Az orosz–ukrán háború fejleményeit szombaton is percről percre közvetítjük ebben a cikkünkben.
(Borítókép: Volodimir Zelenszkij 2023. április 20-án. Fotó: Pavlo_Bagmut / Ukrinform/Future Publishing / Getty Images)