Nem sok esély látható az egykori Szovjetunióhoz tartozott területek viszályainak rendezésére. Az elmúlt évtizedekben ezekből a befagyott konfliktusokból Moszkva általában profitált.
A helyzet azonban az ukrajnai háború megindulásával néhány esetben megváltozott, és nem mindig Oroszország előnyére. Amint arról a metazin nevű blog írt, míg az Orosz Birodalomban vagy éppen a Szovjetunió idején a belső határok semmit sem jelentettek, a dolog egy csapásra megváltozott, amikor 1991-ben felbomlott a Szovjetunió, és a tagállamok helyén létrejöttek a független országok, a maguk ezerféle etnikai ellentétével.
Bár például az örmények és az azeriek közötti konfliktus már az 1980-as években véres összecsapásokba torkollt az Azerbajdzsánba ékelt örmény enklávé, Hegyi-Karabah megszerzéséért, ez aztán nyílt háborúvá fajult a két állam között. A legveszélyesebb helyzet 2016-ban, majd 2020-ban alakult ki, utóbbi évben a konfliktust orosz kezdeményezéssel és mintegy kétezer orosz békefenntartó jelenlétével sikerült némileg csillapítani.
1991 után Grúzia területén pedig Dél-Oszétia és Abházia vívott ki magának autonómiát, és került konfliktusba a tbiliszi kormánnyal. Ezt igyekezett egy villámháborúval megoldani Moszkva, amikor 2008-ban öt nap alatt térdre kényszerítette a tbiliszi vezetést és a grúz hadsereget, és elfogadtatta összes feltételét. Majd pedig az orosz csapatok leválasztották Grúziáról Dél-Oszétiát és Abháziát.
A Moldova és Ukrajna közé ékelt vékony földsávot – Transznyisztriát – többségében orosz ajkúak lakják. A S zovjetunió felbomlását követően az ország keleti részén ők kiáltották ki a Dnyeszter Menti Köztársaságot, amely 1990 és 1992 között súlyos harcok színhelye volt. A polgárháborúban Moldova alulmaradt, és az azt lezáró megállapodás értelmében lemondott minden jogáról, hogy beleszóljon a Dnyeszteren Túli Terület ügyeibe, ám függetlenségét nem ismerte el, és továbbra is Moldova részének tekinti azt.
Jelenleg is mintegy 500 orosz békefenntartó és ezer katona állomásozik a nagyjából félmillió lakosú területen, amelynek létét egyetlen ENSZ-tagállam sem ismerte el.
Végül ott van a Krím félsziget, amelyet az oroszok, miután 2014 tavaszán szép csendben de facto megszálltak, egy nagyon vitatott módon lebonyolított népszavazással de jure is Oroszországhoz csatoltak. Ezt azonban az addigi anyaország, Ukrajna soha nem ismerte el, mint ahogyan a nemzetközi közösség nagy része sem.
Az Index kérdésére Rácz András, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a térség kiváló ismerője azt mondta, az eddigiek mellé a háború megindulása óta hozzávehetjük a donyecki térséget és a Krímet is egy-egy befagyott konfliktusnak, noha előbbinél forró háborús helyzet van másfél éve.
A háború egyébként növeli és kiélezi a befagyott konfliktusok között eleve meglévő különbségeket.
Moldova esetében ha beválik az eredeti orosz terv, és Ukrajna déli részén folyosót tudtak volna nyitni Odesszán át Moldováig, akkor elérik Transznyisztriát, bevonulnak, és destabilizálják Moldovát. A moldáv állam, nem beszélve a gyengén felszerelt hadseregről, ennek a katonai nyomásnak nem tudott volna ellenállni. Ugyanakkor a Dnyeszter Menti Köztársaság ebben az esetben már egzisztenciális fenyegetést jelentett volna Moldova mint független állam létére. Azonban 2022 nyarára egyértelművé vált, hogy az oroszok nem tudják végig elfoglalni azt a folyosót, amely elért volna a moldáv területekig.
Tehát, míg a háború elején megvolt a lehetősége, hogy ez a befagyott konfliktus forró konfliktussá válik, addig mára az látszik, hogy a helyzet lassan elmozdul a rendezés felé. Jelenleg már komoly háttértárgyalások zajlanak arról, hogy Oroszország veresége esetén lehetetlenség lesz fenntartani és életben tartani a Dnyeszter Menti Köztársaságot, illetve hogy a transznyisztriai elit is tényleg ugyanígy akarja folytatni, mint ahogyan tették az elmúlt 30 évben. Kijev mára már nagyon hatékonyan használja azt a „fegyvert”, hogy Transznyisztria teljes ellátása Ukrajnán keresztül megy – emelte ki Rácz András.
Abházia és Dél-Oszétia esetében nincs változás. Ezek a területek Oroszország földrajzi szomszédai, közvetlenül érintkeznek vele – eltérően a Dnyeszter menti területektől – , továbbá Georgia (Grúzia) nem akarja katonai erővel rendezni a konfliktust. Ráadásul az országban inkább Moszkvával szimpatizáló vezetés van. Ugyan a háború miatt csökkent az ott állomásozó orosz csapatok száma, de ennek ellenére sem tervez semmiféle „visszafoglalást” Tbiliszi.
Örményország, Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah ügye. A 2020-as összecsapásokat lezáró tűzszünet garantálója Oroszország lett, orosz békefenntartókat vezényeltek a térségbe. Azonban az ukrajnai háború másfél éve alatt szépen lassan elkezdték kivonni az orosz csapatokat Karabahból, hiszen minden egységre szükség volt a fronton. Ahogy csökkent az orosz katonai jelenlét, úgy bátorodott fel egyre inkább Azerbajdzsán.
Ahogy lazult az orosz ellenőrzés, úgy foglaltak vissza egyre több karabahi területet az azeriek, és támadtak örmény részeket. Annak ellenére, hogy Örményország tagja a regionális katonai tömörülésnek, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetnek, a KBSZSZ nem tudott segíteni, mert Oroszország maga sem tudott bevethető erőket átcsoportosítani a térségben. Ma már minimális az örményországi orosz katonai jelenlét, aminek egyértelmű következménye, hogy Jereván látja, középtávon nem támaszkodhat az orosz katonai biztonsági garanciára.
A Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, a KBSZSZ a posztszovjet utódállamok tömörülése. Az 1992-ben alakult szervezet, amelyet szoktak keleti NATO-ként vagy Taskenti Paktumként is emlegetni, a Szovjetunió hat utódállamát tömöríti. A tagok: Oroszország, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán.
Éppen ezért már tavaly ősszel örmény–azeri tárgyalások kezdődtek, aminek eredményeként Örményország idén jelezte, kész megegyezni Azerbajdzsánnal, és kész elismerni Hegyi-Karabahot Azerbajdzsán részének. A nagy kérdés az, hogy mindez hogyan működhet a gyakorlatban. Jereván azt szeretné, ha garantálnák a Karabahban élő örmények jogait, kérdés, az ott élők egy ilyen megállapodást követően ott mernének-e maradni. A rossz példa előttük van – mondja a szakértő. A 2020-as háború után az Azerbajdzsánhoz visszakerült területekről minden örmény elmenekült, miután elkezdték módszeresen felgyújtani házaikat.
Rácz András összegezve hozzátette, mindez nagyon jól mutatja, hogy milyen mértékben gyengült meg Oroszország befolyása, ereje a régióban, hiszen képtelen garantálni annak az Örményországnak a biztonságát, amellyel pedig egy biztonsági-katonai rendszerben van, és pláne képtelen lenne a Hegyi-Karabahban élőknek biztonságot nyújtani.
Az azeriek elég ravaszak voltak. Tavaly magukat környezetvédelmi aktivistáknak nevező és annak öltöző azeri katonák lezárták a lacini-folyosót.
A Lacintól Sztyepanakertig (Hegyi-Karabah központja) vezető útvonal az egyetlen közúti összeköttetés Örményország és az Azerbajdzsán területén fekvő, főként örmények lakta szakadár beékelődés, Hegyi-Karabah között. Gyakorlatilag ezzel elvágtak minden utánpótlást a Karabahban élők számára.
A trükk nagyon hasonló ahhoz, amit az oroszok alkalmaztak 2014-ben, amikor heteken keresztül egyre több „zöld emberke” tűnt fel a Krím területén. Nevüket onnan kapták, hogy zöld gyakorlóruha volt rajtuk, némelyek fegyverrel, a többség anélkül, de azonosítójelvény nélkül érkezett, majd egy ponton túl már meg is szállták a félszigetet. Az a furcsa helyzet állt elő Karabahnál, hogy az azeriek önkényes lépésével Moszkva semmit nem tudott kezdeni, és nem is tudta megakadályozni azt – mutatott rá a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója.
(Borítókép: Kutató- és mentőcsapatok dolgoznak a Hegyi-Karabah szakadár régióért folytatott harcok során rakéta által eltalált robbanás helyszínén 2020. október 17-én. Fotó: Aziz Karimov / Getty Images)