Vilnius, Litvánia fővárosa forró ponton fekszik. Kevesebb mint egyórányi autóútra keletre terül el Oroszország vazallusa, Belarusz, amely most már nemcsak orosz taktikai atomfegyvereknek ad otthont, hanem hamarosan talán egy nagy, tapasztalt orosz zsoldoshadseregnek is, amelyet Jevgenyij Prigozsin lázadó hadúr vezet. Mindössze 150 kilométerre nyugatra, harci repülőgépekkel, rakétákkal és hadihajókkal telezsúfolva fekszik Kalinyingrád orosz enklávéja. Az idősebb litvánok számára még élnek az orosz uralom alatt töltött évtizedek emlékei, amikor a két másik balti országgal, Észtországgal és Lettországgal együtt akaratuk ellenére a Szovjetunió „köztársaságai” voltak − írja riportjában a The Economist. 

De miközben Vilnius a NATO-csúcstalálkozó házigazdája, a helyiek nem a fizikai veszély miatt idegesek. A három balti államban, amelyek a szövetség talán leglelkesebb tagjai, az a félelem uralkodik, hogy nagyobb partnereik nem tudnak majd megfelelni a kihívásoknak. „Bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk egységesen fellépni egy hatalmas kihívással szemben, és erőteljesen kiálltunk Ukrajna mellett − mondja Gabrielius Landsbergis, Litvánia külügyminisztere. – Azonban most itt az ideje, hogy ezt politikailag is megpecsételjük, és valóban megerősítsük a szövetséget.”

Az izgatottság érthető. A történelmi tapasztalatok, valamint a Vlagyimir Putyin vezette erőszakos orosz rezsimhez való közelség miatt a balti államok jóval előrébb járnak Ukrajnával kapcsolatban. Ahelyett, hogy Oroszország teljes körű inváziójára vártak volna, a balti trió már 2014-ben, amikor Putyin először támadta meg Ukrajna krími és donbaszi régióit, élesen felhívta a figyelmet a fenyegető veszélyekre. Litvánia és később Lettország is újra bevezette a sorkatonai szolgálatot. Litvánia megduplázta, majd megháromszorozta a védelmi kiadásokat. Mindhárom ország lecsatlakozott az orosz energiaellátásról. Sikeresen lobbiztak azért, hogy a nagyobb szövetségesek kis létszámú csapatokat és ellátmányt helyezzenek el a területükön.

Neurotikusokból szakértőkké váltak

A komolyabb katonai elrettentésre, valamint az európai gazdaságok védelmét szolgáló intézkedésekre irányuló felhívásaikat azonban Berlinben, Brüsszelben és Párizsban nagyrészt figyelmen kívül hagyták. Amikor 2022 februárjában orosz tankok gördültek Kijev felé, a balti államokban nem volt nagy meglepetés, inkább csak mogorva büszkeséget váltott ki, hogy igazuk volt. „Egyik napról a másikra neurotikusokból szakértőkké váltunk” − sóhajt Mihkel Tikk, aki Észtország kibervédelemért felelős vezetője. Most azonban, hogy a NATO többi része is ráébredt a veszélyre, a baltiak elégedettségét az a félelem mérsékli, hogy a nagyobb hatalmak elszalasztják a lehetőséget, hogy az orosz fenyegetés szellemét nemcsak ideiglenesen, hanem végleg visszazárják a palackba.

Aligha kétséges, hogy a balti államok lakói rövid távon mivel lennének elégedettek: mindhárom parlament nemrégiben elsöprő többséggel szavazott arra, hogy a NATO vegye fel Ukrajnát a tagjai közé. Ezek a szavazatok azonban szimbolikusak voltak. Bár a szövetség még 2008-ban, egy bukaresti csúcstalálkozón utat kínált Ukrajnának a tagsághoz, még a lelkes balti tisztviselők is elismerik, hogy nehéz elképzelni, hogy egy háborúban álló és részben megszállt ország hogyan lehetne a NATO tagja anélkül, hogy szövetségesei azonnal közvetlen harcba keverednének a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországgal. A csúcstalálkozótól e tekintetben legfeljebb azt várják, hogy a közösség egyértelműbb elkötelezettséget vállal Ukrajna biztonsága mellett, és konkrétabb ígéretet tesz az esetleges tagságra. Jó lenne, ha lennének határidők és konkrétumok − mondta Landsbergis.

Többet kéne költeniük a tagországoknak a védelemre

További csalódást okozna számukra, ha a többi tagország nem értene egyet abban, hogy annak a kötelezettségvállalásnak, hogy a GDP két százalékát védelemre kell fordítani, alapértékké kell válnia, és nem csak egy széles körben figyelmen kívül hagyott célértékké. Észtország már most is közel 3 százalékot költ, de a kiváló kiképzés és a magas morál ellenére hadereje továbbra is csekély. Boris Pistorius német védelmi miniszter nemrégiben tett ígéretét, miszerint a Litvániában állomásozó kis létszámú, rotációs német haderőből állandó, 4000 fős dandárt alakítanak ki, széles körben üdvözölték.

Magánvéleményük szerint azonban a térségbeli tisztek szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen akcióra hamarosan sor kerülne, vagy túlzottan eredményesnek bizonyulna. Oroszország ukrajnai inváziójának agresszív stílusa azt sugallja, hogy a periférián lévő kis államoknak nemcsak védelemre, hanem elrettentésre is szükségük van. „A megerősítési stratégia hasznos, de amire igazán szükségünk van, az a mélységi stratégiai bénítás képességének megteremtése − mondja egy észt tábori parancsnok. – Az én hatótávolságom 50 kilométer. Ez nem elég − az oroszokat nem érdekli, hány embert veszítenek.”

A balti tisztviselők óva intenek a NATO önelégültségétől. „Az oroszok sok mindent elviselnek, és csak várnak, mint a tálibok” − mondja Marko Mihkelson, az észt parlament külügyi bizottságának elnöke. „Ne felejtsük el, hogy Oroszország célja nem Ukrajna volt, hanem Európa biztonsági architektúrájának megváltoztatása – mondja egy vezető balti diplomata. – Egy ütközőzónát akartak létrehozni maguk és Európa között, és ez az ütközőzóna mi lennénk.”