Georgia, korábbi nevén Grúzia. A kis kaukázusi országba egyre több turista látogat Magyarországról is, azonban a köztudat továbbra is nagyon keveset tud erről az államról, habár a Napoli sztárja, Hvicsa Kvarachelia révén az európai közvélemény futballrajongó része legalább tudomást szerzett Georgia létezéséről. Az Index újságírója a kaukázusi országban járt, ahol a hegyekben élő szvánoktól érdekes történeteket gyűjtött többek között a 2008-as orosz–grúz háborúról és orosz szakadárokról, valamint a világ első borvidékén és Sztálin szülővárosán túl azt a helyet is meglátogatta, ahol a grúzok évtizedekkel a rómaiak előtt államvallássá tették a kereszténységet a IV. század elején. Helyszíni riportunk második része.
Riportunk első részében Grúzia északi részén, Szvánföldön jártunk, ahol rendkívül egyszerű körülmények között élő, de nagyon vendégszerető helyiek vártak, szállásadóinkat pedig az oroszok űzték el otthonukból, Abháziából. A Kaukázus hegyei rengeteg csodát rejtenek, köztük a 2100 méteren fekvő Ushgulit, amelyet az év felében teljesen elvág a külvilágtól a hó.
Nehéz szívvel vettem búcsút ettől a vidéktől, majd a történelmi grúz állam magterülete, Tbiliszi, valamint Kakheti régió felé folytatom utamat. A fővárosba közel 8 órás autóút vezet a hegyekből, azonban útba esik az ország jelenleg negyedik legnagyobb városa, Gori is. Ez egy fontos kereskedőváros volt a középkorban, amelyet több nagyhatalom seregei is ostromoltak, legutóbb 2008-ban az oroszok vették ellenőrzésük alá.
A város viszont nem erről a leghíresebb, hanem arról, hogy itt született Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin.
A helyiek nagy becsben tartják a diktátort, és a mai napig nagyon nagy kultusza van a grúzok körében vidéken.
Amikor Tbilisziben egy ottani újságíró kollégámmal találkoztam, megkérdeztem erről is.
Elmondása szerint Georgia rendkívül megosztott a témát illetően. Míg Tbiliszi és a nagyvárosi értelmiség elutasítja a szovjet diktátort, addig vidéken és Goriban úgy kezelik Sztálint, mint a „nagy Dzsugasvilit, aki legyőzte az oroszokat”. Grúz kollégám hozzátette, ha valahol szobrot akarnak állítani a diktátornak vidéken, Tbiliszi jellemzően tele lesz tüntetőkkel.
Visszatérve Goriba: a helyiek olyan nagy becsben tartják Sztálint, hogy múzeumot is emeltek neki, amely az 1950-es évek óta nem sokat változott. A hivatalosan sztálinista gótikus stílusban épített hatalmas palotát még Sztálin halála előtt fejezték be, és a szocializmus történetéről akartak kiállítást berendezni az épületben.
1953-ban azonban meghalt Sztálin, és a Szovjetunió vezetése úgy döntött, a diktátor emlékének rendez be múzeumot a palotában. Emellett Sztálin szülőházát előbb elbontották, majd elszállították, aztán ismét felépítették a városközpontban, ahol ma már római és görög oszlopokkal van körülvéve.
Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878-ban született a cári Oroszország grúziai tartományában, a fővárostól 150 km-re északnyugatra fekvő Gori kisvárosban. Édesapja, Visszarion (Beszarion) Ivanovics Dzsugasvili 1870 körül költözött Didi-Lilóból Goriba, ahol cipészüzletet nyitott. 1874-ben feleségül vette a 16 éves, a korabeli viszonyoknak megfelelően írástudatlan Jekatyerina Georgijevna Geladzét, aki – férjéhez hasonlóan – nem beszélt oroszul. A mélyen vallásos asszony három gyermeket temetett el, Joszif volt az egyetlen, aki megérte a felnőttkort. A fiát féltve nevelő anya Szoszónak becézte Joszifot. 1888-ban, a helyi ortodox elemi népiskolában kezdte tanulmányait, ám egy évvel később apja kivette onnan, és Tbiliszibe vitte, Adelhanov cipőgyárába, saját munkahelyére (a gori cipőüzlet ugyanis csődbe ment). Erős akaratú édesanyja harcolta ki, hogy fia visszakerüljön az iskolapadba, és papneveldébe kerülhessen. A családfő korai halálát követően édesanyja mosást vállalt, hogy eltarthassa gyermekét. Az ifjú Dzsugasvili a legjobb tanulók közé számított: intelligenciájával és kiváló emlékezőtehetségével kitűnt társai közül. Iskolaévei alatt sokat olvasott, kedvelte a romantikus grúz elbeszélő irodalmat és Alekszandr Kazbegi regényeit, megismerkedett Ilja Csavcsavadze költeményeivel, valamint Sota Rusztaveli klasszikus műveinek hőseivel. 1894-ben kitüntetéssel végezte el a tizedik osztályt, ezért tanítója javaslatára édesanyja tovább taníttatta. Így került a tbiliszi ortodox papi szemináriumba. 1895-ben került kapcsolatba Kaukázuson túlra száműzött orosz forradalmi marxista csoportokkal. 1896 és 1898 között a tbiliszi Teológiai Szemináriumban már marxista diákkört vezetett, tanulmányozta Karl Marx, Friedrich Engels munkáit és Lenin korai írásait. 1898-ban Tbilisziben a Központi Vasúti Műhely dolgozóinak marxista körét kezdte vezetni, és csatlakozott a grúz Meszame daszi (Harmadik csoport) szociáldemokrata szervezethez. Sztálin, Lado Keckhoveli és Alekszandre Culukidze képezték a forradalmi marxista kisebbséget e szociáldemokrata csoporton belül. Sztálin tantervet készített a marxista munkáskörök számára. Felvetették illegális marxista nyomda alapításának is a gondolatát, csakhogy emiatt összeütközésbe kerültek a szociáldemokratákkal. Mindazonáltal a három forradalmár megszervezte a kiáltványok nyomtatását, részt vettek a sztrájkok szervezésében és a tbiliszi proletariátus harcának vezetésében. 1899-ben a marxizmus tanainak terjesztése miatt eltanácsolták a teológiáról.
A múzeumban rengeteget lehet olvasni Sztálin életéről, emellett a diktátor arcképével díszített festményektől a kézműves műtárgyakig mindent megtalál itt az ember, többek között a budapesti Szabadság-szobor kicsinyített mását is, kiegészítve a szovjet katona emlékművével.
Bár az épületben van egy kis szoba, amelyet részben a Gulagoknak, részben a 2008-as grúz–orosz háborúnak szenteltek, ezenkívül arról egy szó sem esik sehol, hogy több tíz millió ember haláláért tehető felelőssé Sztálin. Tbilisziben élő kollégám szerint ez a legnagyobb baj a múzeummal.
A palota mellett megtalálható Sztálin páncélozott vasúti kocsija is, amellyel többek között a teheráni konferenciára is utazott, ahol Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkel, valamint Winston Churchill brit miniszterelnökkel tárgyalt. A teheráni és a jaltai konferenciáknak külön kis kiállítórésze van a múzeumban,
Roosevelt pedig mellszobrot is kapott a létesítményben.
A vasúti kocsi melletti árusoknál igazi relikviákat is találhat az ember. Kíváncsiságból én is ránézek, és itt is meg lehet találni rengeteg, Sztálinnal és a Szovjetunióval kapcsolatos emléktárgyat, például második világháborús katonai kitüntetéseket.
Azt hittem, döbbenetemet már nem lehet fokozni, amikor az árus egyszer csak megpróbál nekem eladni egy, az egyik oldalán Adolf Hitler arcképével, másik oldalán horogkereszttel díszített kitüntetést. Valószínűleg a halott német katonákról szedték le a második világháborúban.
Gori után megérkezem Tbiliszibe, ahol grúz kollégámmal találkozom. Sok minden szóba kerül, elmesélem addigi élményeimet, köztük szvánföldi szállásadóink történetét is. Elmondása szerint Georgiában
a szvánokat csak a Kaukázus vikingjeinek nevezik,
hiszen nagyon furcsa hagyományaik voltak egészen a XX. század végéig.
Erre példa az, hogy ha valaki meghalt a faluból, és aznap indult meg egy asszonynál a szülés, akkor az asszonyt kivitték az erdőbe, hogy ott szülje meg a gyereket, különben úgy hitték, balszerencse jön a falura. Természetesen elsőre ezt elég nehezen hiszem el, de kollégám szerint az ilyen és ehhez hasonló hagyományok megléte jól dokumentált.
A menekültekről is szó esik. Georgiában teljes településeket építettek föl azoknak, akik az abháziai és dél-oszétiai háborúk miatt menekülni kényszerültek. A menekültválság azonban nem a múlt, hanem abszolút aktualitás az orosz–ukrán háború miatt. Amit én is az első pillanattól érzékelek Tbilisziben, hogy rengeteg az orosz.
Kollégám megítélése szerint a jelenlegi grúz kormány oroszbarát, holott a város tele van olyan plakátokkal, amelyeken az ország szolidaritását fejezik ki Ukrajnával. Ugyanakkor szerinte a gyakorlatban az, hogy hivatalosan eddig közel 500 ezer orosz érkezett az országba a részleges mozgósítások elől, hozzájárult ahhoz is, hogy Georgia Ukrajnával és Moldovával ellentétben nem kapta meg a hivatalos uniós tagjelölti státuszt.
2023 márciusában ezrek vonultak Tbilisziben a parlament elé a törvény ellen tiltakozva, georgiai és európai uniós zászlók alatt, „Nem az orosz törvényre!” jelszót skandálva. A Reuters brit hírügynökség helyszíni tudósítói hallották, amint a tüntetők a georgiai, az ukrán és az európai uniós himnuszt énekelték a parlament felé vonulva, akadályozva a közlekedést. A tiltakozók a külföldi ügynökökről szóló törvény ellen demonstráltak, miután a képviselők első körben elfogadták a vonatkozó jogszabályt. Szalome Zurabisvili államfő közölte, támogatja a tüntetőket, és megvétózza a törvényt. Az ellenzék szerint a javaslat megbélyegző, és akadályozza a georgiai civil társadalom lehetőségeit, valamint csorbítja a média függetlenségét. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nem sokkal később úgy nyilatkozott, a georgiai események erősen emlékeztetik a kijevi Majdanon látott tüntetéshullámra.
Tbiliszi után a Kakheti-borvidék felé veszem az irányt, ahol a világtörténelemben először készítettek bort mintegy 8000 évvel ezelőtt.
A vidék elsősorban vörösborban erős, de olyan különlegességeket is készítenek, mint a borostyánbor. Ezen a vidéken fekszik Bodbe is, ahol a helyi kolostorban található Szent Nino, Georgia védőszentjének sírhelye.
Szent Nino a III. század végén született Kappadókiában, a mai Törökország területén. A legenda szerint a keresztény neveltetésben részesülő fiatal lányt 14 éves korában hozzá akarták adni az egyébként keresztényeket üldöző Diocletianus császárhoz, az esküvő előtt azonban megjelent neki álmában Szűz Mária, aki arra intette, hogy menjen a Kaukázusba, és térítse meg az ottani népeket.
Amikor fölébredt, egy kereszt volt a mellkasán. Néhány másik keresztény nővel együtt 294-ben Georgia felé vették az irányt, azonban Diocletianus tudomást szerezve a szökésről értesítette az örmény királyt, hogy fogja el a nőket, amikor átlépik a Római Birodalom és Örményország közötti határt.
Az örmény király mindannyiukat elfogta és kivégezte, egyedül Szent Ninót nem, aki végül eljutott Georgiába, ahol téríteni kezdett. Sok csodát vitt véghez, és egyre több ember keresztelkedett meg, köztük már a grúz királynő is. A király azonban nem nagyon hajlott erre. Egyszer viszont egy vadászaton eltűnt a Nap, és sötétség borult a vidékre.
A király először a pogány istenekhez imádkozott, azonban nem történt semmi. Ezután viszont eszébe jutott Szent Nino, és elkezdett imádkozni Istenhez, és megígérte, hogy ha előjön ismét a Nap, akkor megkeresztelkedik, és államvallássá teszi a kereszténységet. A Nap aztán ismét előbújt, a király pedig betartotta ígéretét.
Így szól a legenda, ami viszont történelmi tény, hogy
317-ben a grúzok az ősi fővárosban, Mtshketában fölvették a kereszténységet, a világon másodszor az örmények 301-es megkeresztelkedése után.
Összehasonlításképpen a Római Birodalomban a 325-ös niceai zsinaton szervezték meg az egyházat, és csak 380-ban tette államvallássá a kereszténységet Theodosius császár.
Ez talán jól érzékelteti azt, hogy Georgiában milyen ősi kultúrával és államszervezettel találkozik az ember. Arról viszont, hogy a Kaukázus mélyén Európánál sokkal korábban voltak jelen azok a dolgok, amelyeket mi az európai kultúra alapjának tekintünk, hát erről bizony nem tanulunk vagy olvasunk szinte sehol. Már csak ezért is megéri erre a vidékre egyszer elutazni.
(Borítókép: Faragó István / Index)