Immár két hónapja, hogy Ukrajna ellentámadást indított az orosz ezer kilométeres arcvonal ellen. Alig több mint egy hete a jelek szerint a hadjárat a második szakaszba lépett.
Az első szakasz rosszul indult, amikor az újonnan kialakított gépesített egységek túlzottan ambiciózus támadása gyorsan elakadt. Ezt követően összehangolt hadműveleteket indítottak, amelyek arra irányultak, hogy Ukrajna nagy hatótávolságú tűzerejét kihasználva megszakítsák az orosz utánpótlási vonalakat, megsemmisítsék az orosz logisztikai csomópontokat és parancsnoki központokat. A cél az, hogy csökkentsék az orosz erők képességét arra, hogy reagáljanak Ukrajna „szondázó” műveleteire, amelyek a rések és gyenge pontok felkutatására irányulnak. (A taktika hasonlít a „támad és vonulj vissza” megközelítéshez, amelyet mindkét fél alkalmazott az első világháborúban) − írja a The Economist.
Ezeket a műveleteket a közelmúltban kisebb dróncsapások egészítették ki Moszkva ellen, valamint az ukrán haditengerészeti drónok flottája által a Fekete-tengeren orosz járőrhajók ellen végrehajtott támadások sorozatát követték el. A moszkvai dróntámadások inkább pszichológiai, mint katonai értékkel bírnak. Céljuk, hogy a moszkvaiaknak azt az üzenetet közvetítsék, hogy nem mentesülnek a konfliktustól, és hogy a Kreml nehezen tudta elhárítani a határokon átnyúló fenyegetéseket.
Ukrajna támogatói úgy gondolták, hogy a múlt héten egy döntő elmozdulás kezdődhetett a hadsereg új, 10-k hadtestének július 26-i bevetésével, amely három nyugati felszereléssel felszerelt dandárt foglal magában. De bár a támadás három fő tengelye mentén előrelépés történt, ez még mindig egy őrlődő, lassú harci vívódás.
Az Institute for the Study of War (ISW) által idézett orosz források arról számolnak be, hogy az ukrán erők folytatják a támadásokat mind Bahmut északnyugati és délnyugati részén, mind pedig a nyugat-donyecki és a kelet-zaporizzsjai határ menti területen, valamint a nyugat-zaporizzsjai területen. Július 31-én Ukrajna védelmiminiszter-helyettese, Hanna Maljar bejelentette, hogy az ukrán erők az előző héten további két négyzetkilométernyi területet szabadítottak fel Bahmut környékén, valamint 12,6 négyzetkilométernyi területet Berdjanszk és Melitopol felé. Ezzel összesen mintegy 200 négyzetkilométert foglaltak vissza az ellentámadás kezdete óta.
Ez azt sugallja, hogy egyelőre nem történt nagy változás a tempóban, és hogy a 10. hadtest érkezése valójában elsősorban a 9. hadtest − amely június eleje óta a harcok fő terhét viselte − tehermentesítését szolgálta, nem pedig a hadműveletek új szakaszának elindítását.
Sir Lawrence Freedman katonai stratéga óva int attól, hogy az ukránok hirtelen átálljanak a rendkívül mobilis hadviselés „lendületes és drámai” módjára. Azt állítja, hogy az 1980-as években a nyugati fegyveres erők, különösen az amerikaiak, annyira beleszerettek a fejlett felszerelések összekapcsolásának lehetőségeibe, hogy az ellenség merész lépésekkel történő gyors legyőzése szinte a szokásos műveleti eljárássá vált. Miután az első öbölháborúban a gyakorlatban is megvalósult, a villámháború aktualizált változatának megszállottsága még jobban elhatalmasodott. Innen ered a széles körben elterjedt frusztráció, hogy az ukránok az új NATO-felszerelésük ellenére nem tudtak valami hasonlót végrehajtani.
Az ukránoknak valamilyen szintű sikert el kell érniük, mielőtt az őszi sár akadályozza a támadási lehetőségeket. Szükségük van erre a saját katonáik és a civilek moráljának fenntartására, és hogy fenntartsák a szövetségesek bizalmát abban, hogy győzni tudnak.
De hogyan kellene mérni az ukrán sikert? Ahogy Michael Kofman és Franz-Stefan Gady elemzők, akik gyakran jártak a fronton, nemrégiben a The Economistban kifejtették, Ukrajnát abban kell segíteni, hogy „úgy harcoljon, amiben”, nem pedig a nyugati gyakorlat utánzására ösztönözni. Ez pedig, ahogy Sir Lawrence megállapítja, az anyagháború logikájának elfogadását jelenti.