Könyv jelent meg Kitty Schmidt történetéről, aki a második világháború alatt az utolsó legálisan működő bordélyházak egyikét üzemeltette Berlinben, amelyet később a nácik nyomására kémközponttá alakítottak át, ahol a helyieket és a külföldről érkezőket egyaránt lehallgatták.
Az 1920-as években az első világháború alatt elszenvedett vereség következtében a német gazdaság – mondhatni – megszűnt létezni, így a Kitty Schmidt által megalapított Salon Kittyhez hasonló bordélyházak akkor élték virágkorukat. Egyesek ugyanis rákényszerültek arra, hogy a felnőttiparban próbálják megkeresni a kenyérrevalót, ami abban az időszakban teret adott az olyan betegségek elterjedésének is, mint a szifilisz, a tripper vagy a tuberkulózis. A bordélyházak a náci párt figyelmét is felkeltették, így megkeresték Schmidtet, hogy rávegyék, a helyet alakítsa át kémközponttá, ahol lehallgathatják az odaérkező vendégeket, ám az asszony erre nem volt hajlandó. Ellenkezése részben annak volt köszönhető, hogy nemigen támogatta a náci pártot, amelynek antiszemita nézeteivel sem értett egyet.
A nácik ugyanakkor nem ismerték a nemleges választ, így Schmidtnek menekülnie kellett Németországból. Londonba szeretett volna jutni, hogy ott is bordélyházat nyisson, így három ottani barátjának a neki dolgozó lányokkal küldött pénzt úgy, hogy azt bevarrta az alsóneműjükbe. Ő maga viszont nem tudott átjutni a holland határon, ahol elfogták őt, majd egy berlini börtönbe vitték, ahol az éheztetés mellett fizikai bántalmazással is sújtották őt.
Az asszonyt annyira meggyötörték, hogy kénytelen volt engedelmeskedni a náciknak, akik három lehetőséget vázoltak fel előtte: két évre börtönbe zárják, koncentrációs táborba küldik, vagy hajlandó segíteni nekik. Elkeseredésében az utóbbit választotta. Ahogy Nigel Jones, Urs Brunner és Dr. Julia Schrammel nemrég megjelent, The Madam and the Spymaster: The Secret History of the Most Famous Brothel in Wartime Berlin című könyvéből kiderül, a Salon Kittyből alakult kémközpontban információk tömkelegét vették szalagra, amelyek nem egy ismert személytől származtak.
Azt követően, hogy Adolf Hitler náci pártja került hatalomra 1932-ben, a bordélyházak kvázi tiltólistára kerültek, mivel a vezető az emberiség szégyenének kiáltotta ki a szexmunkásokat a Mein Kampfban. A pártnak viszont abból adódott a legfőbb problémája, hogy ugyan a hivatalos álláspontjuk a nőkkel kapcsolatban az volt, hogy egyetlen feladatuk az életben, hogy árja gyerekeket szüljenek, és neveljenek fel, illetve hűséges, párjuk mellett kitartó feleségek legyenek, ám ebbe a képbe nem fértek bele a bordélyházak. Ennek ellenére az ebben az iparágban dolgozók nem estek ki teljesen a pikszisből, mivel a nácik továbbra is igényt tartottak rájuk, de csak akkor, ha ahhoz saját érdek fűződött.
Annak érdekében, hogy a nácik minél több külföldi látogatót csábítsanak Berlinbe, az 1936-os nyári olimpiára, mintegy 7000 szexmunkásnak adtak ki különleges engedélyt, hogy a városban keressenek kuncsaftokat
– olvasható a könyvben.
A náci párt a homoszexualitást is üldözendőnek vélte, és ahogy Heinrich Himmler SS-vezető egy beszédében kifejtette, a német prostituáltakkal azért voltak elnézőbbek, mert úgy vélték, míg őket kordában tudják tartani, addig azt nem, hogy a fiatalok a „homoszexualitás felé sodródjanak”. Sőt, annak sem tudtak gátat szabni, hogy vezetőik ne vegyék igénybe a bordélyházak nyújtotta szolgáltatásokat, szembemenve ezáltal a párt azon hitvallásával, miszerint a szex kizárólag a szaporodást szolgálja. Joseph Goebbels propagandaminiszter például akkoriban elismerte, hogy minden nő képes volt elcsábítani őt, és sokszor ő sem értette saját viselkedését, amit egy éhes farkashoz hasonlított. Több szeretői viszonyt is fenntartott, és minden színésznőt megkaphatott, akit akart, így később Schwanenwerder kakasának és Babelsberg nemes bikájának kezdték el hívni őt – előbbi arra a helyre utalt, ahol akkoriban élt, míg utóbbi a német filmipar helyi megnevezésére.
Ahogy a kötetből kiderül, Goebbelshez hasonló kísértéssel találta szemben magát Heinrich Himmler SS-vezető is, aki viszonyt folytatott Karoline Diehl énekesnővel, majd a titkárnőjével, Hedwig Potthastnál szűrte össze a levet, ő a második világháború kitörésekor a főállású szeretője lett. Martin Borman pártminiszter, akárcsak Goebbels, nem tudta fékezni vágyait, ha nőkről volt szó, így a feleségétől és szeretőjétől, Manja Behrens színésznőtől – akiről egyébként a neje is tudott – összesen tíz gyermeke született.
Bár a náci párt a homoszexualitás ellen volt, egykor elterjedtek olyan pletykák, hogy Adolf Hitler szerette a férfiak társaságát, és igen beszédesnek vélték azt is, hogy mindig ostort hordott magánál. A hír felreppenése óta már számtalan, önmagát a Führer szeretőjének valló nő jelentkezett. Renate Müller színésznő például 1937-ben találkozott Hitlerrel, aki állítása szerint a rabszolgájának nevezte magát, és azt akarta, hogy bántalmazza őt. Efféle híresztelések kötődnek a vezető mostoha-unokahúgához, Geli Raubalhoz is, akivel viszonyt folytattak, ám az általa elmondottak sosem nyertek megerősítést.
A náci párt látókörébe 1939-ben került a Salon Kitty bordélyház, amikor Reinhard Heydrich – akit Hitler hóhérának neveztek – azt javasolta, hogy alakítsák át egy kémközponttá. Heydrich maga sem volt szent, mivel elhagyta menyasszonyát, hogy egy másik tiszt feleségével lehessen, és a görbe estéi gyakran végződtek úgy, hogy több szerető karjában találta magát. A férfi javaslatára a Salon Kittyt újjáépítették, rejtett kamerákat és ötven mikrofont helyeztek el a legtöbb helyiségben, illetve az újonnan épített, dupla falak mögött csöveket vezettek le az épület pincéjébe, ahol a náci kémek éjjel-nappal gyűjtötték az információkat.
A könyv szerint Heydrich célja az volt, hogy a bordélyházban női társaságot kínálva kémkedjenek mind a hazai, mind a külföldről érkező vendégek után – bízva abban, hogy értékes információkat tudnak kinyerni tőlük. Az ott dolgozó lányok mellett így a pincérek és a szobalányok szintén náci ügynökök voltak, akiket Heydrich toborzott. Ahogy a kötetben írják, a második világháború alatt a Salon Kittyben körülbelül 80 ezer lemez telt meg képekkel és hangfájlokkal, amelyeket a Gestapo főhadiszállására szállítottak. Mint kiderült, a látogatók között volt korábban Benito Mussolini veje, Gian Galeazzo Ciano; Friedrich Fromm tábornok, az állami sportszervezet vezetője, Hans von Tschammer und Osten, illetve maga Reinhard Heydrich is – utóbbi kedvéért viszont kikapcsolták a lehallgató készülékeket. Hiába azonban a több tízezer felvétel, ezen lemezekre soha többé nem találták rá, így az azokon lévő titkokkal együtt vesztek a múlt homályába.