A Foreign Affairs című amerikai folyóirat legutóbbi számában Robert D. Kaplan kereste a választ arra, mi lehet az oka annak, hogy immár lassan száz éve folyamatos instabilitásban létezik a közel-keleti térség. A nemzetközi kérdésekkel foglalkozó, befolyásos amerikai folyóiratban először tisztázza a szerző, miért is van némi zavar a fejünkben, amikor birodalmakról beszélünk a történelemben.
Sokan a mai napig csak addig jutnak el, hogy az európai befolyásra gondolnak a fejlődő világ államaiban, pedig sok formája létezett, különösen a Közel-Keleten. Elég, ha csak az Omajjád-dinasztiára gondolunk, amely a VII. században Damaszkusz központtal volt a világ közepe, és működött leginkább kalifátusként, és hatalma lefedte a Mediterráneum nagy részét. Később megjelentek a törökök, az Oszmán Birodalom már a Balkánt is meghódította, és az azon túl élő magyarokat, így azért mi is tudnánk mesélni a megszállás 150 évéről...
Ott volt aztán az Ománi Szultanátus, amely a XIX. században – fénykorában – a Perzsa-öböltől perzsa területeken át egészen a mai Pakisztánig ért, míg ugyancsak uralta Kelet-Afrika muszlimjait is. A történelem kései időpontjában jelentek csak meg az európainak nevezhető birodalmak.
A Közel-Kelet változó birodalmi alakulatai akadályozták valójában, hogy az európaihoz hasonló nemzetállamok jöjjenek létre, és részben ez is magyarázza, hogy miért hiányzott az utóbbi száz évben a stabilitás a régióban. Az elmúlt évtizedek közel-keleti rendszereiben nem nagyon sikerült megoldani a kihívást, hogy miként lehet biztosítani elfogadható rendet, minimális erőszak alkalmazásával. Annak, hogy a térség minden szempontból ilyen ingatag lett, az egyik legfőbb oka éppen az, hogy hiányzik belőle egyfajta birodalmi erő, amely rendet tudna tartani. Egy birodalom, bár működése lehet visszataszító, mindig szállítja a rend fenntartásának különböző módozatait.
Fájdalom, de ki kell mondani, hogy birodalmak dominálták a világ történelmét – különösen igaz ez a Közel-Keletre – az ókortól a XX. századig, azonban ezek biztosították egy-egy térség létét, működését is politikai és földrajzi értelemben.
Bizony birodalmi volt az iszlám aranykora is, elég, ha csak a kezdetekre gondolunk a már említett Omajjád mellett az Abbászida vagy éppen a Fátimida Kalifátusokkal. A Mongol Birodalom a maga elképesztő kegyetlenségével éppen a kortárs birodalmak leigázásában jeleskedett, mint az Abbászida Bulgária vagy éppen a Szung a mai Kína területén. Ugyanakkor az Oszmán Birodalom a Közel-Keleten és a Balkánon vagy a Habsburg Birodalom Európa közepén a maga korának felvilágosult felfogását képviselte, amikor magától értetődően nyújtott védelmet zsidó és más kisebbségek számára.
Ne feledjük, az örmény népirtást nem az Oszmán Birodalom fénykorában hajtották végre, hanem akkor, amikor az ifjútörök mozgalom a maga nacionalista, alkotmánypárti politikáját tolva már a birodalom szétszedésén munkálkodott. Mint az bebizonyosodott, az elmúlt 100-120 évben a monoetnikus nacionalizmus jóval pusztítóbb és halálosabb volt a kisebbségekre, mint a multi- vagy polietnikus imperializmus a maga kozmopolita értékrendszerével.
A török birodalom vagy 400 évig irányította a meghódított Közel-Keletet Algériától Irakig, míg az I. világháború után fel nem bomlott. Már 1862-ben az akkori török külügyminiszter, Ali pasa egyik levelében azt írta: „Ha engedünk a nacionalista elvek terjedésének, akkor azt legalább egy évszázad vér és verejték követi majd, míg a dolgok visszatérnek ismét normális kerékvágásukba.”
Már több mint száz éve, hogy megszűnt az Oszmán Birodalom, azonban a Közel-Keleten azóta sem sikerült ezt a rendet úgy visszahozni, megvalósítani, mint ahogyan az a birodalmi időkben még működött.
A két világháború közötti gyarmati adminisztrációt a brit és francia mandátumterületeken lehetett nyomon követni. A Brit Birodalom gyarmati érdekeltségei az Arab-félszigetre terjedtek ki, először Kuvaitra, az Emirátusokra, majd következett Egyiptom és Szudán. Az I. világháború után került brit befolyás alá Palesztina, Transzjordánia és Irak. A franciák a Libanon területén élt szíriai maronita keresztényekkel fűzték szorosabbra a kapcsolatokat, majd ezután megszállták Szíriát, Algériát, Tunéziát és Marokkót.
Az európai gyarmatosítók eltérő törekvések és állami berendezkedés mentén működtek a térségben. Míg a britek a számukra kedvező gazdasági feltételeket teremtették meg, addig nem foglalkoztak az államszervezet reformjával. A monarchikus intézményeket erőltették, így a befolyásuk alatt lévő államokban királyságot hoztak létre. Ezzel szemben a franciák a gazdasági pozíciók mellett figyeltek arra is, hogy a helyi kormányzást francia mintára alakítsák ki elnöki rendszerben. Ezt először Algériában, Tunéziában tették meg, majd következett Szíria és Libanon.
Tunézia volt az első muszlim ország, ahol nyugati mintára alkotmány készült, de a korábbi szultánság finomodott formában monarchia maradt Marokkóban. Líbiában szintén királyság alakult, méghozzá a gyarmatosító Olaszország felügyeletével.
Amint azt Bordás Mária a régió állami hatékonyságának kérdéseit boncolgató, 2019-ben megjelent hiánypótló könyvében (Iszlám kalifátus a 21. században?) kifejti: „miután a muszlim államok szervezetébe a gyarmatosítás hatásaként a nyugati típusú államok intézményei már a XIX. századtól kezdve többé-kevésbé beépültek, az iszlám értelmezésével kapcsolatban elkezdődött az a máig tartó vita, hogy a nyugati államszervezeti modell, a liberális demokrácia elvei, a szekularizáció, a politikai pluralizmus, az emberi jogok, a politikai és a szabadságjogok hogyan egyeztethetők össze az iszlámmal.
Ugyanakkor az Oszmán Birodalom területén annak felbomlása után létrejött iszlám államok – néhány kivételtől eltekintve – mesterségesen létrehozott államok voltak, nem a nyugati értelemben vett nemzetállamokként jöttek létre, azaz nem spontán módon fejlődtek ki, hanem döntően európai befolyás hatására alakultak meg.”
Na, ebből jöttek aztán a sorozatos konfliktusok, példának elég csak Szíria és Irak vonalzóval meghúzott, mesterséges határait említeni, amelyek semmiféle vallási tömbösödést nem vettek akkoriban figyelembe a térségben. Ezzel kódolták például Irakban a súrlódásokat a kisebbségbe került szunniták, a többségben lévő síiták és a jelentős számban ott élő kurdok között.
Robert D. Kaplan írásában idézi a kiváló amerikai történészt, a Közel-Kelet történelmének egyik jeles értőjét, Marshall Hodgsont, aki szerint az iszlám világba „kódolva van az elégedetlenség és a törés”, aminek megjelenési formái a gyarmatosítók elleni gyűlölet, a nacionalizmus és a vallási szélsőségek. Egyértelmű reakciók ezek az iparosodott Nyugat megjelenésére a perifériákon. Természetesen Európa és az Egyesült Államok egyáltalán nem akart ilyen reakciókat kiváltani megjelenésével az iszlám világban.
Kaplan szerint a török birodalmi hatások és a francia imperializmus öröksége az, ami Szíriában történt a XX. század második felében. 1946 és 1970 között teljes volt a zűrzavar az országban, hiszen ebben a szűk negyed évszázadban 21 kormányváltás történt, közülük tíz katonai puccs volt. Majd 1970 novemberében a Baath párt egyik tagja, a szír légierő tábornoka, Hafez el-Asszad, aki maga alavita volt, tehát a síitákon belül még egy alághoz tartozott, csendes, vértelen puccsal magához ragadta a hatalmat.
És magánál is tartotta 30 évvel később bekövetkezett haláláig. Ebben az időben azonban történelmi tettet hajtott végre, mert a Közel-Kelet egyik kormányozhatatlan banánköztársaságából egy viszonylag stabil rendőrállamot hozott létre. Kevéssé volt véreskezű, mint szomszédjában, Irakban Szaddám Huszein. De azért Asszad sem szerette, ha a hatalmára törnek, vagy anarchia fenyeget, amint az 1982-ben megesett. A lázadó szunnitákat kiméletlenül leverte Hama városában, mintegy 20 ezren estek áldozatul a megtorlásoknak, de annak mindig ára van, ha az anarchiát meg kell fékezni.
De hozhatjuk Líbia példáját is. Az ország három teljesen eltérő térségből áll, és történelme során soha nem tartozott össze, kivéve az olasz gyarmatosítás időszakát. Líbia nyugati területe Tripolitánia néven volt ismert, és történelmileg a szomszédos Tunéziához, illetve a korabeli Karthágóhoz kötődött. Ezzel szemben a keleti régió, Kireneika (Cyrenaica) egy sokkal konzervatívabb, kevésbé nyitott régió, amely történelme során mindig is a szomszédos Egyiptomra, illetve Alexandriára figyelt. A harmadik, déli terület, Fezzan pedig már sziklás-sivatagos rész, amelyet leginkább különböző törzsek laktak.
Míg az Oszmán Birodalom mindhárom részt különállónak ismerte el, és akként is kezelte (a török birodalom legdélibb és önálló régiója Fezzan volt!), addig az olasz gyarmatosítók jöttek, és egy állammá gyúrták a három régiót, és lett belőle egy olyan, kormányozhatatlan mesterséges állam, mint Szíria vagy Irak. És hogy mennyire életképtelen volt az olaszok megoldása, semmi nem bizonyítja jobban, mint amikor 2011-ben megbuktatták Kadhafi rendszerét – éppen 100 évvel az olasz gyarmatosítás kezdete után –, az állam felbomlott, darabjaira hullott, azóta is káosz uralja.
Azokat az országokat nevezhetjük ebből a szempontból szerencsésnek, amelyek történelme a gyarmatosítás vagy éppen az iszlám megjelenése előtti időkre nyúlik vissza. Ilyen Egyiptom és Tunézia. Ez utóbbi története kötődik a karthágóiakhoz, a rómaiakhoz, a vandálokhoz vagy éppen Bizánchoz. Ezek is elnyomó államok, de nem kérdés, hogy szó sincs szétesésről.
Tunéziából indult 2010-ben a jázminos forradalom, vagyis az arab tavasz, és annak lecsengése után az ország azért a demokratikus berendezkedés mentén billegve, de eljutott 2021-ig, amikor is egy váratlan politikai húzás nyomán az autokrácia irányába fordult. Kaisz Szaíd elnök ugyanis 2021 nyarán feloszlatta a parlamentet, azóta rendeleti úton kormányoz, és egy új alkotmányt is hatályba helyezett. Politikai ellenfelei szerint az elnök gyakorlatilag puccsot hajtott végre az észak-afrikai országban, és visszavont számos demokratikus intézkedést, amelyet a 2011-es fordulat után hoztak.
A Közel-Kelet legkevésbé elnyomó rendszerei a hagyományos királyságok, mint Jordánia, Marokkó vagy Omán. Ezekben sikerült megvalósítani, hogy úgy kormányozzák az országot, hogy a legkevesebb erőszakot, elnyomást alkalmazzák. Ott vannak aztán az öböl menti emirátusok és a szaúdi királyság, ahol az uralkodó és az alattvalók között köttetett egyfajta társadalmi szerződés, ami azt jelenti, hogy a vezető egy kiszámítható, szakavatott kormányzást ígér, és a hatalom öröklését kéri, cserébe minőségi életet ajánl, de a hatalmat nem lehet megkérdőjelezni. Persze ehhez nagyon meggyőző folyamatos bevételt biztosít és biztosított is eddig a kőolaj.
Robert Worth újságíró, aki hosszú időn át élt az arab világban, és tudósította a The New York Timest, azt mondja:
az arabok végül is kevesebb demokráciát akarnak, inkább elismerést, megbecsülést. Olyan államot – legyen az demokratikus, vagy sem –, amely megvédi polgárait a kétségbeejtő helyzetektől és a megaláztatástól.
Tehát a lehetséges megoldás egy olyan, alattvalókkal konzultáló államvezetés lehetne a Közel-Keleten, mint amilyen jelenleg a hagyományokra épülve Marokkóban vagy Ománban működik – zárja gondolatait Robert D. Kaplan.
(Borítókép: Francois Nel / Getty Images)